A hó lassan szálldogált és lepte el a táj minden szegletét. A kastélyban édes illatok bújtak meg a falak között, míg a dekorációk egy kis varázslat segítségével a helyükre kerültek. A diákok is nyüzsgésnek eredtek, hiszen érezték, hamarosan újból szabadok lehetnek egy kis időre és agyukkal is pihenhet egy kicsit. Alig pár nap volt már csak a szünet kezdetéig, Ron és Hermione pedig precízen pakolták össze holmijaikat bőröndjeikbe. 

- Biztos nincs kedved jönni, Harry? Anyáék örömmel várnának téged, főleg miután megmentetted apa életét...- fordult a vörös barátja felé, ki épp a kandalló táncoló tűzét figyelte elmélyedve. 

Ron bizony mérhetetlenül hálás volt barátjának, akárcsak az egész Weasley család, hisz, ha Harrynek nem lesz látomása álmában, akkor bizony Mr. Weasley már halott lenne. Gondterhelten dörzsölgette álla vonalát most a szemüveges fiú, még többször átgondolta határozott válaszát, de valahogy érezte jobb, ha most itt marad. Viselkedése az utóbbi időben sokat változott, ingerültebb lett és ezt néha barátain töltötte ki, mit akkor egyből meg is bánt és bocsánatot kért. Fejében igyekezte azokat a szavak ismételni, miket még keresztapja, Sirius mondott neki: Belőled, sose lesz rossz ember.

Bár így érezte volna most is, ám ennek még csak halvány érzete sem csillant meg most lelke mélyén, mi mellett még mindig ott tátongott az ismeretlen üresség. Dracót azóta nem igazán látta, néha még az étkezéseknél sem találta meg a szőke hajkoronát a túl oldalon lévő asztalnál, hiába is kereste zöld íriszeivel. Hermionet és Ront pedig, mintha néha a föld nyelte volna el, sehol sem lelte őket. Ha elő is kerültek és kérdőre vonta őket, bő válasz nélkül maradt, ezek után már kedve sem volt firtatnia a dolgokat, úgy gondolta; majd, ha akarják elmondják neki. 

Egy erősebbet roppant a fa, ahogy a vörösen izzó lángok a markukba zárták azt és kezdték hamuvá égetni minden apró részét. Ez térítette a szemüvegest vissza a valóságba és egy erősebb torokköszörülés után, végül képes volt választ adni, addig némán várakozó barátjának. 

- Biztos, Ron. Ne aggódjatok, meg leszek én itt, sokszor töltöttem már egyedül az ünnepeket. Szükségem van egy kis nyugalomra most..- sóhajtott mondatát lezárva, mire a mellette ülő lány gyengéden megszorította vállát. 

- Mi megértünk, Harry. Csak kérlek vigyázz magadra, mostanában így is annyi rossz dolog történik..

- Úgy lesz Hermione, ígérem. Viszont ideje mennünk, mielőtt még Umbridge megint utánunk szimatolna..- mosolygott rá lágyan a göndör hajúra, majd kinyújtóztatva végtagjait felállt, barátai pedig követték példáját. 

- Ez lesz az év utolsó edzése, igaz?- kérdezte Ron, mikor már kiléptek az ajtón. 

- Igen, de a szünet után folytatjuk. Mindenki szépen halad és lelkesek, remélhetőleg ezt a hozzá állásukat meg is tartják majd..- mondta, ám nem kerülte el figyelmét, miközben fél szemmel Hermionét figyelte, hogy a lány idegesen kezdi ajkait harapdálni. 

Kérdően vonta fel szemöldökét, azonban mielőtt bármit is kérdezhetett volna, Cho csatlakozott hozzájuk, ki úgy nézett Harryre, mintha minimum egy drága ékkő lenne. A fekete hajúnak néha még eszébe jutott egykori barátja, Cedric ki oly' sokra vihette volna még az életben, ám Voldemort megfosztotta mindettől. Elvett tőle mindent; a sikert, a családját és a szerelmét. Tudta jól, hogy a lány még mélyen belül szereti a halott fiút, ezért sem közeledett felé annyira, hogy az már félreérthető legyen. Szeretett beszélgetni vele és jól esett neki a törődés, mégsem érezte azt, amit mások szerelemnek hívnak...

 *

Az órán mindenki remekül teljesített, Harry türelmes volt és próbált minden apróbb hibát kijavítani, amit csak észrevett. Neville rengeteget fejlődött és örömmel töltötte el a fekete hajút, hogy barátjának ilyen sokat tudott segíteni, ily' rövid idő alatt. Képes volt a legbonyolultabb varázslatokat is elmagyarázni, még ha néha többször is meg kellett mutatnia nekik. Volt, mikor párokat alkottak, talán mindenki azokat élvezte a legjobban, hiszen számtalanszor önfeledt nevetés borította meg a szoba csendjét. 

- Jól van, mára befejeztük. Legyetek büszkék magatokra és, hát gratulálok mindenkinek..- csapta össze tenyerét egy zavart mosoly kíséretében, mire a többiek boldogan éljeneztek és tapsoltak.- Ebben az évben ennyi volt, a szünet után találkozunk. Kellemes ünnepeket mindenkinek!- néhány csalódottan sóhajtottak fel, ám hamar összeszedték cuccaikat, figyelve arra, hogy távozásukkor senki sem vegye észre őket és egy "Boldog Karácsonyt" kívánva kiléptek egyesével az ajtón.

Hermione és Ron büszkén néztek végig a zöldszeműn, kinek tekintete most tükörnél álló lányon állapodott meg. A két Weasley iker épp az eszement ötleteiket ecsetelték Harrynek, ám az mit sem törődött most velük így gyorsan elnézést kért és otthagyta őket. Két barátjuk a háttérben figyelte a jelentet, s az arcuk tökéletesen tükrözte a feszültséget, még szemeikkel folyamatosan az ajtót szuggerálták. 

Harry pedig ebből mit sem vet észre, hiszen lépteivel határozottan lépett a lány mellé és némán kezdték az ott lévő fényképeket bámulni. Kissé hunyorogva ugyan, de először a Siriustól kapott képet kezdte el nézni, hol megannyi szülő ott virított, kiknek lelke már egy szebb, békésebb helyen pihent. E gondolatra összeszorult szíve, torkában egy apró gombóc keletkezett, ám most nem volt itt az ideje a sírásnak. Szemei egy másik képre tévedtek, min csak egy személy állt mosolyogva; Cedric. Az alacsony lány végig azt nézte, sötét íriszeit kezdték ellepni a könnyek, ugyan látszott, próbálja visszatartani őket amennyire csak lehet.

- Minden rendben? Hallom Umbridge nagyon rád szállt mostanában..- kérdezte a fiú, miközben a mellette álló tekintetét fürkészte aggódva. 

- Igen, kibírom.- engedett el egy fájdalmas mosolyt.- Tudod, ahogy ezeket tanuljuk..- nézett körbe egy pillanatra a terembe.- Arra gondolok, ha Ő is tudott volna..

- Cedric? Cedric tudott minden átkot. Hidd el, nagyon jól harcolt csak hát...Voldemort még jobb volt..- hunyta le szemeit, ahogy fejében ismét megjelentek a szörnyű képsorok arról az estéről. 

- Te igazán nagyon jó tanár vagy.- nézett egyenesen bele Cho a fiú szemeibe, ajkait mosolyra húzva.- A kábítás eddig sosem sikerült nekem..- lépett közelebb. 

Harry tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy a lány egyre közelebb ér hozzá, megszakítva azt a kicsiny távolságot is, ami eddig köztük volt. Nem kellettek szavak, hogy lássa mire vágyik most a másik. Párnácskáit nyelvével kicsit megnyálazta, a meleg lehelet kellemetlenül kezdte csikizni arcát, s egy kisebbet lépet hátra. 

Fejébe éles fájdalom hasított és agya ismét ismeretlen képeket kezdett lejátszani. Nevetés, örömmel teli mosoly és egy szürke szempár, mi úgy csillogott akár az égen fekvő csillagok. Majd a puha ajkak ízlelése, mik édes voltak, akár a méz és az aroma, mi a másik ruhájából orrába kúszott, ujjai pedig ismét a szőke tincsek között pihentek meg. 

Karjait kinyújtotta, tenyerét szorosan a lány vállára tette, ezzel megállítva őt. Összezavarodott teljesen, Cho arcára a csalódottsága is utat talált az üres szobában. 

- Ne haragudj, de én..én ezt..- dadogta, tekintetével a földet kezdte pásztázni, még szíve hevesen vert, ám nem az ott lévő jelenlététől.- Nem tehetem..- bökte ki, s engedte el a lányt, ki csak kérdően vonta fel szemöldökét.

Ám mielőtt feltehette a Miért? kérdést, azt ajtó hirtelen nyílni kezdett és egy szőke üstök csillant meg a lámpák kristályos fényében. 

Harry most tudta; ez nem a képzelete, ez a valóság most.