Mindenkit szeress, ne sokban
Bízz, ne bánts senkit; ellenséged inkább
Féljen, mint hogy legyőzd; barátodat
Szívedbe rejtsd; szidjanak hallgatásért,
Ne beszédért.

/William Shakespeare/

A férfi – vagy inkább fiú – egy fának dőlve zihált, látszólag fájdalmai voltak és cseppet sem könnyített számomra a helyzet felmérésén, hogy a macska hirtelenjében párduccá nőtte ki magát és körözni kezdett a gazdája mellett. Még soha nem láttam ehhez foghatót, a szám szó szerint tátva maradt, szemeim kétszeresükre tágultak a döbbenettől. Már maga a puszta gondolat is felfoghatatlan, hogy ilyen természetfeletti dolgok valóban léteznek és nem csak a filmekben, de a látvány... még ha a hibridek jelenléte bele is itta magát a köztudatba, akkor is sokáig tart feldolgozni. Az én gyerekeim már - feltéve, ha lesznek - ezt természetesnek fogják majd venni és ez kicsit ijesztő.

- Hihetetlen, ilyen nincs... - suttogtam magam elé a meglepettségtől kiszáradt szájjal, ám nem voltam elég halk ahhoz, hogy a sérült ne hallja meg és ne észlelje a jelenlétem. Lassan, kissé fenyegetően felém fordította a fejét, mandulavágású szemei aranybarna színben pompáztak, ahogy tetőtől talpig tüzetesen végigmért. Nem tartottam valószínűnek, hogy bármit is tudott volna tenni ellenem, tekintve gyengeségét és a kéttenyérnyi vérfoltot, ami a felsőjét áztatta, de az állata attól még kicsattanó erőben volt, így alig mertem megszólítani. – Bocsánat, én-...

- Te meg ki a fene vagy? – nem hibáztatom őt a gorombasága miatt, fordított helyzetben én sem viselkednék máshogy. Arról nem beszélve, hogy a kérdése remek, hiszen még én magam sem tudom, ki is volnék valójában. Anyámék hagyhattak volna legalább egy levelet maguk után, igazán nem nagy kérés.

- Jeon Yena. – feleltem beharapott alsó ajakkal, mire az illető oldalra billentette a fejét, csak úgy, mint a macskája. – Téged hogy hívnak?

- Miért mondanám el?

- Hát, talán azért, mert én is megmondtam az enyémet?! - hangom rögtön megütötte a magas c-t, ahogy realizáltam; bizony ritka bunkó hibridet fogtam ki, legnagyobb szerencsémre. Ha én kedves vagyok másokkal, akkor velem miért nem tud senki legalább normálisan viselkedni vagy csak egy fokkal kedvesebben rám nézni?!

- Elég meggondolatlan ez tőled a mai világban. Ki is adhatnálak valakinek, hogy levadásszon és megöljön, esetleg rabszolgaként akarod végezni és láncra verve pincében lakni?

- Az emberek ki akarnak titeket irtani, nem hiszem, hogy okos döntés lenne ilyen fenyegetésekkel támadnod! – vágtam vissza, mire a férfi elmosolyodott. Volt valami abban az egy mosolyban, amitől úgy éreztem, nem fog engem bántani. Sem ő, sem pedig a... macskája.

- Min Yoongi vagyok.

- Te voltál az az erdő szélén, nem igaz? Te figyeltél engem. 

- Talán igen, talán nem. – vont vállat hanyagul. – A szagod elég messzire elviszi a szél, familiárisaink kilométerekről megérzik, lehetett volna mondjuk egy nálam sokkal erősebb ragadozó hibrid.

- De a szemed színe...

- Minden hibrid szeme színe ugyanolyan. - gúnyolódott.

- El kellene látni a sebed. A végén fertőzést kapsz, lázas leszel és meghalsz. - jobbnak láttam terelni a témát, mert kezdtem teljesen hülyének érezni magam és ez felettébb frusztrált. Hasznos akartam lenni és segíteni valakinek, akinek szüksége volt rám. Jelen esetben ez a valaki Min Yoongi volt. Arra vágytam a legkevésbé, hogy rögtön elkönyveljen engem egy puszta tehernek, ami a vállát nyomja és meg kell tőle szabadulnia.

- És pont egy ember akarna rajtam segíteni? Honnan tudjam, nem mérget itatsz majd a nyílt sebbe, hogy belehaljak és elvihess valami kutatólaboratóriumba a kísérleteidhez?

- Nem vagyok tudós. Csak keresem a... szóval keresek valamit. – egyelőre nem akartam felfedni, hogy az elméletem szerint Kook valahol itt van a hibridek között, mert ki tudja, milyen rossz kezekbe keveredne ez az információ, de nem is kamuzhattam Yoonginak. Féltem, hogy a familiárisa megérzi a hazugságot és akkor oda a – még ki sem alakult – bizalom.

- Rendben. - szólalt meg végül. – Hajlandó vagyok engedni, hogy elláss, amennyiben nem jössz közelebb.

- Tessék? Úgy mégis mit tehetnék? – nevettem fel hitetlenül, mert erre már aztán végképp nem számítottam.

- Nem szeretem, ha gúnyolódnak velem. Nem bízom benned. 

- Én sem szeretek sokmindent, de jobb beletörődni, hogy nem alakul minden kedved szerint. Ha meg nem tetszik a képem, arra van az ajtó. Akarom mondani, az erdő, és majd valahogy meggyógyulsz... már ha egyáltalán fel tudsz kelni onnan.

Egy darabig szemezett velem, tisztán látszott rajta, hogy mondani akart valami nagyon csípőset, esetleg elhajtott volna a francba, de inkább megrázta a fejét és lehunyt szemekkel hátradőlt jelezve, hogy zöld utat kaptam a tevékenykedéseimhez. Természetesen a párduc alakban tébláboló familiárisnak esze ágában sem volt levenni rólam a szemét, ugrásra készen várt a pillanatra hogy lecsaphasson rám és leszaggassa a fejemet a helyéről. A korábbi bájos, puha szőrű cica sehol nem volt, pedig olyan kedves volt velem az elején, hogy már-már azt hittem, a gazdája is az lesz. Tévedni emberi dolog, nem igaz? Ennyire megbízni bárkiben is pedig egy óriási nagy hülyeség. 

- Mi okozta ezt a sérülést, ha szabad kérdeznem? Vagy ez is valami titok, amiről nem beszélsz a magamfajta emberlénynek? – érdeklődtem, miközben óvatosan felemeltem a felsőjét, hogy közelebb juthassak a kezelendő felülethez, mire ő felszisszent és ugrott egyet, hiszen a ruha anyaga teljesen beleragadt a véres sebbe, ahogy száradni kezdett. Elég ocsmány és veszélyesen mély karmolás éktelenkedett az oldalán, biztosan nem baleset volt, tehát valahol a közelben valaminek itt kellett ólálkodnia. Gyászos tény az én gyenge fizikai erőmet tekintve. – Valami állat tette?

- Olyasmi. – bólintott. Közben én kivettem a hátizsákból az utazó étkészletem és a megmaradt két üveg vizem. Az egyiknek a felét kapásból rálocsoltam a sebre, némi zsebkendővel pedig próbáltam valamennyire letakarítani a vértől és a mocsoktól, ami ráragadt, utána némi száraz ágat és levelet kotortam össze egy kupacba, hogy a zsebemben lapuló öngyújtóval tüzet csiholjak és odatehessek egy kis vizet forrni. A maradék teafüvemhez jók lesznek, na meg a forró víz remekül beválik a csúnya nyílt sebekre, ennyit tudok tenni Yoongi érdekében. Ha másért nem, azért hálás vagyok az embereknek, hogy mindig magamra voltam utalva, így legalább talpraesett lettem. – Tudod, hibrid és hibrid között is van különbség, még ha összességében mind szörnyetegek is vagyunk.

- Ez nem igaz, nem vagytok szörnyetegek! Nem kéne így tekintened magadra! – motyogtam, és újabb adag vizet öntöttem a sebre, amire már azért rendesen felkiáltott, tekintve, hogy egy ideje folyamatosan piszkáltam.

- A világ tekint így rám. Évek óta ezt a bélyeget hurcolom magammal és fogom is még egy jó darabig, ahogyan a társaim.

- Ezek szerint hívhatjuk így az állatkínzókat? A gyilkosokat, a rablókat, a bűnözőket és a csalókat is? Ők emberek, mégis aljas férgek, akik kárt csinálnak és semmi haszon nem származik belőle! - méltatlankodtam.

- Naiv lány vagy, hogy megértsd. Nincs elég tapasztalatod.

- Nem tudsz rólam semmit. Így nem mondhatsz rólam ilyeneket.

- Előítéletes vagyok, akárcsak ti. - vont vállat.

- Mit értettél az alatt, hogy hibrid és hibrid között is van különbség? – érdeklődtem, amíg a teafüvet áztattam. Közben egy viszonylag tiszta rongyot a maradék forró vízbe mártogattam és jól rányomkodtam Yoongi sebére. Nem díjazta túlságosan, de játszotta a nagylegényt és meg se nyikkant. Az arcát viszont nem tudta palástolni.

- Vannak...ah, finomabban már... szóval vannak olyanok, akik megvadultak attól, amiket tettek velünk. Mi, hibridek alapjáraton békében szándékozunk élni és próbáljuk elfelejteni az egészet, de azt már felfogtuk, hogy az emberek soha nem fogadnak be minket úgy, mint velük egyenrangú személyeket. Az őrültebbek véres bosszút fogadtak.

- Őrültebbek?

- Igen. Vannak közöttünk olyanok, akik éjszakánként bemerészkednek a városokba vagy falvakba és főleg bulizó fiatalok, részegek vagy egyéb magatehetetlenek életét veszik, hogy „igazságot szolgáltassanak". Szerintük az embereknek nincs joga az élethez. A falvakból elviszik az állatokat, felgyújtják a házakat...

- Tehát azt mondod, ők vannak a hírekben? Ezeket a hibrideket látják a városban, akikről a pletykák szólnak?

- Hm. – bólintott. Ez azért már elég sok dolgot megmagyarázott, ami a hibridek viselkedését illette. Bár nem támadtak a város nyílt terepein a tömegben, éjjelre aktivizálták magukat. Valószínűleg ezért is sétálgattak olyan nyugodtan az utcán és ezért nem reagáltak arra, mikor megdobálták őket vagy rájuk lőttek.

Jungkook... vajon te is olyanná váltál, vagy van még rá esély, hogy újra velem legyél?