„Amik a legyek
A pajkos gyermekeknek, az vagyunk
Az isteneknek mink; mulatkozásból
Ölnek bennünket."

/William Shakespeare/

Legszívesebben felrobbantam volna a méregtől; hirtelen érzett gyűlöletem Jimin iránt egyre csak nőtt és nőtt, főleg akkor, mikor besétált a terembe Seokjin és ezek ketten jelentőségteljes pillantást váltottak egymással. Kezdettől fogva erre készülhettek... az én saját, személyes hóhéraim. Ha tehettem volna, ordítottam volna torkom szakadtából, elküldtem volna őket melegebb éghajlatra. Az Isten szerelmére, két rohadt napja sem ismertek, nem tudtak rólam semmit, még annyit sem, hány éves vagyok, mégis képesek voltak ennyi idő alatt szövetkezni ellenem. És még az emberek játszanak mocskosan...

- Meglepődtem, hogy értem kérettek. Tudtommal nem vagyok alkalmas a Tanácsban való részvételre, sem pedig komoly döntések meghozatalára. – Seokjin hangjából csöpögött a gúny és a megvetés, bár sokat nem ért el ezzel, maximum annyit, hogy még lejjebb csúszott a Tanács szemében ezzel a gyerekességgel. Csak tippelni tudtam, de Namjoon és közte sem lehetett felhőtlen a viszony, legalábbis amióta az öccsük eltűnt, biztosan nem álltak közel egymáshoz.

- A vérmérsékleted, fiam. Továbbra is meggondolatlan vagy és hirtelen haragú, nem tudsz elvonatkoztatni az elfogultságaidtól. De rád esett a választás, hát tiéd a feladat. – válaszolta az általam rangidősnek titulált tanácstag, mire Seokjin megforgatta a szemét és lazán levágódott egy szabad székre. Kíváncsi lettem volna, hány embernek volt szimpatikus itt a faluban, de arra saccoltam, ezen hibridek elenyésző számban voltak.

- Akkor miért engem kértek meg arra, hogy döntsek a lány élete felett? Meggondolatlan vagyok, elfogult és gyűlölettel viseltetek az emberek iránt. Jó ötlet ez? – na ugyan miért? Mintha nem tudná, hogy pontosan a vérmérséklete miatt hívták be. Így garantált a halálom.

- Tudod a dolgod. Adunk két percet, hogy átgondold, se többet, se kevesebbet. Az idő most indul. – Seokjin kérdését figyelemre sem méltatták, egyébként is mit válaszoltak volna rá? Nyilván azt, hogy „Te is tudod, mi az ok." Egyenesen választás elé állították, nem mintha olyan sokat kellett volna gondolkodnia, melyikre voksol. Gyorsan kimondja, hogy szerinte ki kell végezni, ezzel a mérleg átbillen és nekem annyi. Milyen szép is lehet, ha teljesül az ember vágya...

- Mielőtt a bátyám döntene, rávilágítanék egy igen fontos szempontra, amit érdemes lenne megfontolni. – Namjoon megköszörülte a torkát, mielőtt beszélni kezdett, látszólag egyre idegesebb volt és ezt nem is palástolta. Nyirkos tenyereit nadrágja anyagába törölte, majd kezét a familiárisa fejére helyezte és ott is hagyta, amíg beszélt. – Jeon Yena semmi más szándékkal nem indult el ide, csak és kizárólag a bátyját akarja megtalálni, ami nem megbocsáthatatlan bűn, mindannyian vállalnánk ezt az utat a családunkért. Seokjin... te tudhatnád a legjobban, milyen mindent tűvé tenni a testvéredért. Mennyi mindent kiálltunk azért, hogy megtaláljuk Taehyungot, ráadásul teljesen eredménytelenül? Mit gondolsz, nekem kellemes volt besétálni egy emberekkel teli városba? Te jól érezted magad, mikor kést szorítottak a torkodhoz és sarokba szorították a familiárisod?

- Yena pont azok közül való, akik ezeket művelik. Eggyel kevesebb. – szűrte a fogai között a férfi, de látszólag sikerült elbizonytalanítani. Nem gondoltam volna, hogy rögtön a második itt töltött napomon látom majd megtörni az egyik legundokabb lényt a Földön, sőt, az egész Univerzumban.

- És te olyan akarsz lenni, mint azok, akiket mindennél jobban megvetsz?

- Miért kéne könyörületesnek lennünk?

- Taehyungért. Mert pontosan tudod, ő mit tenne.

- Taehyungnak túl jó szíve volt.

- Most is az van, hisz' én tudom, hogy él! Ha életben hagyjuk Yenat és segítünk neki, hogy rátaláljon Jeonggukra, ő is a hasznunkra lehet, mint kém az emberek között. Bárhová beküldhetjük, nem hibrid, nincs familiárisa, elvegyülhet, vállalom a kiképzését is! – csak kapkodtam kettejük között a fejem, annyira gyorsan vitatkoztak. Mindkettőnek akadt valami olyan érve, amivel megcáfolhatta a másikét és ez legalább negyedórán keresztül tartott a kiszabott két perc helyett, amíg a Tanács tagjai meg nem elégelték ezt a bohóckodást.

- Elég! Csend legyen! Ideje véget vetni a gyerekes civódásnak, Seokjin számára eljött a választás ideje. Döntenie kell, Jeon Yena éljen vagy meghaljon. A választ most várom, így is túlléptük a megadott időt.

A teremben feszült csend következett, a levegő megfagyott, a gyomrom görcsbe rándult, halántékomon csorgott a hideg verejték. Gondolatban elkezdtem szökési terveket gyártani, nem akartam lemondani az életemről addig, míg legalább távolról nem látom Kookot. Addig nem halhatok meg, míg nem bizonyosodom meg róla, hogy él.

- Én... - először maga elé meredt, majd Jiminre nézett, Namjoonra, sorban a Tanács tagjaira, végül rajtam állapodott meg a tekintete, melyről ijedtséget és fájdalmat olvastam ki. Agyaltam rajta, én a helyében hogyan döntenék, de kemény dió volt. – Namjoon... nem hagyhatjuk életben. Gondolnunk kell a többi hibridre. Te vagy a vezető, lehetne ennyi eszed.

- Tessék?! Hyung, szükség van rá, ha másért nem, a tudása miatt! Közöttünk is vannak bűnösök, ezt nem teheted!

- Sajnálom, tényleg. Te is tudod, miket köszönhetünk az embereknek. Nem történhet több ilyen. A lány kivégzése mellett döntök és ezt a döntést nem szándékozom megváltoztatni.

- Biztos vagy ebben, fiam? – a rangidős papa lemondó tekintettel, szinte pislogás nélkül nézte a megszólítottat, aki szerintem fel se fogta, hogy miatta elvesznek majd egy életet.

- Igen. Biztos vagyok. Nem sajnálhatjuk meg csak azért, mert „elméletileg" ártatlan. Nem gyászolom meg több szerettemet és nem temetek el több hibridet két szép szemért.

- Az ítélet tehát meghozatott. Jeon Yena, holnap pontban éjfélkor találkozunk ugyanitt, hogy végrehajtsuk azt. – a pasas olyan ünnepélyesen beszélt, mintha évnyitón lennénk, de pillanatnyilag az volt az utolsó, ami érdekelt, hogy hogyan beszél. Hisz' meg fogok halni. – Mivel barbárok nem vagyunk, fájdalommentes halálban részesítünk. Nem használunk sem máglyát, sem egyéb eszközöket. A kivégzés kötél által fog történni. Most visszavihetik a lányt oda, ahol tegnap elhelyezték, hogy utolsó óráiban gondolkodhasson és nyugalomban legyen. Ne engedjenek senkit a közelébe a kijelölt személyeken kívül, aki mégis megteszi és nem jogosult rá, büntetésként elzárást kap.

A lábaim nem mozdultak maguktól, fel kellett ráncigálni, annyira elgyengültem. Hiszen Yoongi és Hoseok azt mondták, minden rendben lesz... hogy csak együtt kell működnöm és akkor... akkor... én bíztam benne, hogy igazuk lesz...

- Gyere. Hallod, Yena? Nem maradhatsz itt. - hallottam az illető hangját, de nem tudtam beazonosítani, ki volt az, aki a karjába vett. Észleltem a körülöttem történő eseményeket, de nem fogtam fel őket. Láttam, mégis vak voltam. Oda lett minden reményem, hogy valaha lássam Kookot, hogy boldog életet élhessünk és soha többé ne menjünk keresztül azokon a dolgokon, amiket eddig átéltünk. Én csak haza akartam vinni az utolsó megmaradt családtagom. – Yena, hallasz? – Namjoon volt az, a karjában cipelt kifelé a teremből. Megnyugodtam, hogy nem láttam Seokjint a közelben, és a Tanács többi tagját sem. Homályos volt minden, alig érzékeltem már valamit a külvilágból, csupán hangfoszlányok maradtak meg, mielőtt a sötétség teljesen elnyelt volna.

- Mi történt?

- ...döntött.

- Seokjin?

- ...próbáltam hatni...

- ...fog halni?

- ...pes vagy hagyni?

- Tudjátok, hogy nem tehetek mást...

~~~

Álmában az ember olyan helyen jár, ami csak az övé. Csodálatos, virágos réten, vagy egy kastélyban, esetleg elhagyatott földúton, aminek a végén már várja valaki. Az a helyzet, hogy engem nem vár senki, hiszen ugyan kinek volna rám szüksége? A szüleimnek nem kellettem sem én, sem Jungkook, a családom többi tagjáról meg még annyit sem hallottam, mint róluk. Mi lesz majd velem, ha kivégeznek? Ki keresi meg a testvérem? Mi lesz a terveimmel, hogy boldog életet biztosítsak kettőnknek? Nincs szükségem semmi másra, csak az egyetlen emberre, aki megmaradt nekem, miért olyan nehéz ezt teljesíteni?