Mindjárt meghalok. Nem bírom, megállok, nem érdekel Stefany, és a hülye 30 napos edzésterve, egy méterrel sem vagyok hajlandó tovább futni. Stefy meg tovább fut. Most veszem csak észre, hogy milyen idiótán fut. Felnevetek, erre hátrafordul, majd kérdőn néz rám. Persze meg nem állna egy pillanatra sem, helyben fut.

-Befejeztem. - Lihegem.

-Destiny, még csak 3 kilométert futottunk..

-Csak?! Azt hittem összesen lesz kettő. Ember, minek gondolsz te engem? Rosszabb napjaimon, még a hűtőhöz sétálás és kinyitás, majd becsukás és visszasétálás dolog is nehezemre esik.

-Ezért nincs rajtad túl sok izom..

-Ez nem is igaz.. - Erre csak egy furcsa nézést kaptam reakcióul. - Csak nem sok. - Tettem hozzá halkan. - Meg hát tény hogy nem vagyok az a túl nagy sportember, de heti 3 akrobatika edzésem van, és néha még pluszban is járok , kikérem magamnak.

-Akkor sincs sok izmod, de inkább hagyjuk a hisztit, 2 kilométer és megállunk. - És ekkor szerencsémre megszólalt a mobilom.

-Ú, bocsi fel kell vennem. - Mondtam amolyan 'ez van szivi, ezt megszívtad, mert én nem megyek már sehova' hangnemben, azzal fogadtam a hívást.

-Szia. - Mondtam még mindig lihegve. Hisz, hogy is mondjam , eléggé elfáradtam.

-Szia, mit csinálsz? - Kérdezi félve.

-Ne gondolj rosszra, csak Stefy elrángatott futni. Vágod? Futottam három kilométert! - Akadtam ki Taylernek a telefonba.

-Bele ne halj.

-Jól van na, nem vagyok ehhez szokva. Amúgy miért hívsz?

-Hát. Ma 5-kor ráérsz? Szeretnék valamit mondani.

-Hát tessék, mond.

-Nem telefonba akarom..

-Hát én meg nem akartam 3 kilométert szenvedni, ez van, az élet szívás.

-Akkor mehetek hozzátok 5-re, szuper köszi, szia.

-Én nem mondtam ilyet, hahó? - Mondtam már csak a telefonomnak, hisz kinyomott, micsoda egy relationship goals barátom van.

°°°

A kanapén ültünk Taylerrel. Vagyis ő ült, én meg párnának használtam. Csak mi voltunk, ugyanis Stefi még nincs itthon, amiatt nem kellett aggódnunk, hogy a szüleim zavarnának, hisz nem velük élek. Az én döntésem volt, hogy nem akarok egy házban lakni, és bele egyeztek, hisz semmi értelme nem volt. Üzlet emberek, folyton csak utazgatnak, és nekem meg nem hiányzik, hogy egyedül legyek abban az iszonyatosan nagy házban, és minden második árnyéktól megijedjek. Sokkal jobb az egyik idegesítő, de szerethető legjobb barátnőddel osztozni egy lakáson, amit a vastag szüleid állnak, és te meg csak vagy , és éled az életed, és próbálsz okosodni a magántanárod által. Ráadásul még jobb, ha hollywoodban élsz, és többé, kevésbé híres vagy. Mármint oké, nem vagyok énekes, se színész, és még angol spárgába sem tudok felugrani, de a közösségi oldalakon jó pár rajongóm van. És mit ne mondjak, jó érzés tudni, hogy vannak emberek, akik szeretik ,amit csinálok.

-Destiny figyelsz te rám?

-Mi? Ja, persze.

-És mit mondtam az előbb?

-Hát, az elég gáz, ha már el is felejtetted. - Mosolygok rá aranyosan.

-Szóval nem figyelsz. Mondtam, hogy valamit el kell mondanom. - Nézett komolyan le rám, vagyis hát a szemembe nézett, csak ugye az ölében feküdtem. Már vártam mikor neveti el magát, és mond valami orbitális nagy hülyeséget, de nem tette, ez megijeszt. Gondolom mivel nem szóltam egy szót se, csak értetlenül bámultam rá, ezért folytatta. - Haza kell költöznöm Texasba. - MI?! Nem szóltam egy szót se, csak még hülyébben néztem rá, és reméltem mindjárt felnevet , és azt mondja, csak vicceltem. - Mondj már valamit, megijesztesz.

-Mi? - Igen, ez volt az én értelmes megszólalásom. De mielőtt teljesen hülyének néz, folytattam. -Mikor? Miért? Meddig?

-Hát.. - És itt tartott egy nagyobb szünetet , én meg csak néztem, és reménykedtem , hogy csak hazamegy egy hétre , mint múltkor, valaki szülinapját ünnepelni, vagy mit tudom én, bár ez hülyeség, múltkor amikor ennyire ment, akkor csak random közölte, nem fektetett ekkora hangsúlyt rá. Mi van, ha temetésre megy, és csak szomorú? És ha több hétre megy? Az is lehet, hogy magával visz? Á, nem hiszem. A gondolatmenetemet megszakította az, hogy Tayler tovább folytatta mondandóját. -Anyukám beteg lett. - Egy pillanatra megnyugodtam. De mint mondtam, csak EGY pillanatra, mert folytatta. - Hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála. - Úristen. Most már biztos, hogy nem viccel, ez nem olyan dolog, amivel lehetne. Fölülök, és a karjaimba zárom. Szorosan ölelem át a nyakánál. Az ölébe húz, és a kezeit a derekamra csúsztatja. Istenem de szeretem. Nem tudok mit mondani, hiszen mégsem mondhatom neki, hogy ' nyugi, nem lesz semmi baj, csak anyukád éppen haldoklik, de azért remélem nem maradsz soká Texasba, szeretlek.' Így hát csak továbbb öleltem.

Rápillantottam, a szemében könnyek voltak. Istenem , mindjárt megszakad a szívem. Ő is a szemembe néz, majd ajkaimra téved a tekintete.

-Annyira szeretlek. - Suttogja az ajkaimra, majd megcsókol. Ez egy hosszú, és lágy csók volt. 

-Én is szeretlek. - Suttogtam. Tudni akartam mennyi időre megy el, mikor megy el, hogy mikor tudták meg, hogy rákos az anyja, és még egy csomó, csomó mindent, de nem mertem megkérdezni.

-Gondolom most sok kérdés merült fel benned. - Kezd bele, és nagyon is eltalálta. - Egy hét múlva indul a repülő, amivel Texasba megyek. - És most jön az , amitől igazán félek, meddig marad?.. - És már nem jövök vissza, maximum pár napra látogatóba, oda kell költöznöm. - Magához húz, nem akar a szemembe nézni, a vállamba temeti a fejét. Semmi gáz, csak életem szerelme ( de nyálas.. ) most jelentette be, hogy Tesaxba költözik, ami rohadt messze van. Istenem. Könnyek gyűlnek a szemembe, én nem akarom, hogy elmenjen, de ezt nem mondhatom neki, hisz rákos az anyja, és mégiscsak megérdemli, hogy a fia ott legyen vele, amíg átküzdi magát ezen a betegségen, pontosítanék, addig, ameddig küzd ellene. Ez annyira igazságtalan. De most komolyan. Mit csináljak?  Egyszerűen tehetetlen vagyok. Szeretem Taylert. Nem akarom hogy elmenjen, egyszerűen csak vele akarok lenni. Mit kéne tennie ilyenkor az embernek? Talán ha odaköltöznék? Ez hülyeség. 

Annyi sok gondolat menet futotta át az agyam. Már mindenen gondolkoztam, de semmi. Semmi olyan ötlet, ami a nagy áttörés lenne. Kétségbe esetten akartam valami megoldást találni. De nem ment. Egyszer csak a szomorúságom dühbe ment át. Dühös lettem Taylerle, az anyjára, az orvos tudományra, hogy nincs a ráknak ellenszere, egyszerűen mindenre dühös voltam.

-Mióta tudod? - Tettem fel az engem legjobban foglalkoztató kérdést.

-Egy ideje. - Ez a válasz csak még jobban felhúzott.

-Mióta tudod ezt Tayler? - Emeltem fel a hangom.

-Egy hónapja...

-Miért nem mondtad?

-Nem akartalak ezzel terhelni.

Nem válaszoltam. Mégis mit mondjak? Hogy 'dugd fel magadnak, hogy itt hagysz, mert az anyád rákos'? Én megértem, de valahol mégis fáj. Értem én, hogy ő az anyja, de én meg a barátnője vagyok. Soha nem beszéltünk erről, de komolynak tartom a kapcsolatunkat, és hiszek abban, hogy ennek van jövője. Egy nagyon gonosz oldalam azt kívánta, hogy mibél előbb legyen vége ennek, és maradjon velem. Szörnyű vagyok. Nem hiszem, hogy egy normális ember fejében megfordulnak ilyen gondolatok. Az enyémben mégis. 

-Hogy akarod ezután a kapcsolatunkat? - Tettem fel a kérdést, amire akartam is a választ, meg nem is. Ez olyan, mint amikor szeretnéd tudni a dolgozat eredményedet, de csak akkor, ha 5-ös.

-Nem tudom. 

_______________________________________

Hát, mit ne mondjak, ez nem az eddigi legjobb írásom, és első résznek tudom elég gyenge, de hát minden történetet be kell valahogy vezetni. És tudom, hogy egy ideje nem tettem fel új részt, sajnálom. Mostantól szeretnék rendszeresebben posztolni. És ígérem beindul nemsokára a történet, és sokkal érdekesebb lesz.