Az éjszaka nem aludtam túl sokat, szóval a reggelemet muszáj voltam egy presszó kávéval indítani. Jungkookkal hajnalig beszélgettünk, elmondtam neki a félelmeimet a kapcsolatunkkal kapcsolatosan. A szülei reakciója sem volt túlságosan bizalomgerjesztő, illetve nem tudtam nem arra gondolni, hogy anyának mikor és hogyan vallok majd színt. Még csak azt sem tudja, hogy meleg vagyok, nemhogy barátom van. Aki történetesen a főnököm és tizenkét évvel idősebb, mint én. Jungkooknak sikerült valamilyen szinten megnyugtatnia, de olyan sokat ő sem tudott tenni az ügy érdekében. Ez csak is anyán, illetve az időzítésen fog múlni. Egyelőre nem mondok neki semmit, ráérek vele szerintem.

Reggel Eunseoval szokásosan a bolt előtt találkoztunk, majd közösen mentünk be az üzletbe. Nem kérdezett rá arra, hogy miért a főnökömmel együtt jöttem, látszólag teljesen zavarban volt előtte. Szerintem szégyellte magát a tegnap történtek miatt. Elvégre alkoholt csempészett az italomba a tudtom nélkül. Ha nem hívom fel a fekete hajút a mosdóban, akkor ki tudja hogyan alakult volna az este hátralevő része. Jungkook az irodájába ment, én pedig a kolléganőmmel az öltözőt céloztuk meg. Csak azután szólalt meg, mikor már kettesben voltunk és nem állt fent annak a veszélye, hogy főnökünk bejön hozzánk.

- Figyelj, Jimin... – sóhajtott fel a lány, majd abbahagyta még a pakolást is. – Sajnálom a tegnapit. Nem volt semmi rossz szándékom, azt hittem nem fogod ennyire megérezni a piát. Csak egy kicsi vodkát kértem az italodba, semmi többet.

- Nem baj, Eunseo – erőltettem magamra egy apró mosolyt. – Csak, ha azt mondom, hogy nem iszok, akkor azt komolyan is gondolom. Nem kell titokban leitatnod, mert nem fogsz semmit elérni vele.

- Tudom és sajnálom – kért elnézést. – Többet nem csinálok ilyet, ígérem. Tényleg nem akarom, hogy egy ilyen miatt rosszban legyünk. Én csak jól akartam érezni magam veled, mert eddig egyszer sem voltunk kettesben munkán kívül.

- Értem – sóhajtottam fel. – Inkább öltözzünk, mert nem leszünk kész nyitásra.

- Most haragszol rám?

- Nem – ráztam meg a fejemet.

- Oké – sóhajtott fel. – Akkor megölelhetlek?

- Megölelni? Miért?

- Hát csak úgy. De, ha nem szabad akkor hagyjuk. – sóhajtott nagyot. – Ezek szerint még mindig neheztelsz.

- Jó, akkor adj egy ölelést. Remélem utána már elhiszed, hogy nem haragszok.

Eunseo olyan vidáman szökkent oda hozzám, mint egy kecske gida, aki éppen meglátta az édesanyját. Viszonoztam az ölelését, mert úgy voltam vele, hogy utána legalább leszáll majd rólam, aztán nem kell a nyaggatását hallgatnom.

- Olyan kellemes illatod van – suttogta, miközben arcát teljesen a nyakamhoz nyomta. Megpróbáltam elhajolni tőle, de túlságosan erősen szorított.

- Szerintem ennyi elég lesz... – motyogtam zavartan, majd ismét azon voltam, hogy távolságot varázsoljak kettőnk közé.

Viszont mielőtt ez megtörténhetett volna, kinyílt az öltöző ajtaja. Jungkook összeráncolt szemöldökökkel nézett minket, majd megköszörülte a torkát és kicsit lenézően így szólt:

- A magánéletüket kérem tartsák otthonra. Ez a munkahelyük, nem enyelegni.

Eunseo azonnal ellépett tőlem és zavartan lehajtotta a fejét. Határozottan kínos volt a helyzet, mert hiába tudta rólam a főnök, hogy meleg vagyok, attól még pont rosszkor nyitott ránk. Én kértem tőle először elnézést, a lány csak utánam motyogott valamit halkan.

- Most pedig kifelé. Mindjárt nyitniuk kellene. Park, te maradsz. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

Egyik lábamról a másikra áthelyezve a testsúlyt néztem végig, amíg kolléganőm kettesben hagy minket Jungkookkal. Már szólásra is nyitottam a számat, amikor is a fekete hajú tett pár lépést felém. Egészen addig meg sem állt, amíg az öltözőszekrény és maga közé nem szorított. Nyeltem egy nagyot és felpillantottam a férfire, akinek az erei kidudorodtak a homlokánál és a nyakánál is. Nem szólt egy szót sem, csak megragadott a nyakamnál és megcsókolt. Olyan gyorsan történt minden, hogy időm sem volt felfogni a történéseket. Nem gondoltam volna, hogy a fekete hajú így nekem esik, mondjuk határozottan nem volt ellenemre a dolog. Mielőtt viszont bármi más történhetett volna, elhajolt tőlem és megtámaszkodott a mögöttem lévő szekrényben.

- Csak tudatni akartam veled, hogy ne ölelgess random embereket a közelemben – kacsintott egyet.

- Ő ölelt meg engem – mondtam.

- Te meg visszaölelted. Ne nézz hülyének, simán visszautasíthattad volna, ha úgy akarod.

- Tudom – sóhajtottam fel. – Sajnálom, de így végre leszáll rólam.

- Úgy legyen. Mert nagyon közel állok már ahhoz, hogy elmondjam neki, mi is van közöttünk pontosan.

- Nem kell – ráztam meg a fejemet.

- Ha még egyszer lesz egy ilyen húzása, nem fogom vissza magam.

- Oké – bólintottam, majd nyomtam egy csókot a szájára.

Ezután Jungkook visszament az irodájába, én pedig Eunseo után mentem az üzletbe. Visszapakolta az öltözőnél hagyott ruhákat a helyükre, illetve a kasszát is megnyitotta, mert időközben elmúlt már kilenc óra. Nem kérdezett semmit, én pedig nem mondtam semmit az elmúlt perc történéseiről. Így hát nem túl jó hangulatban telt el a délelőttünk. Nem beszélgettünk, csak ha nagyon muszáj volt és láthatólag nem is volt túl jó kedve a kolléganőmnek. Ebédszünetben hárman mentünk el enni a Rice & Cake étterembe, utána pedig minden folytatódott tovább. Nem fordultak meg túl sokan az üzletben, de azért volt mit tenni. Délután fél három környékén azt hittem rosszul leszek, amikor is megjelent a volt történelem tanárom az üzletben. Miért mindig akkor tűnik fel, amikor már majdnem túlteszem magam rajta? Hogyan tud ilyen jól időzíteni? Köszönni sem volt hajlandó, csak körbe-körbe járkált a helyiségben. Nem úgy tűnt, mint, aki vásárlás céljából van itt.

- Segíthetünk valamiben? – kérdezte tőle kolléganőm, ugyanis ő nem tudja, hogy Kim Jangjunról van szó.

- Nem, kösz – rázta meg a fejét. A következő pillanatban megindult a személyzeti folyosóra vezető ajtó felé, ezért kénytelen voltam megállítani.

- Oda nem mehet be – mondtam neki nagyot nyelve. Nem válaszolt semmit, csak horkantott egyet, mire ismét közöltem vele, hogy oda csak a személyzet mehet be, vásárlók nem.

- Hagy menjek már be a férjemhez, basszameg! Amúgy is ez az én üzletem. – sziszegte idegesen, majd fogta magát és jóformán arrébb lökött.

Mintha megállt volna az idő és megfagyott volna a levegő az üzletben. Úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Hiába mondott csak két mondatot, sikerült olyan sok információval ellátnia, hogy egyszerűen nem tudtam feldolgozni. Az zökkentett ki teljes sokkomból, hogy Jungkook és Jangjun hangosan kiabálni kezdtek egymással. Olyan heves vita alakult ki közöttük, hogy még az üzletben is jól lehetett hallani. Ha Eunseo nem lép oda hozzám és ragad meg, akkor szerintem összeesek. Jungkooknak van férje? Jungkooknak a volt történelem tanárom a férje? Pont az a férfi, aki tönkretette a gimnáziumi életem? Nem, ez egyszerűen nem lehet. Kolléganőm folyamatosan beszélt hozzám, én viszont semmit sem hallottam belőle. Sípoltak a füleim, zúgott a fejem és levegőt sem kaptam rendesen. Még akkor sem tértem magamhoz igazán, mikor a volt tanárom elviharzott mellettem és köszönés nélkül elhagyta a boltot. Nem sokkal utána, Jungkook is megjelent, aki azonnal hozzám sietett.

- Jimin, beszélhetnénk? – kérdezte, de jelenleg képtelen lettem volna bárhogyan is reagálni. – Gyere, menjünk az irodámba!

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – szólalt meg Eunseo. – Ki volt ez a fickó? Honnan ismerik egymást Jiminnel?

- Jimin... – guggolt le mellém a fekete hajú, figyelmen kívül hagyva a lányt. – Kérlek, nézz rám és beszéljünk. Jó? Mindent megmagyarázok.

- Nem – ráztam meg a fejem.

- Mi nem? – kérdezett vissza.

- Nem akarok beszélni veled.

- De tényleg meg tudok mindent magyarázni, csak adj egy esélyt – erősködött továbbra is, viszont nem sikerült semmit sem elérnie vele. Sőt, kezdett felmenni bennem a pumpa.

- Nem vagyok rád kíváncsi, nem érted? – förmedtem rá. – Hagyjál most békén. Nem akarlak látni, nem akarom hallani a hangod, csak hagyjál békén! – emeltem fel a hangom és eltoltam magamtól a fekete hajút.

- Nem foglak csak úgy itthagyni. Azt akarod, hogy Eunseo előtt beszéljünk? Jó, nekem úgy is jó! Szeretlek és sajnálom, hogy hazudtam neked. Nem akartam semmit sem eltitkolni előled, csak egyszerűen nem tudtam hogyan kellene ezt elmondanom. Annyira boldog voltál és nem akartalak megbántani.

- Szerinted most nem bántottál meg? – kérdeztem tőle már-már nevetve. – Minden sokkal rosszabb, amiért hazudtál nekem, baszki! – löktem rajta ismét egyet, mert időközben újra a közelembe került. – Kérlek, hagyj békén. Mindjárt jönnek a vendégek, nem akarom, hogy halljanak minket.

- De, Jimin... – motyogta zavartan.

Sikerült annyira felmennie bennem a pumpának, hogy szinte magától mozdult a tenyerem. Egy hatalmas csattanással az arca jobb oldalán tudattam a fekete hajúval, hogy jelenleg mennyire becsapva érzem magam. Sőt, ez gyenge kifejezés ahhoz, amit jelenleg érzek.

- Tűnj innen! – sziszegtem a fogaim között könnyes szemekkel. Jelenleg nem érdekelt, hogy Eunseo is mindent hall. Az sem zavart különösebben, hogy úgy beszélek főnökömmel, ahogyan nem illik. Rúgjon ki, leszarom! Belőlem akkor sem fog idiótát csinálni. Megalázva érzem magam, mintha egész idő alatt hülyére vett volna. Amikor megkérdeztem tőle, ismeri-e Kim Jangjunt, nyugodt szívvel mondta a szemeimbe, hogy nem. Miben hazudhatott még nekem?

Szerencsére ezután már nem próbálkozott tovább, visszament az irodájába. De azért még közölte velem, hogy este megvár és akkor nyugodt körülmények között beszélünk újra. Inkább már nem is válaszoltam neki, mert feleslegesnek találtam kinyitni a számat. Miután Eunseoval ketten maradtunk, síri csend telepedett az üzletre. Időközben vásárlóink is érkeztek, szóval muszáj voltam összekapni magam. Nem akartam egyedül hagyni a lányt. Kellett egy kis idő, amíg magamhoz tértem, de nem tartott sokáig a folyamat. Mármint utána sem voltam jobban, sőt úgy éreztem magam, mint akibe belerúgtak és jól megtaposták, de muszáj voltam észbe kapni. Majd otthon kisírom magam, most a munkahelyemen vagyok, nem tehetem ezt meg. A délután további része borzasztó volt. Pocsékul éreztem magam, tényleg, mint, akit izomból fejbe rúgtak. Szerencsére Eunseo nagyon megértő, támogató és segítőkész volt, így valahogyan csak kibírtam a napot.

- Biztos ne kísérjelek, haza? – kérdezte tőlem a lány, miután már elhagytuk az üzletet és az ajtó is zárva volt már.

- Nem kell, köszi. Megleszek egyedül is.

- Biztos?

- Igen – bólintottam. – Köszönöm a mai napot és sajnálom, hogy mindent végig kellett hallgatnod.

- Ne kérj érte bocsánatot. Inkább nekem kellene, amiért így nyomultam rád, miközben... miközben neked már volt valakid.

- Én mondtam, hogy nincsen, szóval szerintem ez inkább az én hibám – sóhajtottam fel. – Na, megyek, mert lassan jön a buszom. Reggel találkozunk, vigyázz magadra hazafelé.

- Te is! Jó éjt, Jimin – köszönt el tőlem, majd mindketten megindultunk az ellenkező irányba.

Lehajtott fejjel sétáltam a buszmegállóig. Útközben gyorsan előkerestem a fülhallgatómat, mert úgy éreztem, hogy muszáj zenét hallgatnom. Nem tettek jót a lassú, szomorú számok, de jelenleg erre volt szüksége a lelkemnek. Ki kellett adnom magamból a mai napot, mert a munka miatt nem sírhattam sokat. Most viszont nem tart vissza semmi, úgyhogy nyugodtan kisírhatom magam. Vagyis azt hittem, hogy végre nyugtom lesz. Azzal nem számoltam, hogy Jungkook ígéretéhez híven újra megpróbálkozik beszélni velem. Először ki sem vettem a fülhallgatót a fülemből, úgy ignoráltam, ahogy csak tudtam. De ekkor hívogatni kezdett és egészen addig tényleg nem hagyott, amíg legalább felé nem néztem.

- Szállj be, hazaviszlek!

- Nem kell, kösz – válaszoltam tömören, flegmán. – Ott jön a buszom!

- Jimin! – nyitotta ki nekem az anyósülés felöli ajtót. – Ha nem vagy hajlandó beszállni a kocsimba, akkor elmegyek hozzátok és anyud előtt fogok mindent elmondani.

- Úgy sem tennéd – forgattam meg a szemeimet.

- Nem-e? – nézett rám amolyan, majd meglátod pillantással. – Komolyan szükséged van még ma drámára? Így is volt elég, úgy gondolom. Ne keverjük bele anyudat is.

- Édes faszom... – morogtam, majd csak megadtam magam, mert a mai nap után bármit kinézek belőle. Néma csendben beszálltam mellé az anyósülésre, majd gyorsan bekötöttem magam és vártam, hogy magyarázkodni kezdjen.

- Jimin, én tényleg nagyon sajnálom, jó? El kellett volna mondanom az elején, hogy mi a helyzet. Jangjunnal már egy fél éve válófélben vagyunk, csak még nem sikerült megegyezünk jó néhány dologgal kapcsolatban. Övé az üzlethelyiség, szóval azért is mennek a pereskedések, ugyanis ki akarja a J&K üzletet tenni onnan. Miután elmondtad, hogy ő a volt történelem tanárod, tudtam, hogy el kell mondanom neked. De annyira magad alatt voltál miatta alapból, hogy egyszerűen nem volt szívem még jobban beléd szúrni a kést. Mindent a te érdekedben tettem, tényleg nem önzőségből hazudtam neked. Csak a te érdekeid néztem, ami az volt, hogy egyelőre ne tudj rólam és Jangjunról. Nem gondoltam volna, hogy így beront az üzletbe és nekünk esik. Ne haragudj rám, nagyon szeretlek és kérlek adj még egy esélyt. Soha többet nem fordul elő ilyesmi. Ígérem. – mondta végig egy szuszra, hol az utat, hol pedig engem nézve.

Nem tudtam mit mondani az általa mondottakra, ezért csak megvontam a vállaimat és hümmögtem egyet. Baromi rosszul esett, amit velem tett és jelenleg nagyon haragudtam rá. Ez nem egy kis dolog, amit nyugodtan elhallgathatott volna előlem. A férjéről van szó, baszki! Jangjunról, aki szexuálisan zaklatott engem a gimnáziumban. Hogyan tudott bűntudat nélkül a szemeimbe nézni? Nekem ment volna, az biztos.

- Kérlek, mondj valamit – sóhajtott fel pár perc csend után, amikor is nem válaszoltam neki.

- Nem tudom, mit mondhatnék – motyogtam erőtlenül. – Csak haza akarok érni és aludni egy nagyot.

- Megbocsátasz? Kaphatok még egy esélyt?

- Nem tudom – vontam meg a vállaimat. – Most nincs kedvem ezen agyalni.

- Aludj rá egyet, jó?

- Jól van – sóhajtottam fel.

Szerencsére többet nem zargatott, a lakótömbünkig vezető út csendben telt. Egész végig a könnyeimmel küzdöttem. Nem akartam Jungkook előtt sírni, szóval otthonra tartogattam a könnyeimet. Egy halk köszönöm után kiszálltam főnököm kocsijából, majd gyorsan berohantam a lépcsőházunkba. Nem bírtam tovább, elsírtam magam. Leültem a legalsó lépcsőfokra és tenyereimbe temettem az arcomat. A mellkasom szét akart szakadni, annyira sírtam, hogy alig kaptam levegőt. Próbáltam halk maradni, de egyszerűen nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Egész nap tartanom kellett magam, tovább már nem bírtam. Annyira szerencsétlen vagyok, de komolyan. Csak velem történhet meg ez. Miért kell mindig valami szarságnak lennie? Miért nem lehetek végre boldog? Ennyire sokat kérek?