"Meglesz az, amire vágytál, amit akartál,
Amit százszor is újracsináltál.
Igen. Az lesz az igazi."
~Coleen Hoover: Maybe Someday (részlet)~

Hanna
Vasárnap

A pályára kiérve hatalmas tömeg fogadott minket, hiába érkeztünk korábban. A paddockon keresztül sétálva rengeteg autogramot vagy fotót kérő rajongóval találkoztunk, de persze újságíró is akadt bőven. Alig tudtunk lerázni őket. Egy darabig Landoval, Zac Brownnal és Charlotttal, Lando sajtósával mentünk a motorhomeok felé, de félúton leváltam tőlük. Még a futam előtt megpróbálok kivenni szabadságot a jövő hétre. Szerencsére elég rendes főnököm van, így remélhetőleg elenged. És amúgy sem lesz most egy darabig nagyobb program a pályán, mivel túl leszünk a Magyar Nagydíjon.

A verseny kezdete előtt fél órával értem oda a McLaren garázsába. Összefutottam Charlotteal.

- Lando vár a pihenőjében, most jöttem ki tőle és mondta, hogy mindenképp küldjelek be hozzá, ha látlak. A folyosó végén a bal oldali utolsó ajtó. - mondta és azzal otthagyott. Kedves nő, már csütörtökön találkoztunk, a színpadi interjúk előtt. Az ominózus interjú előtt... Megkerestem az ajtót, de belépve nem várt látvány fogadott. Lando a kanapén ült, fejét a két keze közé hajtotta és valamit alig hallhatóan motyogott.

- Hello. - érkezésemre felkapta a fejét. Szemei vörösek voltak, arca pedig meggyötört. Mi a franc történt itt?! Amikor utoljára láttam, még minden rendben volt és mosolyogva sétáltunk a paddockban. - Minden oké?

- Szia. Aha? - inkább hangzott kérdésnek, mintsem normális válasznak.

- Nem úgy tűnsz, mint akivel minden rendben van. - elfogott az aggodalom. Ilyen állapotban nem ülhet autóba. Márpedig hamarosan kezdődik a verseny. És ha valami baja lesz? Felé lépkedtem, majd helyet foglaltam mellette. Ahogy hátát kezdtem simogatni, izmai megfeszültek. Végigfeküdt a kanapén, fejét az ölembe hajtotta.

- Az előbb hívott apa... Anyával összevesztek valami apró szarságon és anya rosszul lett. És a futammal kapcsolatban is rossz előérzetem van... - ahogy panaszkodott, a göndör tincseit bizergáltam. Egyszercsak megcsörrent a dohányzóasztalon lévő telefonja. A kijelzőn az apja neve szerepelt.

- Bocs. - felült és fogadta a hívást. - Szia apa. Hogy van anya? - kérdezte azonnal. - Hála az égnek. Ha vége a versenynek, még felhívlak. Oké, köszi. Vigyázz anyára! - és bontotta a vonalat. Hatalmas sóhaj hagyta el a száját, arca ezerszer jobban festett, mint fél perccel korábban. Kíváncsi tekintettel néztem rá, hátha elmondja. Azzal is könnyítene a lelkén, nem kéne magában tartogatnia.

- Jobban van. Csak megviselte a vita. - ült vissza mellém.

- Jobban érzed magad?

- Sokkal. Nem tudtam volna teljesen a vezetésre koncentrálni, ha most nem hívnak fel. - csak bámult maga elé, agyban valahol teljesen máshol járt. Az arcához nyúltam és magam felé fordítottam. Alighogy rám nézett, rögtön az ajkaimra tapadt. Ez a csókja szintén más volt, mint a korábbiak. Ezúttal benne volt minden érzelem. A gyengédség, fájdalom, a szeretet, az izgalom. Minden csókja más és más. Az idilli pillanatunknak az edzője kopogása vétett véget.

- Ezt nem hiszem el! - szűrte a fogai közt a brit. Ujjainkat összekulcsolta a tarkóján és hátradőlt. - Gyere be!

- Ideje készülődni. Húsz perc múlva a kocsiban kell ülnöd. - feltápászkodott a kanapéról, engem is magával húzva. - Igyekezz már! Ne úgy mozogj, mint az anyatetű! A rajt nem vár meg! Az előbb már bemelegítettünk, képtelenség ilyen gyorsan ellustulni! Figyi... Te. Igen, te. - intett felém. - Légyszi figyelj rá, hogy öt perc múlva kint legyen a garázsban, harcra készen. - mondta a férfi, majd kisétált a helységből.

Három, kettő, egy...Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte a rajt A lámpák kialudtak és ezzel kezdetét vette az idei Magyar Nagydíj. Landonak sikerült jól elkapnia a rajtot. Már az első kanyarban sikerült megelőznie az előtte száguldó George Russellt, így már az ötödik helyért harcolhatott az előtte haladó Mercedessel. És megvan. Az állás Verstappen, Leclerc, a harmadik helyen Carlos Sainz, a negyediken Pierre Gasly, az ötödiken pedig a barátom. A tizedik körben jött a hidegzuhany. Az egyik Mercedes kicsúszott, majd a gumifalról visszapattanva besodródott a pálya közepére, hatalmas porfelhőt hagyva maga körül. De a mezőny nagyon szoros volt, a mögött haladó Williamsek és az egyik McLaren frontálisan nekiment az út közepén álló autónak.
Azonnal meglengették a piros zászlót és el is indult a Safety Car a mentőautókkal együtt. A többi autót kihívták a boxba. Megállt bennem az ütő, akárcsak minden nézőben. A másodpercek hosszú óráknak tűntek, az idő lelassult. Mindenki némán figyelte a képernyőt, akárcsak én. Egy kezet éreztem meg a hátamon. Odanéztem, a tulajdonosa pedig a barátom edzője volt. Az ő szemei is szomorúan csillogtak. Abban a pillanatban Charlotte ért oda hozzánk.

- Megnyugodhatsz, nem Lando volt az. Oscar Piastri volt, de az előbb beszélt a rádiójába. Azt mondta, jól érzi magát a körülménhez képest, de azért elviszik kivizsgálásra. A Mercedesben Russell ült, de mindenki túlélte. Albon és Sargeant is jól vannak. - hatalmas kő esett le a szívemről.

- Lando...- kérdezni akartam, de Charlotte a gondolataimban olvasott.

- Hamarosan jön. Kiszállhatnak a kocsiból, mert beletelik bő fél órába, mire letakarítják a pályát és elvontatják az autókat.

- Köszönöm... - Csak ennyit tudtam kibökni, hiszen még mindig a sokk hatása alatt voltam.

- Ugyan. Semmiség.

Lando a kocsiból kiszállva sétált be a kamerák elől a garázs védetebb része felé, majd a pihenőjéhez menet megszaporázta lépteit. A sisak még mindig a fején volt.

- Menj utána. - utasított az edzője ellentmondást nem tűrő hangon. Nem kellett volna mondania, mentem volna magamtól is. Van annyi eszem, hogyha az az ember, akihez az elmúlt napokban elkezdtem nagyon is kötődni, szarul van, mellette vagyok és próbálom tartani benne a lelket.

A szobába belépve a sisak a földön hevert, Ő pedig karjait maga előtt összefonva sétált fel-alá. Odaléptem hozzá, magamhoz húztam. Fejét a nyakamba fúrta, pont úgy, ahogy én tettem reggel. Elég furán nézhettünk ki... Én, a kicsit több, mint százötven centimmel szorítom magamhoz az egy fejjel magasabb barátomat. De erre volt szüksége. A támogatásomra. Amit igyekeztem teljesen megadni neki.

- Ennyit a rossz előérzetemről. - motyogta a nyakamba. Én a hátát simogattam, ez legutóbb is bevált.

- Jobb? - kérdeztem.

- Aham... De ne hagyd abba. Kérlek...

A futamot újraindították, mindenki az eredeti pozíciójából indult. Kb a futam első köreinél járhattunk, mikor a brit megelőzte az előtte autózó Hamiltont, Sainzot ésn hamarosan Gaslyt is maga mögött hagyta. 

Amint a három dobogós pilóta leparkolta az autókat a kijelölt helyen, rögtön a csapatokhoz rohantak. Zac Brown, a mérnöke, a szerelők mind megölelték, gratuláltak neki és kezdődött a pódiumi rész. Megszólalt a holland és az osztrák himnusz, majd kiosztották az érmeket ls a trófeákat. Aztén a pezsgő... A fiúk egymást locsolták, végül a maradékot a csapatnak adták, hiszen nélkülük nem sikerülhetett volna. Szívesen tartottam volna a wokingi csapattal a pódiumhoz, de nem szerettem volnan láb alatt lenni, így jobnak láttam, ha inkább a boxból figyelem a történéseket. Ha ott van a helyem, előbb vagy utóbb úgy is onnan fogom ünnepelni Lando sikereit.
A pihenőjében vártam meg, amíg végez az interjúkkal. Igyekeztem normálisan elütni az időt ahelyett, hogy valamelyik közösségi oldalamat pörgettem volna, így végül felhívtam anyukámat.

- Szia anyu! Hogy vagy?

- Megvagyok. Mi újság a munkahelyeden? Néztük ám a futamot. - hallottam a hangján, hogy mosolyog. Pár hónapja a húgom rávette, hogy nézze vele és azóta egészen megszerette, hiába tartotta bő negyven évig egy "környezetszennyező életveszélyes, ráadásul unalmas showműsornak", csak hogy az ő szavaival éljek.

- Minden rendben. A hétvégén nem tudok hazamenni. Egy barátom elhívott magához a jövő hétre Angliába. - Ekkor lépett be a helyiségbe a brit. - De most le kell tennem, mert megjött.

- Hát jó, majd akkor utána hazajössz. Hiányzol ám...

- Jó, jó. Szia anyu!

- Szia Drágám! - köszönt el és bontotta a hívást.

- Gratulálok! Büszke vagyok rád! - mondam neki. Válaszul csak egy tüzes csókot kaptam. De még milyen csókot! 

- Este megünnepeljük a csapattal és a srácokkal a mai sikert. Van kedved velünk tartani? Valami bárban lesz, de a nevét ne kérdezd...

- Persze. Hánykor kezdődik?

- Megvan a címe, nyolcra érted megyek. Az úgy jó? - egy bólintással jeleztem, hogy részemről rendben.

Összeszedtük Lando cuccait a szobában és a parkolóba sétáltunk. Odafelé sokan megállították, hogy gratulálhassanak neki, így jó időbe beletelt, mire a kocsihoz értünk. Hazadobott és ő is visszament a hotelbe csomagolni.

Pontban nyolc órakor gördült be a már ismerős fekete sportkocsi a tömbház elé. Mosolyogva rohantam le a lépcsőn és vágódtam be az ülésre.

- Nagyon csinos vagy. - jegyezte meg.

- Köszönöm. - ismét elpirultam. Az utóbbi időben nem nagyon mondta senki, Landot kivéve.
Beütötte a GPS-be a címet és elindultunk. Amíg a forgalmat figyelte volt időm végiglegeltetni rajta a szemem. Kicsípte magát. Egy laza fehér inget viselt sötétkék farmerrel. A cipőjét nem láttam.

- Mi az? - fordult felém.

-Semmi, semmi. Csak...

- Mondd el, miért bámultál.

- Én nem...

- Ne is próbálkozz! Láttam ám a szemem sarkából, ne tagadd!

- Csak jól festesz, ennyi az egész. - kijelentésemre ajkait magabiztos vigyorra húzta...

Lando szemszöge

Amint megláttam a kocsi felé sétálni, a szívem elkezdett hevesebben verni. Mintha egy magazin lapjairól lépett volna ki. Rövid, fekete testhezálló egyberuhát viselt. Ezzel egy új, szexi oldalát mutatta meg. Csak annyi járt a fejemben, hogy én vagyok a legszerencsésebb ezen a világon, amiért a velem van és nem mással.

Javítva:
2023.10.07.