- Jó kedved van - állapítottam meg, amint beszálltam Jungkook kocsijába.

- Neked is szia, szerelmem - hajolt oda hozzám egy gyors csókra. - Milyen napod volt?

- J... jó?! - sandítottam a mellettem ülőre, ugyanis enyhe kifejezés lett volna rá a fura szót használni. - Beléd meg mi ütött? Mi történt ma? Ugye nem tetted el láb alól Minjaet?

- Bármennyire is szerettem volna, nem - nevette el magát a fekete hajú. - Viszont nincs már a lakásomon, sikerült neki ideiglenes lakóhelyet találni.

- Hol? - kérdeztem, mire azonnal kaptam a választ, miszerint Joon új lakótársa lesz egy darabig. - Jól meglesznek?

- Joon határozott személyiség, kérdés nélkül megvédi magát, úgyhogy én nem féltem.

- Akkor jó, azt hiszem - bólintottam.

- Mennyire vagy fáradt? - kérdezte, majd beindította az autót, ugyanis eddig a bolt előtti parkolóban ültünk.

- Annyira nem, miért?

- Tudsz jégkorcsolyázni?

- Utoljára szerintem öt évesen jégkoriztam - nevettem fel. - Miért? Oda akarsz menni?

- Persze csak akkor, ha szeretnél. Mindig feldobja hirdetésbe a Seoul Plaza jégkorcsolyapályát, aztán gondoltam benézhetnénk, úgy sem voltam még ott. Este tízig nyitva van, szóval kocsival simán odaérünk.

- Jó! - bólintottam. - De nincs kesztyűm. Se sapkám. És a kabátom sem túl vastag.

- Gondoltam mindenre, babám, ne izgulj. A csomagtartóban vannak a sapkák és a kesztyűk, plusz vettem neked egy vastag, téli kabátot. - mondta hatalmas vigyorral az arcán. Szerintem most úgy érezte magát, mintha ő lenne a nap megmentője, ezért dagadt ennyire a mája a büszkeségtől.

- Jungkook és a random tervei - nevettem el magamat. - Mindenre gondolsz.

- Igyekszem. Nos, akkor már ütöm is a telómba a koripálya címét, aztán nincs megállás a belvárosig.

Nem válaszoltam semmit, csak hátradöntöttem az ülésre a fejemet és a sofőr arcát kezdtem tanulmányozni. Sikerült megállapítanom, hogy ma is elképesztően néz ki, szívem ki is hagyott egy ütemet, amikor helyes, már-már hibátlan arcán időztem. Néha csak úgy fejbe csap a tudat, miszerint tényleg egy ilyen helyes férfi a párom. Mai napig nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki Jungkookot, de nem tudok elég hálás lenni amiért van nekem. Tudom, még fél éve sem ismerjük egymást, de már ígyis rengeteg mindenen keresztülmentünk. Kemény hónapokon vagyunk túl, de végig ott voltunk egymásnak, támogattuk és segítettük a másikat, ahol csak tudtuk. A főnököm nem csak arra tanított meg, hogy milyen egy komoly kapcsolat, hanem neki köszönhetően sikerült teljesen felnőnöm a fiatal korom ellenére is. Olyan dolgokat tapasztaltam meg mellette, amikről eddig álmodni sem mertem volna. Az meg, hogy mindig a kedvemben akar járni - és jár is, csak még jobban megmelengeti a szívemet. Sokszor eszembe jut, hogy vajon miért pont egy tizenhét éves fiú mellett kötelezte el magát. Viszont ilyenkor mindig igyekszem elhessegetni a paranoiámat és megszabadulni a negatív gondolataimtól. Rengetegszer elmondja, hogy mi fogta meg bennem először és, milyen tulajdonságaimat szereti a legjobban. Ilyenkor általában mindig teljesen elpirulok és zavarbajövök, majd teljesen meghatódok.

Levert a víz, amikor megindultunk a jégkorcsolyapálya bejárata felé. Kicsit elbizonytalanodtam, mert akkor sem voltam túl jó, amikor ötévesen próbálkoztam a jégen. Nem akartam leégetni magamat és páromat sem, szóval kissé szorongni kezdtem, amíg a jegypénztárnál álltunk. Jungkook kabátjába kapaszkodtam és szám belsejét harapdáltam, miközben a körülöttünk lévőket figyeltem. Mindenki annyira felszabadultan rohangált jégkorcsolyával a lábán, mintha cipő lenne rajtuk. Én meg remegni kezdtem, ha arra gondoltam, hogy esek egy nagyot és betöröm a fejem.

- Ne izguld túl, Jimin - súgta oda nekem a fekete hajú, amikor érzékelte, hogy teljesen beparáztam. - Itt vagyok, nem fogsz elesni, majd fogom a kezed, jó?

- Ez így nagyon bénán hangzott, de honnan tudtad, hogy ettől félek? - sóhajtottam fel.

- Ismerlek - kacsintott egyet, majd előre fordult, ugyanis mi következtünk a sorban.

Miután megkaptuk a jégkorcsojáinkat, letelepedtünk az egyik padra, ahol viszonylag kevesebben voltak. Jungkook sötétkék, én pedig fehér lábbelit kaptunk. Gyomrom szó szerint görcsben volt, mikor megindultunk a pálya felé. Lehet még sem gondoltam át igazán ezt, inkább haza kellett volna mennünk és venni egy közös zuhanyt. Az idősebb kicsit sem törődve a körülöttünk lévőkkel, megfogta a kezemet és egészen addig el sem eresztette, amíg én úgy nem éreztem, hogy nélküle is talpon tudnék maradni. Nem azt mondom, hogy béna voltam, de a három-négy évesek is konkrétan elsuhantak mellettem. Teljesen be voltam feszülve, ugyanis annyira koncentráltam arra, hogy ne essek el.

- Ügyes vagy! - biztatott Jungkook. Ő olyan profin mozgott, mintha a jégre született volna. De az én kedvemért egész végig mellettem maradt és nem eresztette el a kezemet.

- Annyira gáz vagyok - motyogtam, miközben serényen szedtem a lábaimat. Nem korcsolyáztam, hanem totyogtam...

- Dehogy vagy gáz, Jimin. Régen koriztál már, teljesen érthető, hogy nem megy olyan jól. Majd most megtanítalak, aztán következő alkalomkor már süvíteni fogsz a pályán.

- Na, persze - forgattam meg a szemeimet, mert nem hittem Jungkooknak.

- Elárulom neked, hogy már most sokkal gyorsabb vagy, mint amikor először jégre léptél.

- Komolyan?

- Igen - bólintott. - Ne becsüld alá magad ennyire.

- Igyekszem - motyogtam, viszont ekkor sikeresen összeakadtak a lábaim és a jégen végeztem. - Áu.

Szerencsére Jungkook nem esett rám, még csak az hiányzott volna. Elterültem a jégen és a felettem állóra pillantottam, aki hangosan nevetni kezdett. Nem tehetek róla, de én is vihogni kezdtem, mert szerintem csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Még úgyis képes voltam elesni, hogy kapaszkodtam a fekete hajúba. Felém nyújtotta a kezeit, én pedig elfogadtam a segítségét, így ismét lábra álltam. Ezután szerintem még vagy hatszor elestem, de nem éreztem magam annyira bénának, mert a körülöttünk lévők is estek-keltek rendesen. Amikor úgy döntöttem, hogy tartok egy kis pihenőt, akkor a pálya széléhez mentem és onnan néztem, ahogy a főnököm korcsolyázni kezd. Még ebben is jó, ezt nem hiszem el... Kezdtem tényleg azt hinni, hogy nincs olyan dolog a világon, amihez a párom nem értene.

- Na, gyere el egyedül hozzám! - állt meg tőlem pár méterre Jungkook. Megráztam a fejem, mert biztos voltam abban, hogyha egyedül elindulok, akkor ismét zakózok egyet. - Jimin, pár méterről beszélünk csak. Gyere!

- De el fogok esni - motyogtam.

- Nem fogsz. Gyere! - nyújtotta ki a kezeit felém, mire halkan nyüszögni kezdtem, de nagy nehezen elengedtem a korlátot, amibe eddig görcsösen kapaszkodtam és megindultam felé. Elestem, bár ezzel szerintem nem mondok semmi meglepőt. Viszont a bal karomra érkeztem, így kellett pár másodperc, amíg összeszedtem magamat. Nagyon fájt. Összeszorítottam a fogaimat és behunytam a szemeimet, amikor megpróbáltam megmozdítani. Jaj, ne. Jungkook azonnal abbahagyta a nevetést, amikor realizálódott benne, hogy valami baj van. - Mi az? Mi a baj?

- Fáj a bal karom - motyogtam. - Nem bírom megmozdítani.

- Baszki - guggolt le hozzám azonnal. - Egyáltalán nem tudod mozgatni?

- Nem tudom - szorítottam össze a szemeimet, amikor a fekete hajú óvatosan megpróbálta kiegyenesíteni a karomat. - Áu! Áu! Áu!

- Jó, tudod mozgatni. Szerintem nem tört el. De jobb lenne, ha most lemennénk a pályáról és megmutatnánk a mentősöknek. - sóhajtott fel, majd először ő állt fel, utána pedig engem is felsegített a hideg jégről.

Még egyszer sem tört el a karom, szóval fogalmam sem volt, hogy milyen érzés. De azzal tisztában voltam, hogy valami baj van, mert ugyan mozgatni tudtam a sérült végtagomat, baromira fájt. A pálya melletti orvosi sátorhoz mentünk, ahol rendesen megkínoztak. De szerencsére megállapították, hogy nem tört el a kezem, nagy valószínűséggel csak meghúzódott az esés következtében. Először is jegelték az alkaromat, utána pedig bekötötték azt és fáslival a nyakamhoz erősítették. Pár napig pihentetnem kell, de szerencsére nem tört el, úgyhogy mázlim volt. Kerülnöm kell a forró vizet, illetve sok folyadékot kell fogyasztanom. Jungkooknak láthatóan bűntudata volt, ezért kárpótlásul forrócsokit is vett nekem. Hiába mondtam neki, hogy nem az ő hibája, ne magát okolja, mintha meg sem hallotta volna. Oké, ő biztatott, hogy menjek oda hozzá egyedül, de én voltam béna és estem el. Azután már nem mentünk vissza a pályára, a fekete hajú segített visszahúzni a cipőmet és visszaindultunk az autóhoz. Fájt a karom, de igyekeztem elterelni a gondolataimat. Mondjuk Jungkook komor, már-már szomorú arckifejezése csak rontott a helyzeten. Mondhattam én akármit, nem sikerült mosolyt csalnom az arcára.

- A héten már nem kell bemenned dolgozni - mondta nagyot sóhajtva.

- Miért nem?

- Pihenned kell. Majd én bemegyek helyetted az üzletbe segíteni Eunseonak.

- De nem tört el a karom, csak meghúzódott. Simán tudnék dolgozni. - ráncoltam össze a szemöldökeimet.

- Nem érdekel, Jimin! Otthon maradsz pihenni és kész. - emelte fel a hangját, mire összehúztam magam és nyeltem egy nagyot. - Bocsánat, nem így akartam mondani - sóhajtott fel. - Csak felbasz, hogy jót akartam, hogy legyen egy új, felejthetetlen emlékünk, erre sikerült azt is elrontanom.

- Miért rontottad volna el? - sóhajtottam fel. - Én voltam béna és estem-keltem folyamatosan. Attól mert meghúzódott a karom, még nagyon is élveztem a mai estét és köszönöm, hogy elmentünk jégkorcsolyázni. És sikerült, amit akartál, mert új, felejthetetlen emlékkel gazdagodtunk mindketten. Amúgy is tök mindegy mit csinálunk, amíg veled lehetek.

- De szeretlek - mosolyodott el édesen.

- Én is szeretlek - simítottam térdére, majd gyengéden megszorítottam azt. Tudatni akartam vele, hogy tényleg jól éreztem ma magam vele. Nem érdekel, hogy be kellett kötni a bal karomat.

Valahogy sejtettem, hogy ez lesz. Jungkook túlságosan körülugrált, mintha halálos beteg lennék. Pedig csak egy izomhúzódásról van szó. Kinyitotta nekem a kocsi ajtót, a lépcsőház ajtaját, a lift gombját és természetesen a hátizsákomat sem én vittem fel. Hiába mondtam az idősebbnek, hogy egyébként jól vagyok és nem bénultam le, túlságosan nagy bűntudata volt. Magát okolta, amiért elestem, pedig amúgy az én bénaságom miatt volt az egész. Készített nekem vacsorát, segített letusolni, teljesen elkényeztetett, minden óhajomat-sóhajomat leste. Háromszor még minimum összevesztünk azon, hogy holnap mehetek-e dolgozni vagy sem. Végül beletörődtem abba, hogy úgyis az lesz, amit a főnököm mond. Szerintem képes lenne bezárni a lakásba, csak azért, hogy ne menjek el itthonról és pihenjek. Jó, néhány mozdulat tényleg fájt, de Jungkook túlspilázta a dolgokat. Mindegy, akkor holnap pihenek, talán kicsit takarítok is, készítek a páromnak vacsorát, mert szerencsére nem a jobb karom sérült. Beszélnem kellene anyával és Injoonékkal is, mert mióta a fekete hajúnál lakok, senkivel sem beszéltem. Diaval sem találkoztam azóta sem, pedig annyiszor beszéltünk már róla. Nem tehetek róla, mióta dolgozom és együtt vagyok a főnökömmel, jóformán semmire nincs időm. Ezen változtatnom kell mindenképp, mert nem akarom elveszíteni a számomra fontos embereket. Mindig van arra időd, ami - vagy aki igazán fontos.