- Most ugye csak szívatsz engem? Mégis mi a fenéről maradtam le tegnap óta? – lépett oda hozzám csípőre tett kézzel Dia másnap reggel, miután főnökünk elhajtott az üzlet elől.

Jungkook betartotta a tegnap ígérteket, szóval reggel valóban behozott a munkahelyemre. Kolléganőm tátott szájjal nézte végig, amint kiszállok a fekete hajú kocsijának anyósüléséről, majd teljes sokkban követte tekintetével minden egyes lépésemet egészen az üzlet bejáratáig. Alig várta, hogy Jungkook végre kettesben hagyjon minket és akadályok nélkül kifaggathasson engem. Gondoltam, hogy ez lesz egyébként, mert ismerem már annyira Diát. Nagy erőfeszítések kellettek neki ahhoz, hogy ne főnökünk jelenlétében tegye fel kérdéseit. Viszont én csak akkor adtam meg neki a válaszokat, amikor már az üzletben tartózkodtunk. Röviden elmeséltem neki a fekete hajú tegnapi ajánlatát, amire egyáltalán nem számítottam. Először ugyebár udvariasságból elutasítottam, de hamar meggondoltam magam és megváltoztattam a döntésemet, ennek következtében pedig a lakásán töltöttem az éjszakát. Ma csak délután fél háromig kell dolgoznom, utána mehetek is anyához a kórházba. Nagyon remélem, hogy jó híreket kapok az állapotáról és esetleg már ma hazaengedik.

- Az eszem megáll – takarta el a száját Dia, miután röviden ismertettem vele a tegnap történéseit. – Most már biztos vagyok abban, hogy bejössz neki, Jimin! Milyen szar indok már az, hogy túl fiatal vagy tizenhét éves létedre az egyedüllétre? Nem vagy már négyéves kisfiú.

- Hát, nem tudom...

- Én meg igen! Kettesben akar veled lenni, ezért ajánlotta csak fel, hogy aludj nála. Higgy nekem!

- Tegnap este rányitottam a fürdőben – mondtam nevetve, mire a nő hangosan felsikított. Egy pillanatra azt hittem, még el is ájul.

- Láttad meztelenül?

- Nem, törülköző volt a derekán... – haraptam be az alsó ajkamat. – De határozottan izmos teste van.

- Baszki, azt gondoltam! Csak rá kell nézni, amikor fehér inget visel. Annyira mázlista vagy! Ha nem lenne vőlegényem már rég rámozdultam volna. – sóhajtott fel drámaian. – De mivel én foglalt vagyok, így neked szurkolok! Meddig leszel nála?

- Ez anya állapotától függ. Amint kiengedik a kórházból hazaköltözök.

- Nem kívánok semmi rosszat anyudnak, de remélem még pár napig benntartják a kórházban, hogy kettesben lehess a főnökünkkel – kacsintott egyet kolléganőm, majd fülig érő vigyorral sorolni kezdte, hogy milyen közös neveket tudna elképzelni nekünk.

Nevetne megráztam a fejemet, majd szokásomhoz híven hátra mentem az öltözőbe, ahol először lepakoltam a dolgaimat, utána pedig magamhoz vettem a felmosót és a seprűt. Dia egész délelőtt fel volt pörögve, egyszerűen nem bírta abbahagyni a beszédet, folyamatosan jártatta a száját. Persze, amikor vendégek is tartózkodtak az üzlethelyiségben, akkor visszafogta magát, de mikor csak ketten voltunk, akkor a Jungkookkal való kapcsolatomról zengett ódákat. Szerintem egészen az esküvőnkig eltervezte a közös életünket, úgyhogy sikerült annyira belemerülnie az áradozásba, hogy a munkaidőm végére kicsit idegesített is már a túlzott hiperaktivitása. Jobban beleélte magát a helyzetbe, mint én magam. Mármint félreértés ne essék, nagyon bírom a kolléganőm fejét és jól esik, hogy teljes mértékben támogat engem. De addig felesleges beleélnie magát a dologba, amíg Jungkook és köztem nem történik semmi olyan. Véletlen nyitottam rá a fürdőben, amit ő szerencsére nem vett halál komolyan, hanem poénkodással próbálta menteni a kínos helyzetet. Udvariasságból és kötelességből pedig felajánlotta, hogy töltsek nála pár napot, szóval emögött sem látok olyan szándékot. Majd, ha történik közöttünk valami vagy kijelenti, hogy komoly óhajai vannak velem, akkor ráérünk az esküvőn gondolkodni.

Bevallom őszintén nagyon izgultam, mikor elindultam a kórház felé. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy minden rendben lesz, jó híreket kapok anyával kapcsolatosan. De a pozitív gondolataim ellenére is bennem volt a félsz, hogy esetleg mégis olyat hallok, amit nagyon nem szeretnék. A buszos utazás egy örökkévalóságnak tűnt, mondjuk majdnem egy órát kellett utaznom a J&K üzlettől az Eunpyeong kórházig. Szerencsére tudtam már a járást, viszont a harmadik emeleti információs pultnál azt mondták, hogy anya egy emelettel lejjebb került a 202-es terembe. Így hát lelépcsőztem egy emeletet és az ápolótól megadott kórterem felé vettem az irányt. Voltam olyan szerencsés, hogy pont akkor nyitottam be, amikor anyát éppen vizsgálták. Elnézést kértem, majd inkább a folyosón várakoztam, ugyanis nem állt szándékomban bármit is megzavarni. Gyomorgörcsöm egyre csak erősödött, miközben várakoztam és igyekeztem legyőzni a rossz gondolataimat. A bent lévő orvos úgyis mindent elmondd majd nekem, ha pedig kérdéseim vannak, akkor úgyis megkapom rájuk a választ. Amint nyílt anya termének ajtaja, udvariasan meghajoltam az éppen kilépő orvos előtt, aki mosolyogva üdvözölt engem. Tegnap nem ő értesített anya állapotáról, úgyhogy most egy teljesen idegen ember állt előttem.

- Szerintem van olyan érett, hogy őszintén beszéljünk az édesanyja állapotáról. Egyenes választ szeretnék arra kapni, hogy Narae mióta iszik rendszerességgel. – mondta a szemeimbe nézve a sötétbarna hajú férfi, akinek a fehér köpenyén lévő névtáblán a Junwon keresztnév állt.

- Az utóbbi egy évben váltak rendszeressé az ivászatai. Előtte is sokszor ivott, de egy jó ideje szinte minden nap alkoholhoz nyúl. – mondtam őszintén, majd jól el is szégyelltem magam, pedig én semmi rosszat nem tettem. 

- Értem – bólintott. – Enni szokott? Inni iszik alkoholon kívül bármit is? Mert a jelenlegi állapota nem túl megnyugtató. Az éjszakai is rosszul lett, ezért újabb infúziót kapott.

- Nem tudom – suttogtam. – Rengetegszer próbáltam ráerőltetni, hogy egyen és igyon legalább vizet, de nem hallgat rám.

- Ma még semmiképpen nem engedem haza, sőt... – sóhajtott fel. – Teljesen ki van száradva, illetve feltűnően alultáplált. Két napig még biztosan folytatjuk az infúziós kezelést, utána meglátjuk, hogy hogyan javul az állapota. Ha hosszútávon ilyen szinten folytatja az alkoholizálást, akkor súlyos egészségügyi problémák is kialakulhatnak nála.

- Értem – bólintottam. – Mit szabad ennie?

- Szigorú diétán van, ezért csak a kórházi ételeket fogyaszthatja. Én azt javaslom Önnek, hogy menjen haza, pihenjen le és jöjjön vissza csütörtökön. Addig mi vigyázunk az édesanyjára és mindent megteszünk azért, hogy a lehető leggyorsabban javuljon az állapota.

- Rendben. Köszönöm! – bólintottam. – Azért bemehetek hozzá?

- Természetesen. Próbáljon meg kicsit beszélni vele és hatni rá, hátha elgondolkodik.

Ma talán még rosszabbul festett, mint tegnap. Nehezemre esett nem a szám elé kapni a kezeimet és azonnal elsírni magam, amikor megláttam. Azt hittem, hogy mára sokkal jobban fog kinézni, mint ahogyan tegnap nézett. Amikor meglátta, hogy teljesen lesokkolódtam, akkor rám szólt, hogy ne nézzek már rá úgy, mintha éppen temetném. Igyekeztem, de akkor is borzasztó volt ilyen gyengének és kiszolgáltatottnak látni. Az orvos őszinte és egyenes volt velem, miszerint az állapota koránt sem jó. Két napig még biztosan bent kell maradnia, utána majd eldől, hogy hazajöhet-e. Nagyon remélem, hogy az infúzió segít neki visszanyerni legalább a színét. Ha kijön a kórházból és megkapom a fizetésem biztosan öt fogásos ebédekre fogom költeni, hogy felszedjen végre pár kilót, amit az elmúlt évben elhagyott. Az alkoholos üvegektől pedig biztosan megszabadulok, mert nem fogom engedni, hogy újra olyan mélyre süllyedjen, mint az elmúlt napokban. Nem voltam olyan sokat bent anyánál, mert nem igazán tudtunk értelmes beszélgetést folytatni. Nekem pedig rendesen nehezemre esett ilyen borzasztó állapotban látni őt. Utálom, hogy apa lelépése ilyen hatással volt rá...

Miután elhagytam a kórtermét, elsírtam magam, ugyanis ekkor jött ki rajtam, hogy valójában mennyire félek. Segíteni akartam anyának, de sajnos jelen helyzetben nem sokat tehettem. Hiába mondtam neki akármit, egyszerűen nem reagált. Mintha elengedte volna már az egészet, ez pedig nagyon idegesített. Miért nem tud harcolni legalább értem? Van egy tizenhét éves fia, akinek szüksége van rá, szóval most kellene a legerősebbnek lennie, nem feladni és jóformán várni a csodára. Egyszerre szomorított el és bosszantott a viselkedése. Persze, hogy elsírtam magam, mert most várhatok két napot, aztán vagy jobban lesz, vagy nem. Lehajtott fejjel sétáltam át az egész kórházon, majd megpillantottam a legalsó szinten lévő telefonfülkéket, ezért arra vettem az irányt. Igazából én magam sem tudom, hogy miért, de elővettem a mobilomat és kikerestem Jungkook számát a telefonkönyvemből. Úgyis nála vagyok jelenleg, mást pedig egyébként sem tudtam volna felhívni. Injoonékkal utoljára szerintem hétvégén beszéltem, egyszerűen nincsen erőm újra elmesélni mindent a legelejétől. Majd beszélek velük, ha már túl vagyunk a nehezén és nem szúr be minden egyes alkalommal a mellkasom, ha a jelen történéseire gondolok.

- Jó... jó napot – szólaltam meg, miután a főnököm fogadta a hívásomat. – Jimin vagyok.

- Jimin? Minden rendben? Milyen számról hív? – kérdezte aggódva Jungkook.

- A kórházban vagyok és anya állapota nem túl biztató – motyogtam igyekezve, hogy ne sírjam el magamat. – Csütörtökig biztosan bent kell maradnia.

- Menjek el Önért? – kérdezte, mire bólintottam egyet, de aztán leesett, hogy ő ezt nem láthatta. Ezért megerőltettem magam és egy halk igent kinyögtem, amivel párhuzamban ismét sikerült elsírnom magam. – Akkor várjon meg a kórház épülete előtt, sietek!

Nem válaszoltam semmit, mert egyszerűen nem bírtam volna. Visszahelyeztem a telefonkagylót a helyére és lehajtott fejjel kiballagtam az épület elé. Leültem az egyik üres padra, majd némán sírdogáltam egészen addig, amíg Jungkook meg nem érkezett értem. Amikor viszont megláttam még jobban eltört a mécses, szóval visszafogni sem tudtam a könnyeimet, pedig nem akartam a főnököm előtt sírni. Még sem bírtam tovább megjátszani magamat, bármennyire erőlködtem. Főnököm nem szólt egy szót sem, csak az autójához kísért és kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, hogy beülhessek. Miután becsukta azt, megkerülte a kocsit és beszállt mellém. Odanyújtott nekem egy zsebkendőt, amit csak egy apró bólintással köszöntem meg neki, mert még nem tudtam volna értelmesen megszólalni. Igazából egész úton sírtam és az ablakon bámultam kifelé. Jungkook nem kezdeményezett beszélgetést, de többször is rám nézett, viszont egyszer sem mondott semmit sem. Ennek részben örültem, részben viszont aggasztott, hogy ennyire szótlan. Nem ezt szoktam meg tőle. Talán nem tudta, hogy mit is kellene mondania, vagy hogyan kellene viszonyulnia hozzám. Miután találtunk parkolót a lakása melletti parkolóban, leállította az autót, majd egy nagyot sóhajtva felém fordult.

- Ha valakivel szeretne beszélni a ma történtekről, akkor velem nyugodtan megteheti – mondta. – Sokszor segít, ha kibeszéljük magunkból az érzéseinket.

- Jó és tudom – nyeltem nagyot, majd bólintottam egyet. – Csak össze kell szednem magamat.

- Nem is azt mondtam, hogy most rögtön öntse ki nekem a lelkét. Amikor úgy gondolja, hogy készen áll rá, akkor szóljon és beszélgetünk egy jót!

- Rendben – töröltem meg a szemeimet, majd vettem egy jó nagy levegőt. Tényleg össze kell kapnom magamat, mert egy órája biztosan sírok már.

Miután mindketten elhagytuk az autót egyikünk sem szólalt meg ismét egy jó ideig. Némán kullogtam Jungkook után, aki lassú léptekkel sétált előttem. Azután sem beszélgettünk különösebben, mikor már ott voltunk a fekete hajú lakásán. Én elvonultam a vendégszobába és magamra csuktam az ajtót, mert egyedül szerettem volna lenni. Egy kis magányra van most szükségem, ugyanis a főnököm mellett nem tudok tisztán gondolkodni. Le akartam nyugodni, hogy aztán kiönthessem a lelkem a férfinek, hiszen mindenképpen élni akartam a kocsiban felajánlott lehetőségével. Rajta kívül most úgy sem tudok senkivel sem erről beszélni, talán Dia lenne még, aki meghallgatna engem, mivel ugye Jinha és Injoon nem tud semmit sem anya jelenlegi állapotáról. Az ágy szélén ültem és a hatalmas üvegablakon bámultam ki, miközben az elsuhanó autókat tanulmányoztam. Mivel a tizedik emeleten voltunk, így tökéletesen ráláttam a város ezen részére. Bevallom őszintén, hogy fogalmam sincs mégis mennyi időt tölthettem az utcára bámulással, de meglepő módon sikerült lenyugodnom. Többször is átgondoltam a jelenlegi helyzetet, majd végül arra jutottam, hogy felesleges izgulnom. Nyilván féltem anyát, de sajnos két napig most nem tehetek semmit sem érte. A kórházban jó kezekben van, nem fogják hagyni, hogy bármi rossz történjen vele. Mikor csütörtökön érte megyek, akkor biztosan jó hírekkel fognak szolgálni nekem, az infúzió sokat fog segíteni anyának. Addig viszont van időm a saját problémáimra fókuszálni, mondjuk, hogy a kiszemeltem lakásán vagyok. Most kell kihasználnom, hogy több napig is kettesben lehetek Jungkookkal. Közelednem kell felé, mert talán ilyen kiváló esély soha többet nem adódik. Ezért is döntöttem el, hogy megkeresem a férfit és még jobban megnyílok neki, mert talán tényleg jót tesz majd nekem, ha az elfojtott érzéseimről beszélhetek. Egy hatalmas sóhaj után felkeltem az ágyról és a fekete hajú keresésére indultam a hatalmas lakásban. A szobájában találtam meg, az íróasztalánál ült és ha jól láttam, akkor papírokat írt alá. Nem mentem be a helyiségbe, hanem megálltam a küszöbnél és megkopogtattam az ajtófélfát. Erre természetesen azonnal a hang irányába fordult és eleresztett egy apró mosolyt, amikor meglátott engem.

- Szeretne beszélni? – kérdezte, mire bólintottam egyet. – Akkor jöjjön be.

- Nem szeretném zavarni – mondtam, de azért tettem egy lépést a férfi irányába.

- A munka várhat, úgyis csak az aláírásom kell néhány papír hitelesítéséhez – mutatott a szobában lévő ágyra, aminek a szélén helyet is foglaltam.

Jungkook felkelt az asztalától, majd felmászott az ágyára, ahol nekidőlt a háttámlának és megkért engem is, hogy nyugodtan másszak beljebb. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, de azért tettem, amit kér és megpróbáltam kényelmes pozíciót találni magamnak. Lesve körbenéztem a szobában, mert ez volt az első alkalom, hogy a fekete hajú hálószobáját belülről láttam. Szerintem a barna összes árnyalata megtalálható volt a helyiségben. Az bútorok sötét barnák, a fal világosabb színben pompázott, de tökéletesen illettek egymáshoz. Mondjuk ezt már megszokhattam volna a férfitől, mivel a lakás minden egyes helyisége gyönyörű.

- Mit mondtak pontosan az édesanyja állapotáról? – kérdezte Jungkook, mire elmondtam neki ugyanazt, amit Junwon  doktor nekem is mondott pár órája a kórházban. – Biztos vagyok benne, hogy csütörtökre jobban lesz. Az infúzió sokat segít az állapotán.

- Gondolom – vontam meg a vállaimat. – Csak nem hiszem, hogyha kiengedik a kórházból, akkor változtatni fog a szokásain.

- Miért nem?

- Mert függő – válaszoltam a főnökömre pillantva. – Alkoholfüggősége van.

Nem válaszolt semmit, csak bólintott egyet, majd nagyot sóhajtva kipillantott a szobájának ablakán. Amíg a válaszára vártam, addig az alattunk lévő lepedőt kezdtem gyűrögetni, ugyanis valamivel muszáj voltam lefoglalni magamat. Úgy tűnt valamin nagyon elgondolkodott, ugyanis sokszor még pislogni sem pislogott, csak mozdulatlanul meredt maga elé. Meg akartam kérdezni, hogy most mi van, mert azt hittem, majd beszélgetni fogunk, de nem jutottunk valami sokáig. Valami olyat mondtam? De hát csak kijelentettem az igazságot, miszerint anya alkoholfüggő. Végül viszont még sem szólaltam meg, csak a fekete hajú arcát kezdtem tanulmányozni. Arcélét megfeszítette, komor arcot vágott, szóval látszólag jól elkalandoztak a gondolatai.

- Elmesélek Önnek valamit – szólalt végül meg pár perccel később a semmiből. Meg is ijedtem egy kicsit, ugyanis egyáltalán nem számítottam rekedtes hangjára. – Volt egy gyerekkori legjobb barátom, Minjae, akivel egészen tizenhat éves korunkig elválaszthatatlanok voltunk. Egyik nyári estén elmentünk bulizni az akkori osztálytársainkkal, és kínáltak nekünk különféle drogokat. Mivel fiatalok voltunk és újdonságokra vágytunk, mindketten elfogadtuk a speed nevezetű kábítószert. Ezzel még alapjáraton nem is lett volna semmi probléma, mert csak egyetlen alkalomról volt szó, csak Minjae nem bírt egy alkalom után leállni. Hetek sem kellettek neki ahhoz, hogy ráfüggjön először a speedre, utána viszont már teljesen mindegy volt neki, hogy mivel lövi be magát. Nagyon sokáig mindenki előtt titkoltuk, a szüleim sem tudtak róla, pedig ők aztán saját fiukként tekintettek Minjaere. Ahogy telt az idő Minjae állapota egyre rosszabb lett, mindent megtett volna azért, hogy pénzhez és ezután kábítószerhez jusson. Lopott a szüleitől, lopott tőlem és az én szüleimet sem kímélte. Hosszas győzködés, könyörgés és szenvedés után viszont kénytelen voltam elmondani a szüleimnek, hogy mi a helyzet, mert segítségre volt szükségem. Tizenhat évesen nem tudtam volna egyedül megmenteni a legjobb barátomat, ahhoz túl kevés voltam. Végeláthatatlan egyezkedések után a szüleim és Minjae szülei úgy döntöttek, hogy elvonóra küldik Minjaet, mert nem akarták, hogy egyszer túladagolva találjanak rá. Ez lassan tizenhárom éve volt, azóta semmit sem hallottam róla, egyszer sem beszéltünk és egyszer sem találkoztunk. Szerintem még mai napig az elvonón lehet, ugyanis biztosan felkeresett volna engem, ha esetlegesen kiengedték. Ezt most csak azért mondtam el Önnek, mert ha nem is teljesen ugyanaz az Ön anyja és az én fiatalkori legjobb barátom története, de mindkettőnek köze van a függőséghez. Én hónapokon keresztül egyedül voltam, senkire sem számíthattam, senki sem volt mellettem és senki sem támogatott, szóval tudom, hogy mennyire borzasztóan nehéz lehet most Önnek. Ezért is szeretnék maga mellett lenni, mert ha segíteni nem is tudok, de a tanácsaimmal talán elláthatom. Nem szeretném, hogy ugyanazon kelljen átmennie, mint amin nekem kellett tizenhat évesen. – mondta egész végig nyugodtan, de hangjában mégis volt valami egészen különleges, ami miatt bekönnyeztem a mondandója végére.

Sikerült meghatnia Minjae történetével, mert tényleg hasonlít anya jelenlegi helyzetéhez, még ha az egyik drogokról, a másik alkoholról szól. Elvégre az alkohol is egyfajta drog. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy elmesél nekem egy ilyen személyes történetet, ami ezek szerint mai napig nagy hatással van az életére. Így most már én is jobban meg merek nyílni neki, bár eddig sem voltam titokzatos. Mennyivel közelibbnek érezném a fekete hajút, ha tegeződnénk. De mivel ő az idősebb, így neki kellene ezt felajánlania először, mert ha én tenném az enyhén udvariatlanság lenne. Vajon meddig kell várnom, hogy ő tegye meg a kezdő lépést etéren?

- Mennyire lenne udvariatlanság, ha megkérném, hogy innentől kezdve inkább tegeződjünk? Tudom, hogy ezt az idősebb félnek kell felajánlania, de annyira rossz, hogy magáznom kell. Akaratlanul is közöttünk van egy bizonyos fal, ami miatt nem merem teljes mértékben elengedni magamat. – vakargattam meg a tarkómat, miután hosszas őrlődés után csak rákérdeztem a tegeződésre. Nem bírtam már tovább húzni az időt, legszívesebben már a második találkozásunk után tegeztem volna. – Nekem az is teljesen megfelel, ha csak akkor tegeződünk, amikor kettesben vagyunk. A boltban vagy esetleg hivatalos eseményeken magázhatunk tovább.

- Tegeződhetünk – bólintott, bár látszott rajta, hogy kicsit megleptem. Tudom, nem válaszoltam az általa mondottakra, de ezt már muszáj voltam megkérdezni tőle. Sokkal közvetlenebb lennék, ha végre nem kellene azon paráznom, hogy mikor tegezem le véletlenül Jungkookot és kerülök kínos helyzetbe.

- Nem kötelező, én csak elmondtam, hogy szerintem nekem segítene, ha innentől kezdve legalább magunk között tegeződnénk.

- Értem – bólintott. – Engem nem zavarna, ha innentől kezdve tegeződnénk, szóval részemről rendben van.

- Tényleg?

- Persze – mosolyodott el. – Talán így majd még oldottabb kapcsolat alakul ki közöttünk. Főleg most, hogy ilyen nehéz időszakon mész keresztül.

- Remélem tényleg így lesz – görbültek felfelé az én ajkaim is. Jó volt hallani, hogy tegez engem, bár ezt egyszer már megtette. Akkor viszont részeg volt, most viszont teljes mértékben tudatánál van. Örülök, hogy ilyen lazán fogadta a tegeződés gondolatát, mert szerintem tényleg sokat fog segíteni. Amúgy is zavart, hogy alig idősebb nálam tizenkét évvel, mégis magáznom kell. Rengetegszer oda kellett figyelnem arra, hogy mit is mondok neki, mert sokszor le akartam már tegezni reflexből.

◇♡◇

Sok sikert minden idén érettségizőnek! Ha nekem ment tavaly, akkor nektek is fog! ❤