Nem akartam magára hagyni anyát másnap reggel. Nem nézett ki sokkal jobban, mint éjszaka, ez pedig rendesen aggasztott. Láza ugyan nem volt, de hőemelkedése igen, ezért gyorsan elszaladtam a közeli gyógyszertárba lázcsillapítóért. Határozottan késésben voltam, mert még akkor is anya szobájában ácsorogtam, amikor már régen a buszon kellett volna lennem. Anya viszont hallani sem akart arról, hogy kihagyok miatta egy napot, tehát szó szerint elzavart otthonról. Megfenyegetett, hogyha maradok, akkor inni fog. Mivel pocsékul festett, az alkohol pedig biztosan csak rontott volna az állapotán, így hát kénytelen voltam elindulni a J&K üzlet felé, de a lelkére kötöttem, hogyha bármi baja van, azonnal hívjon. Nálam lesz a telefonom, hiába kellene az öltözőben hagynom. Alsó ajkamat harapdáltam, miközben a buszon voltam már, de még ekkor sem sikerült igazán megnyugodnom. Egész nap izgulhatok anya állapota miatt. Csak reménykedni tudok abban, hogy tényleg hívni fog, ha valami baj történt, mert máshogyan nem segíthetek neki. Megbántam, hogy elhagytam a lakásunkat, mert rossz előérzetem volt. Jobban tettem volna, ha felhívom Jungkookot és elmondom neki az igazat. Ha valami esetleg történik anyával, csak magamat tudom majd okolni...

- Ne haragudj, hogy késtem – estem be az üzlet bejáratán fél órával nyitás után. Meglepetésemre viszont nem egyedül találtam kolléganőmet, hanem főnökünk is jelen volt. – Jó... jó napot – motyogtam zavartan és gyorsan bocsánat kérően meghajoltam.

- Hát maga? Merre járt? – kérdezte zsebre dugott kezekkel Jungkook, aki éppen a próbafülkéknél tett rendet.

- Elnézést kérek, amiért késtem, csak anya rosszul volt az éjszaka és még most sem érzi valami jól magát. Szívem szerint otthon sem hagytam volna egyedül, de azt mondta jól van, szóval késve indultam el. Szólni akartam, de nincsen pénz a telefonomon, így nem tudtam senkit sem felhívni. – sétáltam közelebb a kasszához, mert nem szerettem volna ordibálni. Szerencsére még nem tartózkodott vendég az üzletben, így azonnal tiszta vizet öntöttem a pohárba.

- Simán felhívhattad volna Jungkookot, szerintem megértette volna a helyzetedet – mondta kolléganőm, mire a próbafülkéknél állóra pillantottam, aki csak bólintott egyet.

- Engedékeny vagyok ilyen téren – mondta eleresztve egy visszafogottabb mosolyt. – Ha úgy jobban érezni magát, akkor menjen nyugodtan haza az édesanyjához.

- Nem, most már itt maradok – motyogtam, azzal meg is indultam a személyzeti folyosó felé. – A telefonom nálam lehet ma? Ha esetleg hívna anya.

- Természetesen – bólintott Jungkook, mire én is biccentettem egyet, majd gyorsan az öltözőbe siettem, hogy behozzam a lemaradásomat.

Pechemre nem volt mérges rám a főnököm, pedig amikor megpillantottam, még a szívem is kihagyott egy ütemet. Azt hittem, hogy leszid majd, amiért késtem, mert még a próbahetemen egyszer megjegyezte, miszerint nem szereti a nem pontos embereket. De miután elmeséltem, hogy mi a helyzet anyával, sokkal megértőbb lett és bosszankodás sem látszódott már az arcán. Viszont még ezek után sem tudtam teljes mértékben ráhangolódni a munkára, hiába voltam minden erőmmel azon. Folyamatosan bennem volt a félsz, miszerint mi van, ha anyával történik valami, csak olyan gyenge, hogy még értesíteni sem tud? Nem meglepő, hogy egész délelőtt gyomorgörcsöm volt. Reggel nem reggeliztem, ezért nem éreztem jól magam, hányingerem volt, néha pedig percekig szédültem is. Hálát adtam az égnek, amikor végre elérkezett az ebédszünet, mert végre leülhettem egy kicsit. Magamra csuktam az öltöző ajtaját és letelepedtem az egyik székre. Úgy döntöttem, hogy megcsörgetem anyát, mert muszáj voltam megbizonyosodni arról, minden oké vele. Dia és Jungkook elmentek ebédelni, de én úgy éreztem, hogy egy falat sem menne le a torkomon, ezért elutasítottam az ebéd lehetőségét. Remegő kezekkel kerestem meg anya számát a telefonomban, és konkrétan a torkomban dobogott a szívem, amikor csörgetni kezdtem, úgy izgultam. Nem vette fel. Kicsengett, de nem érkezett válasz, pedig egészen addig vártam, amíg ki nem sípolt a hívás. Megpróbáltam még egyszer, de ekkor sem jártam sikerrel, ezért kezdtem bepánikolni. Megpróbáltam harmadik alkalommal is, mert bíztam abban, hogy esetleg csak alszik és ezért nem válaszol a hívásaimra. Hátha harmadik alkalommal meghallja, hogy valaki keresi.

- Anya? Jól vagy? Miért nem vetted fel a telefont? – támadtam le azonnal a kérdéseimmel, miután végre fogadta a hívásomat.

- Szia, Jimin! Én nem édesanyád vagyok, hanem Donghyuk, a mellettetek lévő lakásból. Az előbb volt itt a mentő és elvitték Naraet az Eunpyeong kórházba.

- Hogy mi? – kérdeztem ijedten. – Anyát kórházba szállították? De miért?

- Azt nem tudom, nem voltak hajlandóak semmit elárulni, mert nem vagyok családtag. Csak a kórház nevét sikerült kiszednem a mentősökből.

- Rendben, köszönöm. Akkor... akkor azonnal odamegyek. – mondtam, azzal már bontottam is a vonalat.

Nem tehetek róla, de hangosan sírni kezdtem, miközben tenyereimbe temettem az arcomat. Tudtam, éreztem, hogy nem szabadott volna magára hagynom. Ha történik vele valami, akkor azt soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak. Keservesen sírtam, ugyanis rettegtem attól, hogy mi lehet anyával. Nem mertem felkelni a székből, mert nem kizárt, hogy összeestem volna és egyébként is le akartam először nyugodni. Nem mehetek úgy ki az ajtón, hogy szét vagyok csúszva. Beszélnem kell Jungkookkal, mert muszáj leszek most azonnal az Eunpyeong kórházba menni, ugyanis a szomszédunk szerint oda vitték anyát.

- Istenem... – sírtam kétségbeesetten, közben pedig természetesen rosszabbnál rosszabb gondolatok leptek el. Mi történhetett vele pontosan? Hogyan ment ki hozzá a mentő? Hogy van? Miért küldött el otthonról, ha ennyire rosszul volt? Miért nem hívott engem.

- Jimin? Mi történt? – sietett oda hozzám Dia, majd a vállamra tette a kezét és lehajolt hozzám, hogy egy szintben legyünk. – Jimin?

- Anya... anya kórházban van – motyogtam remegő hanggal.

- Tessék? Kórházban? Melyikben? Most azonnal odamegyünk! Szólok Jungkooknak!

- Ne! – ráztam meg a fejemet, mire közölte velem, hogy nem kérte a véleményemet, szóval várjak egy kicsit, mindjárt jön.

Megtöröltem a szemeimet és igyekezetem mélyeket lélegezni, miközben még mindig a könnyeimmel küzdöttem. Féltem, sőt egyenesen féltem attól, hogy anyának valami komolyabb baja esett. De ilyenkor nem kötelessége a kórháznak vagy a mentőnek értesíteni a családtagokat a történtekről? Ha nem veszi fel Donghyuk anya telefonját, akkor nem is értesültem volna arról, hogy anyát kórházba vitték?

- ... azt nem tudom, hogy melyik kórházban – hallottam Dia egyre közeledő lépteit, majd be is sietett hozzám az öltözőbe Jungkookkal a háta mögött.

- Melyik kórházban van az édesanyja? – guggolt le hozzám a földre, majd gyengéden megszorongatta a térdemet.

- Elvileg az Eunpyeongban – motyogtam rekedten. – Elmehetek oda?

- Elviszem, szóval jöjjön! És Dia is jön!

Nem szóltam semmit, csak bólintottam egyet és feltápászkodtam a székről, amin eddig ücsörögtem. Kolléganőm bezárta az üzletet, addig én a főnökömmel a hátsó kijáraton beszálltunk az autójába és megkerülve az épületet, elől vettük fel. Egész úton rágcsáltam az alsó ajkamat, ráztam a lábamat és a sírás ellen küzdöttem. Nem akartam gyengének tűnni, de anya az egyik olyan dolog az életemben, amivel teljesen ki lehet hozni a sodromból. Féltem, izgultam, rosszul voltam, aggódtam, remegtem, ideges voltam és frusztrált voltam egyszerre. Hányingerem volt, mivel ma még semmit sem ettem, inni is csak pár korty vizet ihattam. Úgy éreztem, hogy órákat utazunk az Eunpyeong kórházig, egy örökkévalóság volt, mire odaértünk. A kocsiban egész úton síri csend volt, kézzel tapintható volt a feszültség és a milliónyi kérdés, amit szerintem Jungkook és Dia feltett volna nekem. De egyikőjük sem szólt egy szót sem, amiért hálás voltam. Nem lett volna elég erőm ahhoz, hogy elmondjam nekik, az anyám alkoholista, szóval valószínűleg ezért is került kórházba. Alkoholmérgezés? Nem tudom, eddig egyszer sem volt ennyire rosszul, pedig már egy ideje ezt az életmódot folytatja. Hányni hányt már, de láza sosem volt alkoholos italok miatt. Miután a kórház recepcióján anya hollétéről érdeklődtem még idegesebb lettem, mint előtte voltam. Igazolnom kellett magam, miszerint tényleg az egyik hozzátartozója vagyok. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy a telefonom tokjában volt a személyigazolványom, mert reggel majdnem otthon hagytam és csak gyorsan a kezembe vettem indulás előtt, majd a buszon betettem a tokomba. Azt mondta a fiatal nő, hogy a sürgősségin van és alkoholmérgezés gyanújával hozták be. Megköszöntem neki az információkat, majd mindhárman a liftek felé vettük az irányt.

- Minden rendben lesz, ne aggódjon – mondta Jungkook egy biztató mosolyt eleresztve.

- Ilyen helyzetben nem lehet nem aggódni.

- Ez így igaz, csak nehogy maga is a túloldalra kerüljön – sóhajtott fel, mire bólintottam egyet, mert nem igazán szerettem volna én is bekerülni a kórházba ájulás miatt. Pedig jelenleg nagyon közel éreztem magam ehhez az állapothoz.

A harmadik emeltre érve ismét információt kellett kérnünk a lifttel szemben lévő pultnál, ahol azt mondták, hogy anya jelenleg eszméletlenül fekszik az egyik teremben. Az pult mögött álló nő elmondása szerint saját maga hívta fel a mentőket, de mire azok kiértek, anya már nem volt magánál. Alkoholmérgezés miatt ájult el, ezért hamarosan kimossák a gyomrát. Elszörnyedtem a valóságot hallva és muszáj voltam helyet foglalni az egyik közelemben lévő széken, mert úgy éreztem bármelyik pillanatban összeeshetek. Forgott velem a kórházi folyosó, és hiába láttam, hogy Dia és Jungkook is hozzám beszél, nem hallottam őket, mert olyan volt, mintha hangosan sípolnának a füleim. Annyira lesokkoltak a hallottak, hogy sírni sem volt időm. Csak ültem magam elé bámulva, miközben saját magamat okoltam a jelenleg kialakult helyzetért. Nem szabadott volna magára hagynom! Miért nem tudtam a sarkamra állni és azért is vele maradni? Akkor most rohadtul nem kellene kimosni a gyomrát!

- Igyál két kortyot és egyél egy pogácsát, kérlek – nyomott az arcomhoz egy üveg ásványvizet és egy csomag kis pogácsát Dia. – Muszáj enned meg innod valamit, mert rosszul leszel.

- Nem vagyok éhes és a vizet sem kívánom – ráztam meg a fejemet.

- Ez most nem kívánás kérdése! Egye meg és igyon pár kortyot az állapota érdekében! – mondta Jungkook egy fokkal ingerültebben, mint kolléganőm.

- Jó... – motyogtam bosszúsan, majd fintorogva ittam két korty vizet és bekaptam egy pogácsát, miközben főnökömet méregettem.

- Még – mondta, mire megráztam a fejemet. – Ha magától nem képes enni, akkor majd Dia kifeszíti a száját, én meg megtömöm.

Ha nem ilyen helyzetben lettünk volna, akkor biztosan mocskos gondolatok lepték volna el az agyamat és biztosan fülig pirultam volna. De jelenleg csak nyöszörögni tudtam kínomban. Tudom, hogy csak jót akarnak nekem, mégis nehezemre esett akármit is letuszkolni a torkomon. Nagy nehezen csak rávettem magam arra, hogy megegyem a kis pogácsákat, de egyáltalán nem estek jól. Egy fokkal viszont jobban éreztem magam, miután megittam a fél literes vizet is. Alapjáraton utálok várni, ebben a helyzetben viszont még idegtépőbb és kiborítóbb volt a várakozás. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen is lehet a gyomormosás, de a nevéből kiindulva nem lehetett egy leányálom. Csak anyával legyen minden rendben! Remélem már ma este hazajöhet és akkor egy hétig biztosan nem mozdulok el mellőle. A percek olyan lassan teltek, hogy azt hittem éveket itt kell várnunk. Dia és Jungkook kitartóan velem maradtak, pedig többször is mondtam nekik, hogy nyugodtan menjenek haza. Nem vártam el, hogy az egész napjukat a kórházban ücsörögve töltsék. Már így is nagyon hálás voltam, amiért elhoztak és elkísértek ide. Nem sok munkáltató és munkatárs tette volna meg ezt hasonló helyzetben. Ebből is látszik, hogy mindketten milyen jó emberek. Nagyjából fél egy körül érkeztünk meg a kórházhoz és először háromkor kaptunk csak friss információkat anyáról. Egy viszonylag fiatal orvos jött oda hozzánk és ismertette anya jelenlegi helyzetét. Kimosták a gyomrát és cukros infúziót kapott. A mai napot még biztosan itt bent kell töltenie, a holnapi nap egyelőre kérdéses, az állapotától függ. Most jól van, be is mehettem hozzá pár szót váltani vele. Borzasztóan festett, de komolyan. Majdnem elsírtam magam, amikor megláttam. Nagyon régen tartózkodott már ilyen természetes fényben, mint amilyenben a hatalmas ablakoknak köszönhetően most is volt. Szemei vörösek voltak, ajkai kirepedeztek, haja kócos volt és össze-vissza állt, szagából kiindulva pedig nem mostanában fürödhetett utoljára. Arca beesett volt, hiába volt csak negyven éves, ötvenötnek is simán kinézett. Nem reagált különösebben a megjelenésemre, csak rám pillantott, majd ismét az ablakon bámult kifelé, mint amikor még nem voltam bent nála. Először is lecsesztem, amiért nem hívott engem, utána viszont megdicsértem, amiért értesítette a mentőt. Nehezemre esett nem sírni, mert tényleg szörnyű látványt nyújtott. Megígértem neki, hogy hazamegyek és hozok neki tiszta ruhákat, meg összepakolom a legfontosabb dolgait és azokat is behozom neki. Nem lehetünk abban biztosak, hogy már holnap hazaengedik, ezért inkább több mindent hozok be, aztán legfeljebb nem fogja felhasználni azokat. Sajnos nem lehettem sokat anyával, mert több orvos is jött megvizsgálni őt. Tehát elköszöntem tőle és megígértem, hogy hamarosan visszajövök a fontosabb cuccaival.

- Hogy van? – jött oda hozzám aggódva Jungkook és Dia, miután becsuktam magam után anya termének ajtaját.

- Nem túl jól – sóhajtottam fel. – Hazamegyek és behozom neki a nélkülözhetetlen dolgait.

- Majd én hazaviszem és vissza is hozom – mondta főnököm, mire megráztam a fejemet és közöltem vele, hogy már így is sokkal többet tett értem, mint kellett volna. Azzal, hogy a munkaidőm kellős közepén behozott a kórházba is rengeteget segített nekem, nem várhatok el tőle még több mindent. – Nem kértem a beleegyezését, ez kijelentés volt.

- Autóval egyébként is sokkal gyorsabb, mint tömegközlekedéssel – állt Dia főnököm oldalára. – Én menjek vissza az üzletbe, vagy mi legyen?

- Először visszamegyünk az üzlethez, aztán mindkettőjüket hazaviszem, Jiminnel pedig visszajövök a kórházba – mondta, mire kolléganőm bólintva belement a hallottakba. Ezek szerint én mondtam volna csak nemet a fekete hajú jóindulatú ajánlatára.

Úgy is tettünk, ahogy Jungkook mondta. Először visszamentünk a bolthoz, ahol összeszedtük az öltözőben hagyott holmijainkat, majd a kötelező napvégi teendők után, Dia lakása felé vettük az irányt. Most én ültem hátul középen, terhes munkatársam pedig az anyósülésen. Miután Dia elköszönt tőlünk és megbeszéltük, hogy majd akkor holnap reggel találkozunk, főnököm megkért, hogy üljek mellé előre. Természetesen befoglaltam munkatársam eddigi helyét, mert ha esetleg beszélgetni fogunk, akkor így sokkal kényelmesebb lesz mindkettőnknek. Viszonylag sokáig nem szólalt meg egyikőnk sem, szerintem félúton lehettünk már, amikor Jungkook megtörte a csendes rádióhallgatást.

- Ameddig az édesanyja kórházban van, addig egyedül lesz? – kérdezte, mire bólintottam egy aprót. – És Ön ezt jó ötletnek tartja?

- Sajnos nem tehetek ellene semmit. Legalább kitakarítom a lakást, mire anyát kiengedik.

- Nem szeretne nálam lakni, ameddig egyedül kellene lennie? – tette fel következő kérdését kisebb hatásszünet után, mire nagyra tágult szemekkel felé fordultam. Meg sem próbáltam elrejteni meglepettségemet, ugyanis a kérdésével egyszerre hozott zavarba és keltett pillangókat a gyomromban.

- Hogy micsoda?

- Nem igazán tartom jó ötletnek, hogy fiatal kora ellenére egyedül legyen napokig – mondta oldalra lesve felém. – Persze ez csak egy ötlet, nem szeretném semmire sem kötelezni. Úgyis egyedül lakom, meg szerintem az édesanyja is nyugodtabb lenne, ha tudná, hogy a fia nincsen egyedül, hanem egy felnőtt társaságában van.

- Nem szeretnék a terhére lenni – nyeltem egy aprót. – Egyedül is jól elleszek szerintem.

- Nem lenne a terhemre, azért ajánlottam fel.

- Köszönöm, de tényleg megleszek egyedül – mosolyogtam erőltetve.

- Biztos benne?

- Igen – bólintottam.

- Hát jó, maga tudja. Az ajánlatom viszont fent áll a nap végéig. – mosolyodott el, azzal lelassított a piros lámpa miatt.

- Köszönöm – erőltettem magamra ismét én is egy visszafogottabb mosolyt.

Hogy lakjak Jungkooknál, amíg anya kórházban van? Ez tényleg a valóság, vagy csak egy újabb valószerűtlen álom? Nem hiszem el, hogy főnököm komolyan feltette nekem ezt a kérdést. Legszívesebben azonnal igent mondtam volna ajánlatára, mert minden vágyam az lett volna, hogy napokig a közvetlen környezetében lehessek. Viszont egyben meg is ijedtem, ugyanis az elmúlt napokban nem tudtam az érzéseimet kontrollálni mellette. Megcsókoltam a taxiban, miközben ő részegen aludt, szóval kétlem, hogy most sikerülne visszafognom magamat. Elrontani viszont még mindig nem szeretném a köztünk lévő kapcsolatot, mert úgy érzem viszonylag közel állok hozzá. Már amennyire egy alkalmazott közel kerülhet a főnökéhez. Magamban őrlődni kezdtem, hogy mi is lenne a helyes döntés. Fogadjam el Jungkook ajánlatát vagy utasítsam el? Több érvem is volt mindkét választás mellett. Ha belemegyek abba, hogy főnökömnél töltsek pár napot, akkor sok időt tölthetnék vele kettesben. Lehetőségem lenne arra, hogy esetlegesen jobban megismerjem, jobban bepillantást nyerjek a magánéletébe. Ha viszont nemet mondok és az egyedüllétet választom, akkor egy nagyon jó lehetőséget lökök el magamtól. Biztosan sajnálnám és sokáig haragudnék magamra, ha most ismét az agyamra hallgatnék és a távolságot választanám.