A második és a harmadik nap is viszonylag gyorsan eltelt. Túl vagyok a legnehezebb tárgyakon, szóval a hét második felében már kissé visszavehetek. Úgy érzem, igazán jól sikerültek az eddigi érettségik és nem kell azon aggódnom, hogy felvesznek-e majd ebbe az iskolába. Jiminnel minden ugyanolyan, csak mintha most kevésbé keresné a társaságom. Lehet, hogy neki sok az az együtt töltött idő is, ami van, nem hibáztathatom emiatt. Csütörtök van és nagyjából öt perce jöttünk ki a teremből. Minho, elmondása szerint,  nem teljesített a legjobban, viszont én pont az ellenkezőjét véltem felfedezni magamon. Az angol ment a leggördülékenyebben, nem is izgultam, amikor reggel bejöttem ide. Ma be kell mennem a gimibe, ugyanis egy fotózásunk lesz Jiminnel. Ez lesz a legleső alkalom, hogy fotózni fog a sulis promóció miatt, és voltaképpen együtt szerettem volna menni Jiminnel, de pont pár perce írt, hogy ő már ott van, úgyhogy asszem ott találkozunk. Ez a fotózás annyiból fog állni, hogy egyenlőre civil ruhában próbálják majd megtalálni a legfotogénebb, legjobb oldalamat, ami kötve hiszem, hogy létezik, de Jimin szerint minden szögből tökéletesen fotózható vagyok. Mellesleg ezt is kedden este mondta, amikor úgy volt, hogy nálam alszik. Aztán mégsem lett így.

Elköszöntem Minho barátomtól és egyenesen a parkoló felé vettem az irányt. Ma is apa hoz, apa visz, csak annyi különbséggel, hogy most nem haza megyünk. Nagyon különös érzésem van vele kapcsolatban, viszont elmagyarázni nem éppen tudnám az okát. Egyre többször érdeklődik Jimin felől és sokszor tereli az asztalnál feldobott témát szerelmi irányba. Nincs ezzel semmi baj, csak eddig nem igazán csinált ilyesmiket, de ameddig nem sejti a dolgot, én simán terelem tovább a témáit.

- Szia! - virult fel az arca, amikor beszálltam mellé az autóba. - Hogy ment? - tért egyből a lényegre, mire én is halványan elmosolyodtam.

- Ez volt eddig a legkönnyebb. - dőltem hátra, amennyire csak engedte az ülés. Igaz, hogy nem volt húzós a mai vizsga, de azért ez is kellő képpen lefárasztott. - Ki tudnál tenni a sulinál? Jiminnel mára tették a fotózást és nincs túl sok időm. Itt van a ruhám is. - fordítottam oldalra a fejem, hogy lássam apát.

- Persze, mikor jöttök haza? - kérdezte. Lopva az órámra pillantottam, amelyen pontban negyed tizenhárom volt, nekem pedig voltaképpen fél egyre kelleme odaérnem és akkor végeznénk kettő körül.

- Háromra legkésőbb otthon vagyunk. - feleltem kicsit eltúlozva a dolgokat, ugyanis szívesen elmennék vele valahova enni, megenni egy fagyit, meginni valamit, de ez nyilvánvalóan nem rajtam múlik, ezért nem tudok mást mondani apának.

- Jó szórakozást. - húzta be a kéziféket, amikor megérkeztünk az iskola parkolójába, én pedig azonnal pattantam is ki az autóból, ami által csak egy gyors "szia, köszi" elköszönésre volt időm.

Szinte futólépésben közelítettem a tornaterem felé, hiszen azt mondták valamelyik nap, hogy mindenképpen ott találkozzunk. Kinyitottam az ajtót és meglepődtem, amikor csak Jimint és az egyik barátját, Yeonjunt találtam bent. Újra rápillantottam az órámra, ami huszonötöt mutatott, így köszönés nélkül siettem be az öltözőbe és vettem át villámgyorsan a ruhámat, ami egy igazán változatos szürke rövid farmer és fekete póló volt. A cipőmet is átvettem, pontosabban a papucsom, ugyanis nyáron nagyon ritkán hordok mást, mint papucsot. Remélem megértik, hogy nem akarom belerohasztani a lábam egy sportcipőbe.

Nagyot sóhajtva álltam fel a padról és mentem vissza a tornaterembe, ahol ekkor már csak Jimin volt bent. Megmosolyogtatott a tény, hogy kicsit kettesben lehetünk a fotózás előtt, ezért egy percig sem haboztam. Helyet foglaltam mellette a lelátón, mire ő mosolyogva rám emelte tekintetét. Akárhányszor belenézek abba a fekete szempárba, úgy érzem, nincs semmi problémám, semmi olyan, ami elszomoríthatna. Jimin egész lénye ezt az érzést váltja ki belőlem, hiába nincs különösebb kapcsolatunk. Ironikus, hogy ami a legmagyobb örömöt okozza, ugyanakkora bánatot képes csempészni a mindennapjaidba.

A szerelem szívás.

- Hiányoztál. - szólaltam meg egy kis gondolkodás elteltével.

- Milyen volt? - kérdezte, konkrétan le sem tojva az előző kijelentésem, miközben apró kezével megcirógatta az arcom.

-  Könnyű. - vontam vállat, mire az ajtó szinte ezzel egy időben kinyílt, és belépett rajta az igazgató.

Mindketten felálltunk, majd köszöntöttük őt, aztán nem sokkal később át is vonultunk a suli legnagyobb, legmodernebb fotóstúdiójába, ahová a fotó szakosok is csak heti egyszer tehetik be a lábukat, akkor is bontott csoportokban. Az iskolánk rengeteg pénzt áldoz ezekre a szakokra, mivel minden ilyenben a legjobb, legkiemelkedőbb eredményt várja a diákoktól, akiket ezekkel a csúcseszközökkel könnyedén fel tud készíteni, illetve meg tud tanítani bármire. Nem véletlen, hogy olyan neves egyetemekre, akár külföldre is kijutnak innen a tanulók.

Az igazgató belekezdett a szerintem már előre begyakorolt beszédébe, aminek röviden és tömören annyi volt a lényege, hogy ne zúzzunk össze semmit, valamint minél természetesebb hatást próbáljunk meg elérni a képeken. A háttér már meg volt csinálva, sőt, minden aprócska részlet gondosan elő volt készítve, így csak oda kellett állnom a megfelelő helyre. Jimin elém sétált és megigazította a ruhámat, illetve a hajamat is megpróbálta, neki megfelelően beállítani, aztán, amikor az igazgató elpillantott rólunk, pontosabban háttap beállt nekünk, merészkedtem egy gyors puszit nyomni Jimin homlokára. Mint mindig, most is elpirult a cselekedetem miatt, én pedig, mint mindig, most is elmondhatatlanul aranyosnak találtam.

A fotózás nem tartott tovább, mint egy óra, így még rengeteg időnk van elmenni valahova, viszont Jimin semmit sem tud erről, tehát először őt kell megkérdeznem. Bejöttem a cuccaimért, hogy utána már csak ki kelljen menni az épületből, Jimin pedig kint maradt az egyik aulában, úgyhogy oda kell mennem hozzá. Remélem nem tűnt el onnan. Kisétáltam az említett helyre, ahol először nem vettem észre őt, aztán megütötte a fülem egy halk, mégis hallható hang.

- Akkor holnap? - hangzott a kérdés egy kisebb cuppanást követően. A hang ismerős volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan, ezért a kíváncsiságom tovább vitt, és közelebb sétáltam a hang forrásához.

- Megbeszéltük. - szólalt meg Jimin, mire én ijedten hajoltam ki a fal takarásából, hogy mostmár ne csak a fülemre hagyatkozzak.

Talán nem ez volt életem legbölcsebb döntése, hiszen csak magamnak okoztam ismételten fájdalmat. Yeonjun hangját hallottam meg először, aki per pillanat Jimin dereka köré font karokkal áll az emítettel szemben, valószínűleg újra meg akarja csókolni, mert hát honnam máshonnan jött volna az a hang? Az az ártatlannak már egyáltalán nem nevezhető hang, amely újult erővel törte darabokra a szívem. Könnybe lábadt szemekkel figyeltem, ahogy Yeonjun az én szerelmem ajkaira hajol, ezzel rányomva a bélyegét a legnagyobb félelmemre. Értem, hogy miért történt minden. Értem, hogy miért nem közeledett különösebben felém és nem is haragszom. Csalódtam benne, de képtelem vagyok haraggal nézni rá, hiszen boldog. Boldog, és nekem ez a legfontosabb. Ha én nem, legalább más tegye őt boldoggá, én pedig elleszek úgy, ahogyam eddig. Letöröltem a könnyeim, viszont véletlenül bevertem a könyököm, ezzel zajt csapva. Nem akartam, feltűnést keltemi, ezért azonnal kirohantam az épületből és hazafelé vettem az irányt.

Nem késő még megváltoztatni az egyetemek sorrendjét, ami azt jelenti, hogy Busanba is tudnék menni, hogyha felvennének. Gondolkoztam már ezen korábban, viszont most jött el a pillamat, hogy komolyabban bele kell ebbe ásnom magam. Képtelem vagyok így itt élni, nem tudom ezt tovább játszani és nem is akarom. Megírom a többit és, ha addig nem történik valami égi csoda, akkor átírom a sorrendet és remélhetőleg elköltözöm a két órányira lévő városba, ahol talán sikerül majd túltennem magam Jiminen.

Hihetetlen.

Mások egy életen át boldogok életük szerelmével, a nagy ő-vel, én pedig elmenekülök egy másik városba, ahogy lehetőséget kapok rá. Az egyetlen embert, akit életem során szerettem, most valóban el kell engednem. Ha létezik karma, akkor megtalált. Megtalált, mivel meg kellett találnia, és ott üt, ahol a legeslegjobban fáj. Lépteket hallottam méterekkel mögöttem, de nem törődtem vele, nem akartam, hogy bármilyen idegen vagy ismerős sírni lásson. A lépteket egyre közelebbről hallottam, de egészen addig nem lassítottam, amíg a tulajdonosuk meg nem szólalt.

- Jungkook!

2020.08.05.

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, viszont ezt a részt is két edzés között sikerült összedobnom a táborban. Nem ígérek semmit, de mindenképpen megpróbálok sietni a folytatással. Köszönöm, hogy elolvastátok❣