Hanna

Jól éreztem magam Landoval. A társaságában el tudtam engedni magam, hiába csak pár órája találkoztunk először. Különös... Amikor fel akartam menni a színpadra, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kellemes este elébe nézek még ma. Ezen ábrándoztam, amíg a lakásomba sétáltam fel. Volt időm, ugyanis lift hiányában nem két perc, mire az ember felmegy a hatodik emeletre. Belépve az ajtón ledobtam a táskámat a kanapéra és a konyhába mentem egy pohár vízért. Bekapcsoltam a kedvenc lejátszási listám, ami javarészt romantikus számokból állt. Az első Sting-től a Shape Of My Heart volt.  

I know that the spades are the swords of a soldier
I know that the clubs are weapons of war
I know that diamonds mean money for this art
But that's not the shape of my heart
He may play the jack of diamonds
He may lay the queen of spades
He may conceal a king in his hand
While the memory of it fadesI know that the spades are the swords of a soldier
I know that the clubs are weapons of war
I know that diamonds mean money for this art
But that's not the shape of my heart
That's not the shape
The shape of my heart

Nem mai zene, sőt meglehetősen régi, de nagy kedvencem. A szövegét kívülről fújom, de képtelen vagyok megunni az előadónak bizonyos számait.

Kiszellőztettem a lakásban és elpakoltam a készülődésem maradványait. Lemostam a sminkem és vettem egy gyors zuhanyt. A zuhanyrózsa alatt állva hagytam, hogy a hiedg víz átjárja minden porcikám. Csak a szokásos esti rutinomat végeztem el, de mindezt ma sokkal boldogabban tettem. A pizsamámként szolgáló trikót és rövid nadrágot felvéve az ágyamba dőltem, de egyáltalán nem voltam fáradt, pedig hajnalban keltem. A telefonomért nyúltam és elkezdtem pörgetni az instagramot, ami sorra a barátaim képeit dobálta fel.
landonorris követni kezdett téged.

Egy nem várt üzenetem érkezett, mire hatalmas mosoly terült el az arcomon. Ő írt.

- "Szia. Öröltem, hogy veled tölthettem a ma estét."

- Szia. Ez kölcsönös.

- "Lenne kedved megismételni holnap?"

- Persze. Miért ne?

-" Szuper. Akkor holnap ugyanott ugyanakkor?"

- Rendben. Alig várom.️

- "Jó éjt, Hanna!" - Te jó ég! Ez a srác nagyon tud...

- Jó éjt, neked is!

Egy ideig csak a képernyőn megjelent üzenetváltásra meredtem...

Barna haja aranyosan (nem szeretném ezt a kifejezést használni, de nincs rá jobb szó) göndörödik a feje tetején, szemei pedig hol kéken, hol zölden pillantanak rám. Amikor rám néz, hatalmába kerít. Ha rám mosolyog, a szívem szaltózik egyet, a lelkem meg cigánykereket hány.

 
Félelmetes...

Hajlamos vagyok túlgondolni dolgokat. Na jó, az esetek 80 százalékában szeretem elemezni a történteket, hosszú ideig rágódni rajtuk, magyarán... túlgondolni. Ez az egyik rossz tulajdonságom, de azért ha tehetem, próbálom kikerülni, például azzal, hogy elterelem a figyelmem valami, per pillanat fontosabb dologgal.

A telefont az éjjeli szekrényre helyeztem és csak bámulom az utcáról a plafonra vetülő fényeket. Egy-egy autó néha elsuhan, lámpái bevilágítanak a redőny rései közt. Furcsa, de egészen kiskorom óta szeretem ezt nézni. A monotonsága szinte már megnyugtató. Ilyeneken gondolkozva nyomott el az álom, ki tudja mikor.

Lando
Péntek reggel

Reggel sikerült időben felkelnem. Összekészültem és lementem az étterembe elfogyasztani a reggelim. Egyből ahhoz az asztalhoz mentem, aminél Max Verstappen, Charles, George és Alex Albon ültek. Mióta ébren vagyok, le se lehet vakarni a hatalmas vigyort az arcomról, amit a barátaim meg is jegyeztek. Egy vállrándítás volt a válaszom, hiába faggattak. Pletykás vénasszonyok... A pályára menet a kocsiban Jon előadta a mai programom. Csapatmegbeszélés, bemelegítés, szabadedzés, interjúk, egy kis pihenő. Aztán a második szabadedzés és újra interjúk, de öt óra, fél hat felé végzek. Akkor jön az, amit egészen tegnap este óta várok. Fél nyolcra megyek Hannáért és reményeim szerint együtt töltjük az estét. Nem akarom elhamarkodni, hiszen még nincs 24 órája, hogy megismertem, de van számára egy meglepetésem.

Miután letudtuk a megbeszélést, Jonnal a pihenőmbe indultunk, hogy előkészüljek az első szabadedzésre.

A szabadedzéseken egész jót ment az autóm és sikerült kipróbálni pár új beállítást. A csapat nagy reményeket fűz a hétvégéhez, az idei konstrukciónak egészen fekszik a Hungaroring. Én sem kevésbé, de én más téren is, nem csak a verseny szempontjából... Amint végeztem az interjúkkal és az autóm felé vettem az irányt.

A szálloda garázsában parkolt a fekete sportkocsim, amit a McLaren szeretett a hétvégére. Mindig kapunk autót, hogy szabadon járkálhassunk a szabadidőnkben. Bár amennyi szabadidőnk van a hétvégéken... Kocsit se nagyon kéne adniuk...
Kihajtottam a mélygarázsból. Kifelé még biccentettem a portásnak, majd Buda régi utcái felé vettem az irányt. Tetszett ez a városrész, bár nem nagyon tudtam nézelődni, mivel tavaly már megszívtam, ugyanis amikor Maxszal jártuk be a várost (nyilván az autóban ülve, ugyanis mind a ketten lusták voltunk sétálni), rossz irányba kanyarodtam és alig találtunk vissza a szállásra.
Szerencsére a forgalom kissebb volt, mint reggel, így kb fél óra leforgása alatt a tömbházhoz értem. Az utca már ismerős volt tegnapról. Leállítottam a motort, felvettem a napszemüvegem és kiszálltam a biztonságot nyújtó autómból. Odasétáltam a kaputelefonhoz és megkerestem a nevét. Becsengettem és egy számomra kedvesen csengő hang szólalt bele.

- Ki az? - kérdezte magyarul. Nyilván az eszébe sem jutott, hogy én lepem meg.

- Szia. Lando vagyok.

- Ohh... - egy kis időre elhallgatott- Máris beengedlek. - váltott automatikusan angolra. Magabiztosan beszélte a nyelvet, de azért lehetett hallani az akcentusát. Egy sípoló hang ütötte meg a fülemet és már nyílt is az ajtó. Felmentem a lépcsőn, amíg meg nem találtam a keresett számot. Hatodik emelet... Lift nincs... A vége felé már kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Megálltam az ajtajában, ujjamat a csengőre helyeztem, de még mielőtt megnyomhattam volna a gombot, kinyitotta az ajtót és beinvitált. Mintha olvasna a gondolataim közt...

Hanna szemszöge
Péntek este

Napközben nem sok dolgom akadt, de végig a pályán voltam. A második szabadedzés közepe felé jöttem el, hogy elkerüljem a kitóduló tömeget. Hiába van még csak péntek, most is sok ember látogatott ki. Képzelem, mi lesz itt vasárnap...

Hazaértem és egy kicsit összetakarítottam a lakásban. Csináltam egy adag túrós tésztát. Az örök kedvencem, bármikor tudnék enni belőle. A nagymamám csinálja a legjobban, jár, hogy nem tud minden egyes alkalommal házi tésztát gyúrni nekem, amikor csak kedvem támad enni egy adagot. Majd eszek, ha összeszedtem magam, most még úgysem vagyok éhes.
Mikor elégedett voltam a lakás kinézetével, elkezdtem készülődni. Letusoltam, a hajamat besütöttem és egy copfba fogtam a fejem tetején, mivel nem volt kedvem megmosni. Kisminkeltem magam, azonban ezúttal egy vöröses színű rúzsra esett a választásom. Felvettem egy krémszínű, bordázott crop topot és egy vékony, fekete, megkötős derekú nadrágot. Elővettem a fekete vállra akasztható táskámat és belepakoltam volna, mikor csengettek a kaputelefonon. Még nincs 7 óra, és fogalmam sincs ki lehet.

- Ki az? - kérdeztem magyarul, amit a 'vonal' túlsó felén néhány másodperces csend követett.

- Szia. Lando vagyok. - szólt bele végül angolul. Hoppá...

- Oooh... - kikerekedett szemekkel kinyitottam neki a tömbház ajtaját. - Máris beengedlek. - váltottam át angolra. A jog miatt ez a nyelv nélkülözhetetlen volt, úgyhogy még a gimi alatt le lellett tennem a nyelvvizsgám.
Nem telt bele három perc és az ajtóm előtt állt, kezében egy virágcsokorral. Kinéztem az ajtón lévő kis kukucskálón és beengedtem.

- Ezt neked hoztam. - nyújtotta át a virágot amint belépett a folyosóról.

- Ez valami meseszép! Köszönöm szépen. - ámuldoztam és egy vázát előkeresve vízbe tettem a növényeket.

- A cipőm levegyem? - bökött a fejével a cipőtároló állványra.

- Igen, légyszi. Ülj csak le, én mindjárt jövök. - mutattam a kanapéra és becsuktam mögötte az ajtót. Elindultam a konyhába egy pohár citromos vízért. - De bunkó vagyok! Kérsz inni valamit? Víz, jeges tea?

- Egy pohár vizet elfogadok, köszi.

- Máris hozom. - Megfordultam és ott állt mögöttem a konyhapultnak támaszkodva. Egy pillanat alatt végéig futtattam rajta a szemem. Meglehetősen jól nézett ki. Egy fekete pólót és egy homokszínű rövidnadrágot viselt. Fordult meg a fejemben. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, ami megállapodott a főzőlapon lévő túrós tésztán. Basszus... Ma még a reggelin kívül nem ettem semmit.
A tányéros fiókhoz fordultam, hogy elővegyek egy tányért és visszapillantottam a pilótára.

- Kérsz? Épp most lett kész...

- Mi ez? Az illata nagyon jó...

- Az egyik legklasszikusabb magyar étel, túrós tészta. A kedvencem. - elmagyaráztam neki, hogy mit is takar valójában. Először fura fejet vágott, de végül beleegyezett.

- Végülis... Nem lehet bajom tőle, ha te ennyire szereted... Ami pedig a diétámat illeti... Amiről az edzőm nem tud, az nem fáj neki... - mondta huncut mosolyal az arcán. Egy darabig szemeztünk, majd a fiók felé fordultam, hogy neki is elővegyek egy tányért. Szedtem mindkettőnknek, de neki valamivel kevesebbet, hátha nem ízlik. A tányérokat letettem a konyhaasztalra es megterítettem.

- Ez valami isteni. Hol tanultad? - kérdezte, amint megette az első falatot.

- Kösz, a nagymamámtól. Az övé sokkal finomabb, abba házi tésztát tesz, csak mist nem volt időm még azt is csinálni. De örülök, hogy ízlik. - hogy őszinte legyek, meglepett. Folytattuk a rögtönzött vacsorát, közben pedig jókat beszélgettünk. Kb negyed óra múlva be is fejeztük, bepakoltam a mosogatógépbe. Leakasztottam a fogasról a fekete farmerdzsekim és magamhoz vettem a táskám, belebújtam a fekete sportcipőmbe. Nem a legkényelmesebb cipő, de most ez nem igazán érdekelt. Mikor készen álltam, Lando is felvette a cipőjét és kiléptünk a bejárati ajtón. Beültünk a kocsiba és a Gellért-hegy felé navigáltam. Félúton lezártuk az autót és gyalog folytattuk tovább. A hegy tetejére érve éppen elcsíptük a naplementét.

- Eddig is tetszett ez a város, de így... Azta... - vallotta be. - Jó helyre hoztál. - rám mosolygott, ami a szokásos érzést váltotta ki belőlem. Azt, amikor a szívem átmegy artistába és különböző mutatványokat csinál a levegőben...

- Ugye... Imádom a város esti arcát nézni... Olyan fantasztikus... - válaszoltam. Bár most nem a várost néztem, hanem a mellettem álló pilótát. Felém fordult, közelebb lépett hozzám, így már csak pár centi választott el minket. Kb. egy fejjel magasabb nálam, felnéztem az arcára, szemeimet az övéibe fúrtam és élveztük a pillanatot. Senki nem volt itt rajtunk kívül, csak a miénk volt az egész hegytető. Szemeit ekkor már nem az enyéimben pihentette, hanem azok és a szám között cikáztak.

- Egyet kell értenem. Tényleg fantasztikus. - mondta, viszont nem a városra nézett, hanem az arcom részleteit vette szemügyre.

Javítva:
2023.10.01.

...

Ma még hozom a következő részt a Hirtelen- hez is!

Jó olvasást Nektek!