Lassan, de biztosan sikerült helyjel-közzel megismerkednem Yoongival a nap folyamán, bár tisztában voltam vele, bőven lehetne még mit megtudnom róla, de amúgy azt kell mondjam, kellemes csalódásként ért. Eleinte feszengtem, hogy mégis mi lesz velünk, mennyire fogunk útitársakként passzolni és lesz-e miről beszélni, hiszen világ életemben utáltak az emberek, számomra ismeretlen okból. Többször emlékeztetnem kellett magam, hogy azok emberek voltak, Yoongi meg hibrid és már pár óra ismertség után fényévekkel kedvesebben viszonyult hozzám, mint a saját fajtám. Talán ekkor tudatosult bennem először, hogy valami nem stimmel.

Mindent elrendeztem az éjjeli indulásra; Suga – aki mellékesen egészen megbarátkozott velem a kezdeti ellenségeskedések után – hozott nekem a flakonokba vizet valami csermely-féleségből, amit én egyáltalán nem találtam volna meg a gyenge érzékeimmel. Az ebédre megsütött nyulakból is maradt még annyi, hogy egy-egy pihenőre megállhassunk falatozni és az utazó étkészlet is csinos kupacban végezte a zsákom alján. Sajnos a sebekre való rongyaim meg kezdetleges kötszereim elfogytak, ahogy a teafű is, de az volt most a legkisebb gondom. Minden negatív dolgot összevetve teljesen feltöltődtem energiával már csak a gondolatára is annak, hogy talán Jungkookhoz tartok éppen és ennyi év után újra láthatom őt.

- Mehetünk, vagy állsz még itt reggelig és csodálod a tájat? – bökdösött Yoongi unottan, mire a prérifarkas alakban pompázó Suga ugatás-szerű hangot hallatott, ergo finoman kiröhögött.

- Menjünk. És nem bambultam el, hanem csak elmélkedtem! – kértem ki magamnak. Azért mégiscsak szomorú, ha egy állat kinevet...

- Annál jobb. Nincs is veszélyesebb annál, mintha egy nő elmélkedik.

- Szívd vissza!

Létezik jobb módszer az indulásra, mint a veszekedés? Nem hinném. Annak ellenére azonban, hogy én és újdonsült útitársam rögtön patáliával indítottuk az estét, felettébb kellemes társaságot nyújtottunk egymásnak. Sőt, az nem is kifejezés! Yoongi számtalanszor mutatott különböző gyógynövényeket az út szélén, amiből én túl sokat nem láttam, tekintve, hogy az éjszaka közepe volt, de azért élveztem hallgatni. Egyetlen árva lélekbe sem botlottunk bele, legalábbis én nem vettem észre, de Yoongi szerint bőven voltak figyelő szemek a közelünkben, csak jól rejtőzködtek.

- Nem merészelnek támadni, mert érzik a szagomon, hogy egy vagyok közülük. Ha egyedül lennél, már megmutatták volna magukat. – magyarázta halkan, amit én heves bólogatással nyugtáztam, és közben serényen raktároztam magamban az információkat. Mindent tudni akartam a hibridekről és egyetlen esélyt sem szalasztottam volna el erre.

- Nagyjából mekkora távolságra van a falutok?

- Hát... ha egész éjjel megyünk, akkor délre ott vagyunk a hegy lábánál. De akkor nagyon össze kell szedned magad és maximum kétszer állhatunk meg. Nincs idő felesleges pihenőkre és kitérőkre.

- Értettem. Na és Yoongi...

- Hm?

- Hogy kerültél ilyen messzire az otthonodtól?

- Felderítő vagyok. – érkezett a válasz, mire a szám tátva maradt. Kicsit lesokkolt, hogy egy ilyen vékony, alacsony termetű és szép arcú fiúra hogy lehet ilyen veszélyes melót bízni. – Ne nézz így, alapvető dolog, hogy feladatokat osszunk ki egymás között, hogy védelmezhessük a falut. Másképp nem élhetjük túl. Minden férfinek kötelessége.

- És mit derítettél fel?

- Egy elfajzott, megbolondult hibridet, aki valószínűleg emberekre vadászott. Nem kellett volna egyedül idáig utána jönnöm, de mikor észrevettem, túl késő volt.

- Akkor tegnap... mikor találkoztunk... - hangosan gondolkodtam, de az agyamban lévő fogaskerekek képtelenek voltak leállni és megszületett a fejemben az elmélet. - Jóformán te mentettél meg!

- Azért ez elég túlzás. – motyogta. – A puszta véletlennek köszönheted, hogy beléd botlottam. Az az elmebeteg téged nézett ki magának, mikor megérezte a szagod és úgy gondolta, elég védtelen vagy és pont megfelelő préda a számára. Nem sokszor kínálkozik fel ilyen jó alkalom a táplálkozásra, ha mondjuk egy zsúfolt városban kóricál.

- De simán hagyhattad volna, hogy kinyírjon és elkaphattad volna utána is! – kakaskodtam tovább, de ezzel inkább csak azt értem el, hogy Yoongi türelme jócskán túl volt már az „elfogyott" kategórián. Talán a rengeteg kérdezősködésem is rátett egy lapáttal a kifakadására, na meg, hogy jóformán be nem állt a szám, de ez volt neki az utolsó csepp a pohárban. Egy egyébként is nagyon kicsi pohárban.

- Csend legyen mára! – csattant fel és direkt meggyorsította a lépteit olyannyira, hogy szinte repültem utána, ahogy próbáltam utolérni és asztmás módjára kapkodtam a levegőt.

- Bocsánat! – lihegetem, sőt, inkább már félig kiköptem a tüdőm. – Sajnálom, ha rossz dologra tapintottam... ígérem, próbálom visszafogni a sok kérdést.

- Végre! – sóhajtott – Gyere, menjünk. Hosszú az éjszaka és az út is, amit még meg kell tennünk a célig.

~~~

A hajnal első sugarai már elérték a horizontot, narancssárga fényükkel pompás látványt nyújtottak, ahogy megérintették a virágok szirmait és lágyan csillogtatták a füvön megpihenő harmatcseppeket. Amióta Yoongi megorrolt rám, nem igazán mertem hozzászólni, inkább csak néha vetettem fel ezt-azt, hogy mégse maradjunk teljes csendben, mert az kínos lett volna.

- Már közel vagyunk. Szeretnél pihenni? - kérdezte előzékenyen, mikor már látványosan szenvedtem. Kicsit még rá is játszottam a hattyúk halálára, és végre meglett a gyümölcse, nagylelkűen felajánlott öt perc pihenést. Hálásan bólogattam és ott helyben levágtam magam a fűbe, még az sem érdekelt hogy tiszta víz meg mocsok leszek. Hanyatt terültem és lehunyt szemekkel élveztem a cseppnyi nyugalmat. A talpam és a térdeim nagyon sajogtak a rengeteg megtett kilométertől, ami egy embernek brutál gyilkos mutatvány és biztos nem kell bemutatnom azt az érzést, amikor lepihen az ember és úgy van vele, soha többé nem fog tudni felkelni. – El is felejtettem, milyen így kifáradni.

- Hadd találjam ki, a hibrid lét előnyei, hogy erősebb és kitartóbb a szervezeted. – morogtam, mire Yoongi bólintott. – Ahogy a rohadt gyors sebgyógyulásod is. – újabb bólintás. - Ha tudtad, hogy meg fogsz gyógyulni, miért nem mondtad és miért engedted, hogy segítsek?

- Én sem vagyok halhatatlan és ugyanúgy le tudok gyengülni, mint ti, emberek. Valóban meggyógyultam volna amúgy is, de a segítséged nélkül lassabb és fájdalmasabb lett volna a procedúra. - Nem mondta ki. Nem köszönte meg és nem kezdett el hálálkodni, de nekem ez már felért egy boldogságrohammal, ami azt illeti. Tudtam, hogy értékelte a segítségem és ez többet ért milliónyi köszönetnél és litániánál.

- Tudod, ha esetleg érdekel, éppen egy rakás tyúkhúron fetrengsz.

- Hogy min?!

- Tyúkhúr. Sokak gaznak vélik, de egyébként jótékony hatása van. Jó a vesékre, az epére, köhögésre, tüdőbajra, meg ilyenek. Remek teát lehet belőle készíteni és csökkenti a koleszterinszintet.

- Ha felderítő vagy, ezeket honnan tudod?

- Van egy barátom a faluban, aki gyógyító. Mivel nekünk nincsenek kémiai gyógyszereink, tablettáink vagy kórházunk, növényekre és természetes alapanyagokra kell hagyatkoznunk. Nagyon nagy szerencse, hogy olyan környéken telepedtünk le, aminek gazdag a növényvilága és legalább ennyiben nem szenvedünk hiányt. Bár gyakran előfordul, hogy messzebb kell merészkednünk, de nincs okunk különösebb panaszra ezzel kapcsolatban.

- Hm... értem. – nem akartam megint bombázni a hülyeségeimmel, szerettem volna, ha nem érez engem még ezért is fárasztónak, így csak csendben tépkedtem azt a tyúkizét, hogy jól megpakoljam vele a táskám. Nagyon meglepődtem, mikor Suga odasomfordált hozzám és segített csokorba szedni a nagy gazhalmot. – Tudod, ez a kismajom alak őrült zabálnivaló. – csücsörítettem az állat felé, mire az még közelebb jött és beleült az ölembe. Kérdőn néztem Yoongira, aki inkább elfordította a fejét, nagy vigyort kicsalva belőlem. Zavarba jött.

Ugyan rákérdezni még nem mertem, de szinte biztosra vettem, hogy a pletykák igazak és a familiárisok valóban lélekdarabok. Márpedig ha így van, Yoongi lelke sokkal jobban bízott bennem, mint azt ő mondta vagy mutatta nekem.