- Mióta tetszem neked? Vagy hogy tetszettem meg egyáltalán? – kérdeztem Jungkookot, miután visszatértem a mosdóból és ismét befeküdtem mellé a nagy franciaágyba.

- Túl sablonos lenne, ha azt mondanám, hogy már az első pillanattól kezdve szimpatikus voltál? – eresztett el egy apró mosolyt. – Igazából én magam sem tudom. Szépen lassan alakult ki ez az érzés bennem, de már a legelső találkozásunkkor tudtam, hogy különleges vagy. A kisugárzásod egyből megfogott. Aztán ahogy telt az idő, többször is bebizonyítottad, hogy a fiatal korod ellenére mennyire talpraesett vagy valójában. Nem sok veled egykorú lenne képes ennyi idősen munkába állni és kenyérkereső lenni a családban, otthagyva az iskolát és a tanulást. Meg egyébként közvetlen, őszinte és odaadó vagy, jól kijössz a körülötted lévőkkel, ez is azonnal szimpatikus volt benned.

- Értem – mosolyogtam, miután kielégítő választ kaptam a kérdésemre. – Igazából velem is hasonlóan történtek a dolgok. Már az első találkozásunkkor helyesnek találtalak, de szerintem a próbaidőm utolsó egy-két napjában fogalmaztam meg magamban, hogy valamit érzek irántad. Mondd csak, a parfümödet hol vetted? Egyszerűen imádom az illatát!

- Szerintem bármelyik drogériában kapható – nevette el magát. – Egyszerű Hugo Boss parfüm. Ennyire tetszik?

- Nagyon – bólogattam hevesen. – Annyiszor a nyelvem hegyén volt már, hogy rákérdezzek, de furán jött volna ki. De most már minden kérdésemet felteszem neked, úgyhogy úgy készülj!

- Rendben! Várom ezeket a kérdéseket.

- Tényleg nem zavar, hogy az alkalmazottad vagyok, aki méghozzá fiú is, és ennyivel fiatalabb, mint te?

- Engem sosem érdekelt a korkülönbség, ahogy a nem sem. Mondjuk egy ideje már nem randiztam nővel, utoljára talán az egyetemen öt éve. Mióta dolgozok, azóta inkább a velem azonos neműek érdekelnek. A közöttünk lévő korkülönbségről meg annyit, hogy amíg ilyen jól megértjük egymást és meg tudunk beszélni mindent, addig engem nem zavar, hogy csak tizenhét vagy. Az meg, hogy az alkalmazottam vagy, nem különösebben zavar. Ha nem jelentkeztél volna az üzletbe dolgozni, akkor nagy valószínűleg nem ismertük volna meg egymást.

- Ez igaz – bólintottam. – Akkor jó, azt hiszem. Kicsit féltem attól, hogy csak egy gyerekként gondolsz rám, ezért sem gondoltam volna, hogy viszonzod az érzéseimet.

- Sosem gondoltam rád csak egy gyerekként. Már akkor tudtam, hogy nagy valószínűséggel érettebb vagy a korodnál, amikor megjelentél az állásinterjún. Nem sok tizenhét éves hagyja ott az iskolát ilyen hamar, csak azért, hogy dolgozni menjen.

- Én sem jó kedvemből hagytam ott az iskolát – sóhajtottam fel.

Igazából nem tudom, hogy mikor lettünk ennyire érzelgősök mindketten. Viszont kifejezetten jól esett, hogy ilyen őszinte lehettem Jungkookhoz. Feltehettem azokat a kérdéseimet, amik már egy jó ideje megfogalmazódtak bennem. A főnököm is őszinte volt, egyáltalán nem éreztem azt, hogy valamiben esetleg nem az igazat mondta volna. Bár még így is tudtam volna miről faggatózni, viszont nem akartam most sem túlzásokba esni. Nem akarom elveszíteni a bizalmát a kíváncsiskodásommal, ezért megfogadtam, hogy inkább többször kérdezek tőle kevesebbet, minthogy egyszerre zúdítsak a fejére mindent. Annak semmi értelme nem lenne, egy idő után tuti rám is unna.

A fekete hajú eleresztett egy apró mosolyt, majd arcomra simított és megjegyezte, hogy mennyire puha bőröm van. Hüvelykujjával bejárta az arcom minden apró zugát, legutoljára az ajkaimat hagyta. Először csak óvatosan megérintette azokat, utána többször is végighúzta párnáimon az ujját. Én egész végig a szemeit néztem és észrevettem, hogy amint számhoz ért, tekintete megváltozott. Szemei csillogni kezdtek, ezzel párhuzamban pedig még sötétebbek lettek, mint voltak. Most már nyoma sem volt a mosolygós főnökömnek, mintha benyomott volna egy kapcsolót és egy másik énje tört volna felszínre. Elkomorodott, ugyanakkor nem volt szigorú, csupán szavak nélkül tudatta velem, hogy mi jár a fejében. Meg akart csókolni. Én is meg akartam őt, szóval nyomtam egy apró puszit az ujjára, hogy tudassam vele, nyugodtan megteheti, amire gondol. Nem kell itt semmit sem túlgondolni, mindketten pontosan ugyanazt akarjuk, ez az elmúlt napokban tökéletesen ki is derült. Minden egyes alkalommal, amikor Jungkook ajkai az enyémekhez érnek, mérhetetlen adrenalin lepi el a testemet. Szárnyalni tudnék örömömben, de visszafogom magam, mert minden egyes mozzanatát ki akarom élvezni annak, hogy főnököm közvetlen közelében lehetek. Egyszerűen nem tudom megunni a csókcsatáinkat, hiába maradok mindig alul. Igazából nem is áll szándékomban lenyomni őt, nekem teljesen jó, ha ő diktálja a tempót. Felduzzadt ajkakkal hajoltam el a fekete hajútól, majd eleresztettem egy nagy sóhajt és mosolyogva elterültem az ágyon. Nem akartam hazamenni, itt akartam maradni vele még jó sokáig. Olyan jól éreztem magamat vele, hogy hiányozni fog. Azt sem tudom, hogy a hazaköltözésem után mégis hogyan fogjuk megoldani a találkákat. Egyáltalán fogunk kettesben találkozni? Annyira jó volt ez a pár nap, már-már földöntúli élménynek számított a fekete hajú lakásán lakni. Viszont, mint minden jónak, ennek is vége szakad egyszer. Holnap munka után elválnak útjaink, nekem pedig ki kell takarítanom az egész lakást, mielőtt anya hazajön. Őszintén remélem, hogy meg fog változni és nem fog újra alkoholhoz nyúlni. Én biztosan nem fogom neki engedni, hogy újra inni kezdjen. Ha kell, akkor összeveszek vele.

- Min agyalsz? – kérdezte Jungkook, amikor gondolom látta, hogy elmerengtem.

- Anyán – sóhajtottam fel. – Nem tudom, hogy mi lesz, ha kiengedik a kórházból.

- Szerinted újra inni fog?

- Nem tudom – vontam meg a vállaimat. – Remélem, hogy nem. Nem fogom hagyni, hogy újra mélyre süllyedjen és megint a kórházban kössön ki.

- Nem veszel ki pár nap szabadságot, hogy az édesanyád mellett lehess? – kérdezte a fekete hajú.

- Gondoltam rá, de nem akarom Diát egyedül hagyni.

- Nem lenne egyedül. Be tudnék segíteni neki, illetve Joon is be tud ugrani, ha arról van szó.

- Joon? Aki ott volt a céges bálon?

- Igen – bólintott. – Néha be szokott ugrani, ha kell egy kis segítség az üzletben és ő meg pont ráér.

- Akkor lehet, hogy pár napot kivennék – mondtam. – A szombatot és a vasárnapot biztosan.

- Rendben. A többi napot meg majd eldöntöd, bár gondolom ez édesanyád állapotától függ. Remélem minden rendben lesz vele és hamar egyedül mered már hagyni.

- A következő lesz Dia utolsó hete, szóval nem szeretnék sokat hiányozni – sóhajtottam fel. – Egyébként arra gondoltam, hogy szervezhetnénk neki egy búcsúbulit.

- Búcsúbulit? Jó ötlet! Száz százalékosan megérdemli, mert az elmúlt években minden egyes nap szívvel-lélekkel dolgozott.

- Lehetne egy vacsora, ahova elhívjuk Diát és a vőlegényét. Szerintem rajtunk kívül mást nem kell meghívni. Főzhetnénk valamit, ünnepelhetnénk egy kicsit, utána pedig elbúcsúzhatnánk tőle. Mit gondolsz? – pillantottam kíváncsian a mellettem fekvőre.

- Benne vagyok – bólintott. – Akár itt is lehetne, hely az van bőven.

- Az biztos – értettem egyet vele. Négyen simán elférünk Jungkook hatalmas lakásán.

- Majd visszatérünk rá akkor. Úgyis van még egy egész hetünk.

- Igen – hümmögtem.

Ezután nem beszélgettünk már olyan sokat, mert mindketten elálmosodtunk. Hátat fordítottam a fekete hajúnak, ő pedig mögém mászott és átölelt. Nyomott egy puszit a tarkómra és a fülembe súgta, hogy álmodjak szépeket. Az egész testemet átjárta a jóleső bizsergés, amiért éreztem a férfi meleg leheletét a bőrömön. Szomorú voltam, mert holnap már a saját ágyamban fogok aludni, ugyanakkor örültem, hogy az utolsó estémet Jungkook karjaiban tölthetem.

Reggel nem sok kedvem volt kikelni az ágyból és elindulni dolgozni. Az egész napomat a főnököm jobbján szerettem volna tölteni, de sajnos erre nem volt lehetőségem. Az egész napomra rátette a bélyeget, amiért a mai műszakom után haza kell mennem. Nem volt túl jó kedvem, ezt a fekete hajú és Dia is azonnal észrevette. Egyszerűen csak nem akartam hazamenni és mindent ott folytatni, ahol hagytam. Imádom anyát, félreértés ne essék és annak is nagyon örülök, hogy holnap végre hazaengedik és újra normális kereteken belül láthatom. Viszont a főnököm mellett sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mint otthon anya mellett. Ha végzek a munkával, akkor kezdhetek neki a takarításnak, ami biztos nem egy órát vesz majd igénybe. Disznóól az egész lakás, mert már hónapok óta senki nem tett rendet, emiatt pedig az összes életkedvem elment. Mennyivel jobb lett volna már, ha a ma estémet is a fekete hajúval tölthetem összebújva. Jungkook most sem jött be velem az üzletbe, csak kitett annak bejárata előtt. Viszont mielőtt még kiszállhattam volna a kocsiból, megragadott a könyökömnél és odahúzott magához egy csókra. Határozottan meglepett, mert azt hittem megint csak elköszönünk egymástól, mint ahogy tegnap is tettük. Hatalmas vigyorral az arcomon csuktam be magam után az anyósülés felöli ajtót, majd megindultam kolléganőm felé, aki hatalmasra tágult szemekkel és elfojtott mosollyal várt engem. Ezek szerint látott minket.

- Te... – nyöszögte zavartan. – Most én jól láttam, hogy csókolóztatok, ugye?

- Szerintem igen – válaszoltam nevetve.

- Te jóságos ég! – hagyta el egy halkabb sikoly a torkát. – Erre nem voltam felkészülve. Mármint tudtam, hogy jól elvagytok, de azért ez erős.

- Ma minden jónak vége, mert este már otthon alszok. Anyát holnap nagy valószínűséggel hazaengedik a kórházból, úgyhogy rendet kell tennem otthon, mire hazaér.

- Ezt azért sajnálom – húzta el a száját. – De ez még nem jelenti azt, hogy akkor közted és Jungkook között most akkor mindennek vége.

- Tudom – mondtam. – Vagyis remélem. Jut eszembe, komolyan a jövő heted lesz az utolsó?

- Hát csak nem bírta tartani a száját – forgatta meg a szemeit kolléganőm főnökünkre utalva. – Akartam neked is mondani, csak meg akartam várni a következő hetet – sóhajtott fel. – Igen, a jövő hetem lesz az utolsó. Soobinnal úgy döntöttünk, hogy most már túlságosan kockázatos lenne tovább dolgoznom.

- Teljes mértékben megértem – bólintottam. – Hiányozni fogsz.

- Ezt most hagyd abba! – emelte védekezően magasba a két kezét. – Nem kezdünk el depressziózni meg sírni, mert még van egy egész hetünk. Nem akarom, hogy emiatt rossz kedved legyen.

- Keddig biztosan nem jövök dolgozni – sóhajtottam fel. – Nem szívesen hagyom otthon anyát, Jungkook pedig belement abba, hogy kivegyek pár szabadnapot.

- Értem! De akkor is még ott a jövő hét, nem kell már most elkezdenünk búcsúzkodni!

- Jó, igazad van – értettem vele egyet egy nagy sóhaj társaságában. – Na, menjünk, mert még fel kell söpörnöm és utána mosnom.

Hiába tudom, hogy még van egy hetünk, akkor sem lett sokkal jobb kedvem. Nem akartam, hogy Diát leváltsa valaki. Azt akartam, hogy még nagyon sokáig a fekete hajú nő legyen a kollégám. Nem is tudom elképzelni, hogy egy új alkalmazott érkezik az üzletbe, akit nekem kell majd betanítanom. Ha kérdése van, akkor tőlem fog kérdezni, elvégre én régebb óta dolgozok itt, mint ő. De mi van, ha én nem tudok neki választ adni? Azért egy hónap alatt nem szereztem olyan sok tapasztalatot, mint amennyit Diának sikerült az elmúlt évek alatt. Nem akarok én lenni a jártasabb eladó, mert akkor sokkal nagyobb teher hárul rám.

Ebédszünetben elugrottunk a Rice Cake étterembe, ahol elfoglaltuk a szokásos ablak melletti kétszemélyes asztalt. Dia próbált jó kedvre deríteni engem, de bármennyi erőlködött, sajnos nem járt sikerrel. Az elmúlt napokban feltűnően jó kedvem volt, viszont a mai napon megváltozott a hangulatom. Kolléganőm távozását illetően is, illetve, hogy ma este haza kell mennem. Nem akartam újra a monoton mindennapjaimat élni. Túlságosan élveztem, hogy végre kiszakadhattam a megszokott kis közegemből. Most viszont muszáj leszek újra visszamenni a lakásra, hogy aztán anyát felügyeljem pár napig. Egyszerűen csak nem volt kedvem azért aggódni, hogy mikor nyúl ismét alkoholhoz. Mert valljuk be őszintén, nem hinném, hogy pár nap alatt lemondott a borozásról és a sörözésről. Ott bent nem volt lehetősége alkoholt szerezni, de ha hazajön, akkor jóformán senki nem áll majd az útjában. Csak én. De rám sohasem hallgatott etéren, mintha a falnak beszéltem volna minden egyes alkalommal, amikor arra kértem, hagyja abba a folytonos ivást és józanodjon már ki végre.

- Megölelhetlek? – kérdeztem kolléganőmet, mikor már bezártuk az üzletet és hazaindulás előtt álltunk.

- Persze – bólintott mosolyogva. Óvatosan átöleltem, mert nem szerettem volna megszorongatni. Pedig szívem szerint olyan szorosan magamhoz húztam volna, hogy levegőt is alig kapott volna. De tekintettel a hatalmas pocakjára, visszafogtam magamat és a lehető leggyengédebb voltam vele. – Ne csinálj úgy, mintha most látnál utoljára.

- Igyekszem – motyogtam a könnyeimmel küzdve. – Nem tehetek róla, hogy ennyire megszerettelek.

- Én is nagyon megszerettelek, Jimin. Mintha a befogadott kisöcsém lennél. De az, hogy nem fogunk már együtt dolgozni, nem jelenti azt, hogy nem találkozhatunk.

- Tudom, de akkor is rossz lesz nélküled. Azért mégis csak te tanítottál be engem. Neked köszönhetem az összes tudásomat. Fura lesz, hogy nem fordulhatok majd hozzád, ha esetleg valamiben elbizonytalanodom.

- Hát ezzel nem tudok vitatkozni – sóhajtott fel. – Majd jön a helyemre valaki más, akivel ugyanilyen jól kijössz majd, ne aggódj! Nem leszel egyedül, itt lesz neked Jungkook is.

- De te nem – biggyesztettem le az ajkaimat. Mielőtt válaszolhatott volna Dia nekem, hangos dudálás szakított félbe minket. Mindketten a hang irányába fordultunk, ahol főnökünket pillantottuk meg fehér autójában ülve. Intett egyet, mire felsóhajtottam, de még egyszer gyorsan megölelgettem kolléganőmet. Csak azután köszöntem el tőle, és siettem Jungkook Toyotájához, hogy aztán elfoglaljam a vezetőülés melletti helyet.

- Szia – üdvözölt mosolyogva a fekete hajú. – Nincs túl jó kedved?

- Hát nem igazan – sóhajtottam fel. – Csak menjünk, mert szerintem egész este takarítani fogok.

A fekete hajú nem válaszolt inkább semmit, csak bólintott egyet és rátaposott a gázra. Egyetlen szót sem váltottunk a lakásáig, néma csendben ültünk egymás mellett, mint két idegen. Az életkedvem ettől csak még jobban elment, bár eddig sem voltam túlzottan vidám. Ez a nap ilyen, talán holnap nem bal lábbal kelek fel. Amíg összepakoltam a cuccaimat Jungkooknál, egész végig a torkomban éreztem a sírást. Legszívesebben elbőgtem volna magam és közöltem volna a főnökömmel, hogy nem megyek haza, nála maradok még pár napot. De anya miatt ezt sajnos nem tehettem meg, szóval muszáj voltam megemberelni magam. Semmi kedvem nem volt takarítani, előre elkapott a hányinger, ha arra gondoltam, hogy milyen állapotban lehet a lakásunk. Tuti büdös és állott szag van a szobákban, mert legutoljára hétfőn szellőztettem. Nincsen kedvem fellépcsőzni a harmadik emeletre, pedig ez ezelőtt sosem jelentett problémát. Most mégis úgy viselkedtem, mintha jelenleg minden tényező a hazaköltözésem ellen szólna. Minden.

A lakásunkig szintén néma csendben utaztunk. Vagyis főnököm párszor próbált beszélgetést kezdeményezni, de hümmögésen és fejrázáson kívül mást nem tudott kicsikarni belőlem. Ha megszólaltam volna, akkor biztosan elbőgőm magam, úgyhogy inkább hallgattam. Nem tudom, hogy miért viseltem ennyire a szívemen a hazaköltözést, de konkrétan üresnek éreztem magam. Pedig még mellettem ült a fekete hajú, nem voltam egyedül. Csupán annak a gondolata, hogy napokig nem látjuk majd egymást, megijesztett. Túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy a közvetlen közelében vagyok. Amikor megérkeztünk a lakótömbünkhöz, Jungkook leparkolt, majd szó nélkül kiszállt a fehér Toyotából és kivette a csomagtartóba pakolt táskámat. Nagyot sóhajtva követtem őt és már készen álltam arra, hogy akkor elköszönjek tőle, amikor is közölte velem, hogy felkísér a lakásunk bejáratáig. Igazából nem volt ellenemre, mert semmi kedvem nem volt a búcsúzkodáshoz. Nem akartam sírni. Miután beírtam a lépcsőházunk belépőkódját, szépen-lassan megindultam a harmadik emelet felé. Nem siettem, mert semmi kedvem nem volt egyedül lenni és takarítani. Miért kell ilyen gyorsan telnie az időnek? Miért nem állíthatom meg az időt, ha úgy tartja kedvem?

- Most azért vagy ilyen, mert takarítanod kell? – kérdezte Jungkook, mikor sajnos felértünk a harmadik emeletre és mindketten megálltunk a bejárati ajtónk előtt.

- Részben – motyogtam.

- Mi miatt még?

- Nem lényeg – vontam meg a vállaimat. – Köszönöm, hogy elhoztál. Akkor szerdán megyek dolgozni először.

- Rendben – bólintott, majd átadta nekem a táskámat, ami eddig a vállán volt.

- Akkor én most megyek is.

- Nem kapok csókot? – kérdezte összeráncolt szemöldökökkel a főnököm.

- De – motyogtam és már közelebb is léptem hozzá, hogy eleget tegyek a kérésének.

Lassú csók volt, egyikünk sem akarta legyűrni a másikat. Mindketten élveztük a pillanatot, ami sajnos nem tarthat örökké. Jungkook végignyalt az ajkaimon és bevezette a nyelvét a számba, hogy elmélyítse a csókunkat. A derekamnál fogva húzott közelebb magához, mintha attól tartott volna, hogy elszökni készülök éppen. Hosszú percekig egymás ajkait becéztük, szerintem ez a csókunk tartott eddig a legtovább. Most először voltunk óvatosak, eddig mindig a hevességre és a szenvedélyességre törekedtünk. Mielőtt még ellépett volna tőlem a fekete hajú a homlokomnak döntötte a sajátját és eleresztett egy apró mosolyt.

- Itt maradhatok? – kérdezte. Sikerült rendesen meglepnie, teljesen nem is értettem a kérdést.

- Mármint?

- Segítek takarítani – mondta. – Amúgy sincs mára más tervem.

- Egyedül is boldogulok, de azért köszi. Nem akarlak ilyenekkel zavarni.

- Nem zavarsz, azért ajánlottam fel, hogy szívesen segítek, ha esetleg társaságra vágysz – kacsintott egy aprót, majd ellépett tőlem, mintha már ekkor tisztában lett volna a válaszommal.

- Előre szólok, hogy borzasztó állapotban van a lakás.

- Engem nem zavar, úgyis rendet teszünk, nem?

- Ilyen göncben akarsz takarítani? – vettem kezembe a lakásunk bejárati ajtajának kulcsát, majd miután beengedtem magunkat a fekete hajúra néztem. A mai öltözéke viccen kívül annyiba kerülhet, mint a mi egyhavi lakbérünk.

- Hát nem hoztam magammal váltóruhát. Menet közben döntöttem el, hogy maradok majd takarítani veled.

- Szerintem tudok adni – mondtam, majd gyorsan a nappaliban lévő ruhásszekrényhez léptem és kutakodni kezdtem a megfelelő darabok után. Úgy rémlik, hogy kell lennie egy bő melegítőnadrágnak, ami túl nagy rám, ezért egyszer sem volt rajtam. A pizsama felsőim meg alapból pár számmal nagyobbak, szóval azok biztosan jók lesznek a férfire.

Végül megtaláltam azt a bizonyos szürke melegítőt, amit még anyától kaptam tavaly. Két mérettel nagyobb, mint amiket hordok, ezért egyszer sem húztam még fel. Pizsamafelsőim közül pedig random kiválasztottam egyet, amit kevesebbszer használtam és odaadtam a főnökömnek. Gyorsan elvonult a fürdőbe átöltözni, addig én minden létező ablakot kinyitottam ugyanis baromira állott szag volt az egész lakásban. Nem csoda, mert négy napig jóformán semmi élet nem volt a helyiségekben. Olyan nagy káosz volt a lakásban, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol kellene nekikezdenünk. Végül úgy döntöttem, hogy kezdjük anya szobájával, utána jövet a konyha, a vécé, a fürdő és legutoljára a nappali. Hálás voltam, amiért a fekete hajú önszántából felajánlotta, hogy velem marad és segít. Kicsit jobb lett a kedvem, mert nem maradtam egyedül és nem kellett néma csendben takarítanom. Jungkook bevallotta, hogy utoljára szerinte öt éve takaríthatott önszántából, szóval érezzem magam megtisztelve. Vicces volt nézni, amint a nagy üzletvezető a vécékagylót takarítja rózsaszín gumikesztyűvel a kezein. Többször is nevetnem kellett a nevetséges kinézetén, de ahhoz képest, hogy régen takarított, nem volt annyira béna. Persze néha ezért el kellett neki mondanom, hogy én hogyan takarítom ki mondjuk a mosdókagylót, de összességében büszke voltam rá. Sokat segített, szóval szerencsére két óra alatt végeztünk az összes helyiséggel. Felosztottuk a munkát, én anya szobáját és a nappalit vállaltam el, a fekete hajú pedig a három kisebb helyiségben tett rendet. Így sokkal gyorsabban haladtunk, mintha mindketten egy szobával szenvedtünk volna egyszerre. Egymást is akadályoztuk volna, illetve lassabban is ment volna szerintem a munka. Örülök, hogy végül itt maradt velem, mert nem csak jó társaság volt, hanem motivált is arra, hogy végigcsináljam a takarítást. Egyedül szerintem anya szobája után feladtam volna. Mire onnan kivittem az összes alkoholos üveget, lerohadt mindkét kezem. Mielőtt még hivatalosan is kész lettünk volna, levittük gyorsan a szemetet, hogy alkoholnak még csak nyoma se legyen a lakásban. Elégedett voltam a végeredménnyel, mert végre nem egy szemétdombhoz tudtam hasonlítani a lakóhelyünket. Anya is biztosan megjegyzi majd, hogy milyen rend van. Az elmúlt hónapokban kissé eluralkodott a káosz. De most a főnököm segítségével rendet varázsoltunk.