Amint haza értünk Sebastiannal, megköszöntem neki az estét, elköszöntem tőle és rohantam is fel a szobámba. Magamra zártam az ajtót és befeküdtem az ágyamba, meg sem vártam Gracet, hogy haza érjen és kifaggassam a randiról. Muszáj voltam elsőbb magammal letisztázni a dolgokat.

Muszáj vagyok tőle távol maradni, mielőtt még megégetem magam.

Reggel fáradtan keltem, még akkor is, mikor már fél tízkor az ágyban feküdtem. Miután megmosokodtam és felvettem egy fehér toppot, világoskék nadrággal elindultam le a konyhába.

Grace és Mrs. Davis kint reggeliztek az kertben, a konyhában csak Sebastian volt, aki épp kávét csinált magának.
Elég szemétség lenne, ha vissza fordulnék és elmennék innen?

A válasz igen.

— Jó reggelt - köszöntem halkan, majd egy bögrét vettem ki a szekrényből és a kávéfőző mellé léptem és csináltam magamnak egy lattét.

— Jó reggelt neked is - köszönt Sebastian egy mosollyal, majd bele ivott a feketéjébe.

Csendben álltam a gép előtt amíg vártam, hogy elkészüljön a kávém, de nem voltam nagyon nyugot, mert szorosan mögöttem állt a férfi, neki támaszkodva a pultnak végig rajtam tartva a tekintetét. Tudom, mert éreztem.

— Megismételhetnénk a tegnap estét - törte meg a csendett, amiért imádkoztam, hogy ne tegye. Csupán egy uhum volt a válasszom. Sebastian ellépett a pulttól és megállt mellettem, le nézett rám egy kérdő tekintettel. — Szűkszavú vagy, ez nem tetszik - jegyezte meg. — Tegnap még lelkesedtél, hogy elvittelek abba az kajáldába és aztán bowlingozni. Mi történt? - tette fel a kérdést elmélkedve.

— Tetszik tudni... - kezdtem el, közben pedig felé fordultam. — Elégé furán jönne le, ha csak így magával mennék. Biztos vagyok benne, hogy Grace és Mrs. Davis különösnek tartanák - magyaráztam neki. Sebastian megforgatta a szemeit és az égre emelte a tekintetét.

— Tegnap persze nem volt ezzel gond - jegyezte meg.

— Igen, mivel egyikőjük sem volt itthon - bólintottam egyet, miközben a tekintetem komoly volt.

— Akkor azt mondod, hogy többször kell őket elzavarni itthonról? - kérdezte egy pajkos mosollyal.

Kifejezetten kiforgatta a szavaimat!

— Ezt nem mondtam! - érveltem egy nagy sóhajtás kiséretében.

— De ezt akartad mondani, tudom - kacsinott, majd bele ivott a kávéjába.

Már épp szólásra nyitottam volna a szám, hogy megmondjam neki, hogy nem minden úgy van, ahogy ő hiszi, de a hátsó ajtón Grace lépett be. Kissé megszeppent, mikor ilyen közel látott minket egymáshoz, teljesen megfeletkeztem arról, hogy itt laknak és bármikor bejöhetnek ide. Szinte úgy ugrottam el a férfi mellől, mint ha megégettem volna magam.

— Hát itt meg mi történik? Minden rendben? - kérdezte össze zavarodottan Gracelyn. A szavam is megakadt, főleg mikor meghallottam Sebastian hangját.

— Csak megkértem Brooklynt, hogy nézze meg van e valami a szememben, mert nagyon fáj, mikor pislogok - talált ki valamit a férfi, ami után fellélegeztem.

— Akkor inkább menj az orvoshoz, Lynn tudtommal nem szemorvos - jegyezte meg Grace.

Sebastian támogatta az ötletet, így fogta magát és magunkra is hagyott. Így kezdődött a faggatás a részemről.
Gracelyn ágyán ültünk, miközben én a piritósomat fogyaztottam és hallgattam a barátnőmet, ahogy beszámol nekem Leonelről és az első találkozásukról.

— Szerelmes vagyok! - ejtette ki ezt a két szavacskát a száján.

— Hűha, ezt elég korán megálapítottad - kacagtam fel, Gracelynnel együtt.

— Egyszerűen mesébe illő ez a srác, a kisugárzása, a beszéde, a mozgása, a kinézete, a személyisége... - álmodozott a lány, én pedig mosolyogva hallgattam. Már jópár éve ismerem Gracelyn Davis-t, és az az idő alatt már párszor volt dolga fiúval, velem ellentétben, de sose volt így hatással rá egyszer sem. Én pedig rettentően örülök, hogy ilyen boldog, sok csalódás már érte, ezért remélem, hogy most már máshogy fog alakulni.

Elmondta, hogy vacsora után elmentek sétálni, felmentek az egyik kilátóba, ahol csodás a kilátás az egész városra és ott csattant el az első csók, sőt. A srác még virágot és csokit is hozott neki. Órákig beszélgettek, a csillagokat nézték és még haza is kisérte.

Grace tényleg bele zúgott és megérdemli ezt az égből pottyant férfit. Megbeszéltek még egy találkozót, amit már alig vár és mondta, hogy minnél hamarabb be akar neki mutatni engem, mert úgy érzi ő a nagy Ő.

— Annyira remélem, hogy minden tökéletes lesz - szorítottam meg a kezét bíztatás kép, amivel jeleztem, hogy itt vagyok neki, bármi is történjen.

— Köszönöm - ölelt magához jó szorosan. — Na de, most rajtad a sorr. Mit csináltatok a múlt este, amíg tiettek volt a ház Bash bácsival? - tette fel a kérdést, amit reméltem soha nem fog feltenni. Elhúzódott tőlem és a szemembe nézett, várva a válaszomra.

Nem mondhatom el neki, nem hiszem, hogy Sebastian örülne neki, hissz akkor nem mondta volna azt, hogy többször kell őket elzavarni itthonról. Ez a kettőnk titka marad.

Meg Gery-é, ugye.

— Semmi különöset. Ahogy kidobtunk téged, rögtön haza jöttünk, én meg a szobámba töltöttem az estét, filmeztem aztán meg bealudtam - hazudtam neki, a bűntudat pedig annyira marni kezdte a lelkemet, de tudom, hogy nem mondhatom el neki, akár mennyire is szeretném. Tudom, hogy kiakadna és lehet ez a barátságunk végét jelentené. Meg hát, ez volt az első és utolsó kettesben töltött esténk, nem lesz több ilyen. Mert elhatároztam, hogy távol kell maradnom tőle, mielőtt a halk esőből, hatalmas és hangos vihart okozunk.

— Akkor unalmasan élted meg az estét nélkülem - álapította meg.

Valójában nem. Nagyon jól éreztem magam Sebastian társaságában, soha nem éreztem magam még ilyen jól férfi társaságában, még akkor is, ha nagyon ritkán jártam ki srácokkal. Az egyetemen vannak fiú barátaim és néha szoktunk együtt kijárni Graccel együtt, de még sosem volt ilyen komfortos.

— Muszáj vagy egy kicsit élni, kimozdulni, Lynn - mondta a lány.

Nem szóltam semmit, csak csendben ültem az ágyon. Élni, mi?

Az egész délelőttünk elszaladt a beszélgetésünkel. Ebéd után pedig neki ültünk egy új sorozatnak, viszont engem nem hagytak a gondolataim nyugton és csak kattogott az agyam, akár egy bomba a kirobbanás előtt. Rettentően fájni kezdett a fejem, ezért le mentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Hatalmas ez a ház, ezért nem csodálkozom, hogy még mindig nem ismertem ki magam ebben a házban.

Az egyik pillanatban még normálisan sétáltam a lépcső felé, a másik pillanatban már a hideg falnak a hűvösségét éreztem. Becsukott szemmelz ijedten próbáltam stabilizálni a légzésemet. Mikor kinyitottam azokat, a világ legszebb szempárjával találkoztam össze.

— Mr. Stan, maga mit csinál? - kérdeztem, mikor megtaláltam a hangomat és a szavakat, amikkel reagálni tudnék. A kékjei bele mélyedtek a tekintetembe, mint ha a lelkemig akarna letekinteni.

— Sebastian, és már ezerszer megkértelek, hogy tegezz - ejtette ki a száján. Nem, nincs olyan ég. Tiszteletlenség ellent mondani arra, ha valaki megkér, hogy tegezd? Lehet. De akkor is, biztosan nem fog ilyen megtörténni, ahoz, hogy távol maradjak tőle, nos nem tegezhetem és nem kerülhetek vele ilyen helyzetekbe.

— Nem akarom - suttogtam, majd enyhén a vállánál fogva eltoltam magamtól. — Ezt nem szabad.

— Mit? Tegezned engem? - kérdezte értetlenül.

— Ezt - mutattam rá, majd magamra. — Veszélyes - suttogtam.

— Brooklyn, az élet veszélyes. Csupán meg kell tanulnod vele élni, nem futhatsz mindig minden elől.

— De én akarok - mondtam, majd elléptem a faltól és lesiettem a lépcsőn.

Hülye vagyok? Az biztos.

Remegett a kezem, féltem, hogy a kezemben lévő poharat elejtem és össze törik többszáz darabra. Bele ittam a hideg folyadékba, ami szinte azonnal lehűtötte tűzforró testemet. Mit okozz velem ez az ember?

— Brooklyn! Holnap buliba megyünk - rohant le az emeletről a barátnőm, miközben az egész házra ordibált. Enyhe infarktust kaptam a hangja erőségére, nem csak a buli említésére.

— Biztos nem! - válaszoltam, de velem együtt Sebastian is, aki akkor lépett be a konyhába Grace után.

— De igen! - szólt vissza Grace.

— Nem! - jött a válasz Sebastiantól.

Csendben álltam, amíg ők ketten veszekedtek. Váltogattam a tekintetem kettejük közt és már érdekelt ki fog nyerni. Egyikőjük sem az a típus, aki hagyná magát.

— Miért ne mehetnénk? - tette fel a kérdést kissé idegesen már Gracelyn.

— Mert veszélyesek! - válaszolta.

Nem az imént mondta nekem Stan, hogy veszélyesen kell élni? Valaki érti ezt a férfit?

— De nem csak ketten leszünk, ott lesz Leonel is és egy haverja - szólalt meg Grace.

Leonel és még egy srác?

— Akkor triplán nem - vágta csípőre a kezét.

— Ugyan már Sebastian, hadd menjenek. Bulizanak, hisz fiatalok - állt a lánya mellé Mrs. Davis.

Na, ez már tényleg nem tetszik nekem. De, most már el akarok menni, direkt is, hogy idegesítsem a férfit. Csúnya játékba kezdek bele, de ő mondta veszélyes az élet, csupán meg kell tanulnunk élni vele.

— Jó, menjünk - szólaltam meg, megtörve a csendet. Mrs. Davis mosolyogva nézett rám, Grace ugrándozni kezdett örömében, Sebastian meg biztos vagyok benne, hogy kishíján felrobbant.

— Szuper, írok Leo-nak, hogy ott leszünk! - ugrándozott fel a szobájába, magunkra hagyva minket. Mrs. Davis a fejét csóválva ment vissza a dolgozó szobájába. Sebastian közelebb lépett mellém, kimérten álltam tekintetét.

— Ne gondold, hogy ezt csak így hagyom. Nem engedem meg, hogy idegen, taknyos kisfiúk kanosan nézenek rád. Nem arra, aki az enyém - suttogta, végig nézett rajtam és kifordult a konyhából. A kimértségem, magabiztosságom abban a pillanatban elszállt, mikor elfordult tőlem a férfi. Miután elment, kifújtam a benn tartott levegőt.

Különös. De az biztos amit most elkezdtem, az igazán veszélyes lesz még.