Tegnap este, miután hazaértünk, dióhéjban annyi történt, hogy mindenki megmosakodott és elment aludni. Nem hazudok, ha azt mondom, legalább három órán keresztül az ablakon bámultam ki, elgondolkodva a mai terveimen. Sokszor jártam már Busanban, ott is születtem, illetve hat éves koromig ott laktunk, úgyhogy egyáltalán nem idegen nekem az a hely. Mindenféleképpen meg szerettem volna mutatni neki az óceánt, ami az ottani partszakaszról látszódik, hiszen valami elképesztő, főleg jó időben. Április végéhez közeledve, huszonhárom fokban pedig elég jónak lehet nevezni az időt. Már csak ki kéne kelnem az ágyból.

Fáradtan nyitottam fel szemeimet, majd tápászkodtam fel a puha, meleg ágyamból. Egyenesen a fürdőbe vettem az irányt, mivel minél hamarabb el akartam indulni, ugyanis az út legalább két óra, plusz egész napos programot tervezek Jiminnel. Miután megmostam az arcom és a fogam, visszamentem a szobámba, ahol azonnal magamra aggattam a tegnap már előre kiválasztott ruháimat, ami egy rövid farmerből, illetve egy lenge, fehér-mintás pólóbol állt, amire pedig egy rövidujjú, fekete inget vettem fel. Beállítottam az immáron barna hajam, aztán átsétáltam az öcsém szobájába.

Jól sejtettem, ő még javában aludt, amikor beléptem a sötét helységbe. Felkapcsoltam a kevéske fényt adó ledet, hogy odataláljka az ágyához, és lehetőleg ne boruljak fel semmiben, bár itt akkora rend van, hogy ez konkrét képtelenség lenne. Leültem az ágy szélére, onnan figyeltem az alvó fiút. Ajki résnyire elnyíltak, egyik keze mellkasán, másik nyújtva hevert az ágyon. Legszívesebben fel sem keltettem volna, hiszen ebben a látványban órákig el lehetne merülni. Megembereltem magam, aztán lassan simogatni kezdtem az arcát.

- Jiminie - suttogtam - Ébredj, nemsokára indulnunk kell. - montam, miközben gyönyörű arcát tanulmányoztam. Hihetetlen, hogy valaki ennyire csodálatos, mint ő.

Mocorogni kezdett, viszont szerintem esze ágában sem volt felkelni.

- Chim, fel kell kelned. - kuncogtam fel, mire már kinyitotta sötétbarna szemeit.

- Jó reggelt. - mosolyodott el.

- Jó reggelt. - köszöntem vissza neki, ő pedig felült, majd nyújtózott egy hatalmasat.

Igazán édes volt, ahogy próbált energiát gyűjteni ahhoz, hogy egyáltalán lábra tudjon állni. Nagyokat ásítozva ugyan, de sikerült elmennie a fürdőszobáig, én pedig az ágyon ülve vártam, hogy visszavánszorogjon. Nem akartam végignézni, ahogyan öltözik, vagyis de, de annak rossz vége lett volna, ezért amikor visszajött egyből kisiettem a szobából.

Lementem a konyhába, hogy csináljak valami reggelit, ugyanis ezzel még nem robbantom fel a házat, plusz az általam készített szendvicsek nagyon finomak. Valójában nem akartam sok kaját csomagolni, mivel szertnék vele elmenni étterembe vagy fagyizni, ha lesz rá lehetőség, ugyanis tényleg szeretném, ha a mai napon megfeledkezne minden rosszról és csak szimplán jól érezné magát.

Nyolckor már az ajtóban álltunk, viszont Jimin ekkor találta ki, hogy menjünk inkább vonattal, mert úgy elmondása szerint sokkal izgalmasabb. Nem volt ellenemre, csak igazából autóval könnyebb lett volna, de félretéve ezt, mosolyogva sétáltunm ki az állomásra. Szerencsénk volt, hiszen pont elértünk egy akkor induló vonatot, így nem kellett fél órát ácsorognunk a másikra várva.

- Ennyire izgulsz? - kérdeztem, amikor Jimin már tíz perce szünteleül dobolt a lábával.

- Kicsit. - felelte lesütött tekintettel, de álla alá nyúlva felemeltem fejét, hogy rám nézzen és meg tudjam nyugtatni.

- Tudom, hogy új a dolog, de még csak a vonaton vagyunk, addig felesleges izgulnod. - cirógattam meg az arcát, hiába fogadtam meg, hogy nem csinálok semmi ilyesmit. - Addig üssük el az időt valahogyan. - nyúltam táskámért, de ő megállított.

- Csak beszélgessünk. - pillantott fel rám - Még nem tudok rólad mindent. - villantotta kinfogait, amire én is elmosolyodtam.

Az egész utunk azzal telt, hogy mindenféle őrült, hétköznapi, vicces témát kiveséztünk. Feltűnt, hogy már nem viselkedik olyan furán, mint tegnap, így reménykedtem benne, hogy rossz napja volt, aminek mégsem én voltam az okozója. Jimint jó volt végre feldobottnak látni, ha lehet így fogalmazni. Semmilyen nyomát nem láttam a mindennapi, kissé csalódott, kissé szomorkás Jiminnek. Mindezt eltakarta egy boldog, mosolygós énje, amit legszívesebben örökké így tartanék.

Amikor már a város utcáit jártuk, éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog. Azt hiszem, eddig a pillanatig nem is igazán realizáltam, hogy mi tulajdonképpen egy teljes napig egymásra vagyunk utalva, senki nincs, aki kínos pillanatkoban meg tudná menteni a helyzetet, csak mi ketten, egy számára teljesen idegen városban. Az első útícélom az Busan egyik legszebb parkja volt, ahova rengeteget járunk kiskoromban. Tudtam, hogy Jiminnek tetszeni fog, ugyanis odavan a természetért, illetve tökéletes lehetőség fotózás szempontjából is.

- Fáradt vagy? - kérdeztem.

- Nem. - felelte - Gyönyörű ez a hely, azt sem tudom mit fotózzak. - nevetett fel, majd elővette a kameráját és leguggolt a fűbe, hogy a legjobb szögből lőhesse el a képet.

- Hosszú napunk lesz. - közöltem mosolyogva - Az is lehet, hogy hajnalra érünk haza. - tettem hozzá, amivel totálisan felkeltettem az érdeklődését.

- Oké. - biccentett - Engem nem zavar az sem, ha holnap esünk be a házba. - villantotta ki fogait, aztán sétáltunk is tovább.

A terveim között szerepelt a híres akvárium túra, amit egy héttel ezelőtt lefoglaltam, úgyhogy oda kell majd érnünk délre. Ez nagyjából másfél órás program, ha nem sietünk és mindent alaposan szemügyre szeretnénk venni. Addig elmegyünk egy híresebb sétálóutcába, nézelődünk, illetve még kicsit a parkban. Ha ezzel megvagyunk, utána személy szerint bemennék valahova ebédelni, hogy ne haljunk éhen, azt követően pedig Jiminen áll, hogy hova megyünk. Naplementére szeretnék kimenni a partra, megnézni a naplementét, esetleg beugrani előtte egy boltba és az ott vett vacsorát elfogyasztani a leterített pléden, ami a táskám alján pihen. Az igazat megvallva, szinte úgy érzem magam, mintha randin lennék vele, még akkor is, ha ez a kegnagyobb marhaság, amire gondolhatok.

- Hyung - fogta meg a karom, amikor beértünka sétálóba. Tele volt emberekkel, ahogy mindig szokott. Nekem nem volt meglepetés de lehet, hogy Jiminnek szokatlan volt, bár Szöulban is simán vannak ennyien. - Bemegyünk? - mutatott az egyik boltra, mire bólintottam egyet és már indultunk is oda.

Egy ajándékboltba mentünk be, amiben konkrétan minden megtalálható volt, amit csak az ember elképzel. Erre az üzletre egyáltalán nem emlékszem, pedig egy éve is jártam itt apával, de ez nyilván semmit nem jelent. Jimin leragadt az ékszer részlegnél, ezért mögé lopakodtam és a válla fölött leskelődtem át. Egy karkötőt tartott a kezében, aminek történetesen egy másik fele is volt.

- Nem szeretnénk egymáshoz illő dolgokat? - emelte feljebb az ékszert. - Tesós gesztus lenne. - tette hozzá, ami azért egy kicsit rosszul esett, de nem mutattam ki. Nem hazudok, először tényleg eszembe jutottak a párok, akiknek szokása passzoló ruhákat, meg minden egyebet hordani.

- Hozd, addig előveszem a pénzt. - bólintottam, mire mosolyogva emelte le a karkötő párját. Jimin hamarnmellettem termett, így gyorsan végeztünk is a boltban és mehettünk tovább.

- Melyiket kéred? - mutatta fel mindkettőt. Az egyik egy fehér, a másik pedig egy fekete színű karkötő volt, viszont mindkettőben egy piros jel, amiről nem tudtam volna megmondani, hogy mi, de ennek ellenére baromi jól mutatott.

- A feketét. - választottam, mire ő eleresztette egy megkönnyebbült sóhajt.

- Mostmár egyek vagyunk. - kúszott diadalittas mosoly az arcára, amikor sikerült megkötnie a karkötőmet. - Bocsi a tegnapiért. - motyogta, viszont nekem idő kellett, hogy leessen mire mondta.

- Nekem kéne bocsánatot kérnem. - vakartam mega a tarkóm. - Néha túlzotton öhm - kerestem a megfelelő szót - kötődöm a családtagjaimhoz. - magyaráztam, ő pedig hirtelen nagyon csalódottnak tűnt. Ugye nem bántottam meg?

Arrébb húztam a szomorúnak tűnő fiút, hogy ne sodorjanak el minket az emberek, annak ellenére, hogy eddig is az út szélén álltunk. Sikerült az egyik kirakat melletti, virágokkal takart kis részre elhúznom, ami annyit jelent, hogy kábé senki sem venne észre minket, ha most el kéne bújnunk valaki elől. Eltoltam az egyik növényt, hogy ne zavarjanak az össze-vissza álló ágai és levelei, majd az alacsonyabb felé fordultam.

- Mi a baj? - kérdeztem az arcát fürkészve, amely kissé pirosas árnyalatban úszott. - Segíteni szeretnék. - emeltem fel fejét állánál fogva, így vészesen közel kerültem hozzá.

- Ez nem olyan, amin segíthetnél. - ingatta meg a fejét. - Csak menjünk tovább, kíváncsi vagyok mit tartogat még a napunk. - emelte rám tekintetét. Nehezemre esett nem elveszni azokban a gyönyörű szemekben, de sikerült. Megfogtam Jimin kezét, ha csak egy pillanatra is, de végre megfogtam és tovább vezettem a hosszú utcán.

Ezt az apróságot leszámítva, eddig minden tökéletesen, a terv szerint halad.

2020.06.26.

Elérkezett a várva várt részek egyike, ha fogalmazhatok így^^