Lando
11.01., péntek

Kedden értünk vissza Wokingba Mexikóvárosból. A futam nem úgy sült el, ahogyan terveztem, de az idei szezon egész jól alakul. S noha nem én álltam a világbajnoksági ranglista élén, de a top 5-ben benne voltam. A kerékcsere után visszább csúsztam a sorrendben és amikor igyekeztem behozni a lemaradásomat, megszereztem a leggyorsabb kört. Egyedül azzal nem számoltam, hogy az előttem lévő Logan Sargeant alatt megáll az autó és kénytelen keresztben megállni a pálya közepén. Ahogyan próbáltam kikerülni, egy kicsit elszámoltam magam és a bal első kerekemmel eltaláltam. Kisodródtam a fűre és Logannel együtt én is kiestem a versenyből.

Pénteken reggel indultunk Bristolba. Előző este becsomagoltuk a szükséges ruhákat és az ajándékot, hogy minél korábban el tudjunk indulni és minél több időt tölthetünk el a családommal. Vasárnap jövünk is vissza, mert hétfőn már mindkettőnknek be kell mennie a gyárba megbeszélésre.

Fél nyolc körül vágtunk neki a majd' két órás autóútnak a házamtól. Hanna a korai indulás miatt megint nálam aludt, bár én ezt a legkevésbé sem bántam.

Alig fél óra után Hanna elaludt én pedig lejjebb halkítottam a zenét.
Egy órája lehetünk úton, mikor az lehúzódtam az autópálya "gyors sávjából", ahol eddig haladtunk a legújabb az új sötétkék McLarenemmel és lekanyarodtam az első útbaeső benzinkúthoz. Bezártam a kocsit és beszaladtam mosdóba. Visszafelé vettem egy kávét és egy pohár fekete teát Hannának. Mire visszaértem a kocsihoz Hanna kíváncsi álmos szemekkel nézett rám.

- Tessék. Ez a tiéd. - nyújtottam felé a teát, mire egy lágy mosolyt és hálás pillantásokat kaptam.

- Köszönöm. Nem akartam most is elaludni, csak alig aludtam az éjjel, dörgött, villámlott és egész végig forgolódtam.

- Semmiség. Amúgy hamarosan odaérünk, nagyjából egy óra múlva.

- Na végre, sziasztok! Gyertek beljebb! - invitált be minket anya az ajtóból félreállva.

- Üdv, Mrs. Norris.

- Szia anya.

- Hiányoztál. Amikor baleseteztél, úgy aggódtam, hogy valami bajod esik. Hanna, drágám, csak úgy ragyogsz... Flo, Cisca! Megjöttek Landoék! - kiabált fel nekik az emeletre. - Kisfiam, vidd fel a táskákat, pakoljatok ki, aztán itt várlak benneteket teára.

- Bocs, anyám egy kicsit túlpörgött.

- Ugyan... Láttad, anya milyen volt, amikor bemutattalak nekik. - vont vállat.

- Ez te vagy itt Maxel? - mutatott egy gyerekkori képre a szobámban nevetve. Egymást átkarolva álltunk ott verseny overálban, arcunkon egy fülig érő vigyorral és egy-egy kis kupával a kezünkben. Lehettünk vagy hat-hét évesek.

- Igen. Az első gokartversenyünk után készült.

- Nagyon aranyosak voltatok. - pillantott felém. A másnapi ruháinkat fellógattuk a szekrényhez, hogy minél kevésbé gyűrődjenek össze és lementünk a családomhoz.

Anya egy tálcán bögréket és egy kancsó forró teát hozott. Letette a dohányzóasztalra és mindannyian leültünk a hatalmas nappaliban.

- Oliverék csak késő délután jönnek, mert közbejött nekik valami. Gyere csak egy kicsit. - intett apa a fejével a dolgozószobája felé.

- Fiam, nem gondolod, hogy ideje lenne megállapodnod végre? Nekem ennyi idősen már két gyerekem volt. - És ezaz! Gondoltam, hogy ez lesz. Megint felhozta a témát, amit nagy nehezen sikerült hárítanom az évek során.

- Azon vagyok. - feleltem egy vállrántással.

- Vele? - kérdezte lekezelően. - Már meg ne haragudj, de fiatalabb, mint Cisca.

- De csak egy évvel. Az nem jelent semmit. - mondtam teljesen kikeltem magamból és felálltam a párnázott székről, amin eddig ültem.

- De akkor komolyan gondolod vele, remélem?

- Persze. Különben nem mutattam volna be nektek még hónapokkal ezelőtt. - alapvetően szeretem őt és mérhetetlenül hálás vagyok neki, amiért tamogattak a versenyzésben, de most nem igazán volt kedvem a hülyeségeit hallgatni a korábbi 'sikertelen' kapcsolataimról.

...

- Nagyon finom volt az ebéd! - dőlt el Hanna hanyatt a sötét szürke ágyneműn, miután felmentünk az emeleti szobámba.

- Mit szólsz hozzá, most pihenünk egy kicsit, aztán mutatok egy helyet? - kérdeztem és befeküdtem mellé a puha matracra. Szemhéjaimat lehunyva lélegeztem mélyeket a lányt körülvevő illatból. Hálát adtam Istennek - vagy annak a mindennél hatalmasabb erőnek, ami Odafentről irányítja a Világmindenséget -, hogy emellett a lány mellett kötöttem ki hónapokkal ezelőtt. Megköszöntem, amiért velem van és támogat, mert ez olykor - és nem csak a rosszabb pillanataimban - mérhetetlenül sokat segít.

- Hmm, legyen. - felelte és közelebb bújt hozzám.

- Remélem, nem itt akarsz végezni velem. - mondta nevetve, amikor megálltam az erdő szélén és kiszálltunk apa terepjárójából.

- Ugyan miért is?

- Nézz csak körül. Mondd, hogy nem jutott még eszedbe, milyen tökéletes helyszín ez egy gyilkossághoz. - intett fejével a sűrű erdő felé.

- Nyugi. - összekulcsoltam az ujjainkat és a kabátzsebembe húztam a kezünket, mert kezdett hűlni az idő.

Ó, ha te azt tudnád, hogy miért jöttünk ide...

Bezártam az autót és a kitaposott ösvényen sétáltunk az erdő belseje felé. Öt perc gyaloglás után egy tó tárult elénk. A tó. A tó, ahová mindig eljövök, ha Bristolban vagyok. A tó, ahová azóta rendszeresen kijövök, mióta a nagyapám megmutatta nekem a nyagyi halála után. A tó, ahol mindig el tudom csendesíteni a gondolataim.

- Ez csodálatos. - motyogta maga elé.

- Te vagy az első, akit idehoztam. - suttogtam a fülébe és hátulról átkaroltam a derekát. - Gyere! - kézen fogtam és úgy kezdtem sétálni az egyik fa irányába. Leültem egy vastagabb ágra fellógatott hintára és az ölembe húztam. Elég erős volt az a fa, hogy kibírjon mindkettőnket. Tudtam, vagyis csak nagyon reméltem. Kényelmesen elhelyezkedtünk és a lábaimmal lökni kezdtem magunkat.

Az erdő most is egy újabb arcát mutatta nekünk. Az összes levél a barna, a vörös és a sárga valamelyik árnyalatban pompázott és Angliához képest egészen jó idő volt. Vagyis nem esett az eső, csak az ég volt borult, de ez itt nem újdonság.

Egyszer csak egy hatalmas dörrenéssel kezdett el ömleni az eső. Felugrottunk a hintából és rohanni kezdtünk a kocsi felé, mielőtt még teljesen eláztunk volna.

Felcsavartam a fűtést és hátradönöttem a fejemet az ülésnek, majd a szemem sarkából a mellettem ülő lányra pillantottam. A szája sarkában egy vissszafojtott mosoly bújkált és kitört belőle a nevetés. Az az őszinte, gyermeki nevetés, ami bármennyire is elcsépelten hangzik, de minden alkalommal bearanyozza a szürke angliai hétköznapjaimat. Az, ami akármennyire is nyálasan hangzik, de plusz értelmet ad felkelni reggelente.

- Mi az? - kérdeztem, de az övé hallatán nem sokáig bírtam magamban tartani a nevetésem.

- Semmi. Csak abszurd. Magyarországon mikor szakad le az ég ilyen hirtelen?

Hanna
11.02., szombat

Belebújtam a magassarkú cipőmbe és szövetkabátommal a kezemben indultam le Lando szobájából a nappali felé, ahol már csak rám kellett várni. A barátom mellett a bátyja, Oliver ült kezében a kislányukkal, Milával. Savannah, Oliver felesége az egyik bézs fotelben foglalt helyet. A szülők előre mentek a két lányukkal, így már csak mi öten maradtunk a Norris rezidencián.

- Lando, én készen vagyok, felőlem indulhatunk. - szóltam a barátomhoz, aki szokás szerint teljesen belefeledkezett a telefonjába. Rámnézett, mire az ajkai enyhén elváltak egymástól. Tekintetével tetőtől-talpig alaposan végigmért. Szemtelenül sokáig pihentette rajtam az íriszeit. Az egészből a bátyja szakította ki, ahogy oldalba könyökölte, majd a füléhez hajolt és súgott neki valamit. Hiába nem lehettem biztos abban, hogy rólam mondott neki valamit, mégis úgy éreztem, közöm van a 'beszélgetésükhöz'. Világ életemben utáltam az ilyen helyzeteket.

Oliver bezárta a házat és beültünk a feljárón parkoló hatalmas, fehér Audi Q7-be és elindultunk az esküvő helyszíne felé.

Az érkezésünk után egész délután feszengtem. Mivel nem igazán szeretek nyitni az emberek felé, így csak Lando családjával beszélgettem. Mindig is utáltam beszélgetéseket kezdeményezni, ellenben szerettem új embereket megismerni. Nos, ez a kettő eléggé üti egymást, így az utóbbi mindig nehezebben jön össze.

Végignéztem az elegáns termen, ahol közel százötven fő szóródott szét. Néhányan táncoltak, de sokan csak az asztaloknál ülve beszélgettek kisebb társaságokban, de a barátomat sehol nem láttam. Vagyis csak azt hittem, hogy nem látom sehol, mert hirtelen kiszúrtam a fekete öltönyös alakját a bárpult mellett, kezében egy pohárral. Egy ismeretlen lány állt az oldalán. Feléjük sétáltam és igyekeztem nem a legrosszabbra gondolni - teljesen alaptalanul.

- Szia Kicsim! - üdvözölt Lando és az arcomra varázsoltam a lehető leghitelesebb műmosolyomat. Egyik karját a derekamra fonta, majd csókot hintett az ajkaimra. - Ő az unokahúgom. - unokahúgom' szó hallatán észrevétlenül kifújtam az eddig benttartott levegőt.

- Abigail Norris, Benjamin húga vagyok, nagyon örülök. - olyan mézesmázosan mosolygott a csaj, hogy azt hittem, elhányom magam. Egymagasak lehettünk, ő egy kivágott, piros testhezálló ruhát viselt és vagy fél kiló sminket, műszempillái a szemöldökét súrolták, méteres karmait - mert körömnek már nem igazán nevezhető - a pulton kocogtatta, fél hosszú platina szőke hajába gyakran beletúrt, magyarán a szöges ellentétem volt.

- Úgyszintén, Tóth Hanna, Lando barátnője. - szoros ölelésbe vontam a szőkeséget. Ha már színészkedünk, legalább legyen hiteles!

- Olyan sok jót mesélt rólad Lando! - milyen kár, hogy ez kölcsönösen nem mondható el...

- Hanna, táncolunk? - szólt a barátom, amikor kínos csend alakult ki hármunk között.

- Persze, örömmel. Ne haragudj Abigail, most magadra hagyunk. Örültem a találkozásnak! - villantottam egy olyan ezerwattos mosolyt, amivel még magamat is jócskán megleptem és a vendégeknek kialakított táncparkett felé vettük az irányt.

- Tudod, azért legbelül egy hajszálnyit megnyugodtam amikor az unokatestvéreként mutattad be. - motyogtam az ingjének egy nekem szemmagasságban lévő gombját nézve. Még véletlenül sem akartam az íriszeibe pillantani.

- Láttam rajtad, hogy nem szimpatikus neked. - két ujjával óvatosan az állam alá nyúlt, majd felemelte a fejem, hogy tarthassuk a szemkontaktust.

- Szóval mégsem volt olyan hihető az az álmosoly? Pedig minden színészi képességem bevetettem - kérdeztem csalódottan.

- Nagyon is az volt. Nekik. Azoknak, akik nem láttak még téged mosolyogni úgy istenigazából. Na, ők simán elhitték.

- Zavar?

- Mi?

- Az, hogy már az első - és borzasztóan remélem, hogy az utolsó - találkozás után nem nagyon bírom Abigailt. - fintorogva ejtettem ki a lány nevét.

- Dehogyis. - mondta nevetve. - Talán másfél éve találkoztam vele utoljára a bátyja diplomaosztója utáni családi összejövetelen. Most meg meglátott a pultnál és megállás nélkül az új forgatásról kezdett mesélni. De folyamatosan... Olyan szófosása lett, amilyet még nem láttam, pedig elhiheted, hogy az FIA gálákon néhány szponzor is sokat tud beszélni.

- Egy élmény lehetett. - az utolsó mondatán jót nevettem.

- Az volt. Mindegy, hagyjuk. Ma még nem mondtam, de gyönyörű vagy ebben a ruhában. - az utolsó pillanatban találtam meg egy eldugott kis wokingi üzletben azt az égszínkék pántos koktélruhát, amit végül felvettem az alkalomra. Kicsit kivágottabb volt, mint amit általában megengedek magamnak és ezt tetőzte a bal combomnál lévő felvágás, de egyáltalán nem volt olyan kihívó, mint a szőke libáé, akit magára hagytunk a bárpultnál.

- Köszönöm. - a magassarkúmnak hála, csak pár centi valasztotta el az arcunkat. Közelebb hajoltam és végighúztam az ajkaimat az övéin. Rövidesen egy reszelős sóhaj hagyta el a száját, mire egy önelégült vigyor ült ki az arcomra és megismételtem az előbbi 'majdnem csókot'. Karjai megfeszültek a derekam körül, hosszasan lehunyta a szemhéját, mikor kinyitotta, kék szemei árnyalatokkal sötétebben csillogtak, szíve hevesen kalapált a mellkasa alatt. A háttérben szóló zenét már nem is hallottuk, teljesen kizártuk a körülöttünk lévő világot. Csak mi voltunk ott; Ő és én.

- Ne szórakozz velem.

- Én nem csinálok semmit. - feleltem ártatlanul a szemébe nézve, de az önbecsülésemnek nagyon is jól esett a tudat, hogy mekkora hatással is vagyok rá.

- Mi lenne, ha hazamennénk? - kérdezte nagyot sóhajtva.

- Miért? Még 'korán' van, alig táncoltunk...

- Jobb ötleteim is vannak, hogy mivel töltsük a ma estét. Vagy éjszakát. - ezzel a mondatával pedig végérvényesen elérte, hogy egy árva percig se akarjak tovább abban az istenverte hotelben maradni. Minden porcikámmal a Norris rezidenciába akartam menni és a velem szemben álló fiú karjai közé vetni magam.

Oliverék már egy ideje leléptek Milával, így kihasználtuk az ifjú pár által biztosított a vendégeknek sofőrszolgálatot. Bepattantunk a fehér Range Rover hátsó ülésre és türelmetlenül vártuk ki a rövid hazautat, ami akkor percek helyett hosszú-hosszú óráknak tűnt. Borzaztóan hosszúaknak. Talán... Talán, ha Lando autójában lettünk volna nem tudtuk volna kivárni... Halkan becsuktuk magunk mögött a bejárati ajtót, nehogy felkeltsünk bárkit is, lerúgtuk a cipőinket az előszobában és kézenfogva siettünk fel a fiú emeleti szobájába.

Vágytam az érintésére.

Ó, de még mennyire, hogy vágytam...

Vágytam a csókjaira.

Nagyon is...

Felérve elfordította a kulcsot a zárban, a sötétbarna fatáblának nyomta a hátam, két kezével megtámaszkodott a fejem mellett és mohón csókolni kezdett. Egyik lábával a combjaim közé férkőzött, ujjaimat göndör fürtjei közé vezettem és belemarkolva egy kicsit megtéptem, mire belemorgott a csókba.

- Óh... Édes istenem.... Kikészítesz... - dünnyögte a fülembe, majd óvatosan beleharapott a fülcimpámba.

A ruha pántjai lecsúsztak a vállamról, fekete zakója a parkettára zuhant, elkezdtem kigombolni a fehér ingjét. Apró csókok és sóhajok hangjai töltötték be az egész tetőtéri helységet. Felkapott, az ágyához cipelt, majd ledobott rá, megszabadult a nadrágjától, újból ostromolni kezdte a csóktól már ígyis vörös, megduzzadt ajkaimat. Két percen belül szép sorban szinte az összes ruhadarab a padlón landolt, a fehér szőnyegen. A nyakamat itt-ott megszívva hagyott pirosas foltot, majd nyálas csókokkal kezdte el behinteni a testem az arcélemtől kiindulva, a mellkasomon át az alhasamig. Amikor a bugyim széléhez ért egy egyszerű mozdulattal elszakította azt.

- Te komolyan elszakítottad a bugyimat? - néztem rá és nem sok kellett ahhoz, hogy elnevessem magam.

- Igen. Baj?

- Az volt a kedvencem.

- Ha azon múlik, veszek neked ezer meg ezer másik ilyet, ha újra és újra elszakíthatom. - morogta és újból birtokba vette az ajkaimat.

Tőlem elszakadva az éjjeliszekrényhez lépett és az egyik fiókból egy kis tasakot vett elő, pár másodperccel később közelebb éreztem magamhoz a fiút, mint bármikor. A hátam ívben elemelkedett a matractól, körmeimmel végigszántottam a fiú szépen kidolgozott bicepszén, majd a lepedőbe markoltam, még mielőtt még hangosan felsikítottam volna az érzestől, amit a fiú okozott nekem.

Fülig érő szájjal, izzadtan, kócos hajjal és hevesen dobogó szívvel leheltem lágy csókot az arcára és hajtottam a mellkasára a fejem.

- Szeretnéd tudni, hogy mit mondott nekem ma délután Oliver? - nem válaszoltam, mert úgy éreztem, nincs szükség ebben a pillanatban nincs szükség szavakra, így csak kíváncsian pillantottam ragyogó kék íriszeibe. - Azt, hogy jól választottam. És nem csak ő gondolja így.

- Szeretlek, Lando. - mondtam, mire megszüntetve a köztünk lévő távolságot, újból megcsókolt, az éjszaka folyamán ki tudja, hányadjára.

Javítva:
2023.10.19.