- Akkor majd holnap találkozunk – köszöntem el mosolyogva Diától, miután bezártuk a J&K üzletet. Kolléganőm balra, én pedig jobbra indultam meg a szokásos buszmegálló felé, miközben fülhallgatóm után kezdtem kutakodni.

Azt hiszem kezdem megszokni a korán kelést és a hamarabb elalvást. Általában mire hazaérek hulla vagyok, szóval fürdésen és vacsorán kívül az ágyban szoktam azonnal kikötni. Azért ez a napi tizenkét óra rendesen le szokott fárasztani, főleg, ha problémás vásárlók is megtalálnak. Anya sokszor rátesz egy lapáttal a kimerültségemre, mostanában viszont csak pár szót váltunk naponta. Ő nem hagyja el a szobáját, nekem pedig nincsen energiám bemenni hozzá, szóval, ha ő kijön, akkor beszélünk, ha nem, akkor csak beköszönök neki és ennyi. Aggasztani persze, hogy aggaszt, de belefáradtam már abba, hogy csak én erőlködjek. Anya az elmúlt években alig nyitott felém, ehhez viszont egyedül kevés vagyok. Ha ő ennyire passzív, akkor én a csillagokat is lehozhatnám az égről, azzal sem érnék el semmit sem.

Mivel sikeresen belemerültem a gondolataimba, ezért egy megállóval tovább sétáltam. Elmúlt már hét óra, de szerencsére a város fényei miatt nem volt teljes sötétség az utcákon. Nem szeretek egyedül sétálni, mert általában ilyenkor az összes horrorfilm eszembe jut, aztán beparázok és mindent is beképzelek. Mint mindig, most is fülhallgatóval hallgattam zenét, miközben a kivilágított üzletek kirakatait nézegettem. Volt amelyik neonfényekben, volt amelyik pasztel színekben pompázott. Egy halkabb sikítás elhagyhatta a számat, amikor valaki megragadta a csuklómat és berántott az egyik mellékutcába, ami mellett pont elhaladtam. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem, csak akkor eszméltem fel, amikor hátam egy téglafalnak csapódott. Egy csapzott kinézetű férfivel találtam szemben magamat, aki egy bicskát szorongatott a jobb kezében. Szemeim hatalmasra tágultak, levegőt sem mertem venni, ugyanis a férfi vicsorítva méregetett, miközben egyre közelebb lépdelt hozzám. Olyan hirtelen és erősen rántott be a sötét kisutcába, hogy a fülhallgatómat is kitépte a fülemből, tehát kristály tisztán hallottam heves és agresszív zihálást.

- Add ide az összes pénzed! – förmedt rám rekedtes hanggal, miközben még egy lépést tett felém. – Most azonnal add ide a kurva pénzedet!

- Nincs... nincs nálam sok – dadogtam, de természetesen a táskámért nyúltam, hogy előkotorjam a pénztárcámat, amiben szerintem 735* won sem lehetett már.

- Ne hazudj nekem! – mondta zaklatottan, miközben folyton a főútra pillantott. – Tudom, hogy hol dolgozol, többször is láttalak már oda bemenni és onnan kijönni!

- Ez a második napom, nem kaptam még fizetést – motyogtam, majd átnyújtottam neki a pénztárcámat, ami majdnem üres volt.

Az ápolatlan, kellemetlen szagú férfi ránézett a pénztárcámra, majd összevont szemöldökökkel fel rám, utána ismét le a pénztárcámra, ezután viszont nemes egyszerűséggel gyomorszájon ütött. Ennek következtében összerogytam, mert egyrészt nem számítottam határozott mozdulatára, másrészt pedig elég erőset ütött. Szemeim hatalmasra tágultak, miközben megpróbáltam felegyenesedni. Ez volt az a pillanat, amikor realizálódott bennem, hogy milyen elcseszett, filmbe illő jelenetbe csöppentem a második munkanapomon. A férfi megragadta a torkomat és úgy egyenesített ki. Kapálózni kezdtem, azon voltam, hogy valahogyan legyűrjem és elrohanjak innen, mert kissé aggasztott, miszerint kés is van nála. De a csávó nem akart enyhíteni a szorításán, sőt, egyre erősebben markolta a torkomat.

- Tényleg... tényleg nincs nálam több pénz – nyöszörögtem, miközben folyamatosan próbálkoztam kiszabadulni vastag ujjai közül. – Kérem, engedjen el!

- Hogy a faszban lehetsz szegény, ha ilyen helyen dolgozol? – kiáltotta el magát, majd idegesen beleütött a fejem mellett a téglafalba. – Bazdmeg! Bazdmeg! Bazdmeg!

- Eddig csak próbaidőn voltam, két napja dolgozok ott.

- Cseszd meg – sziszegte idegesen, viszont a következő pillanatban enyhülni kezdett a szorítása.

Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy valaki hátulról nekimegy az engem falhoz préselő férfinak, aminek következtében én a földre estem. Voltam olyan szerencsés, hogy az egyik konténer szélének zuhantam neki, ami hangos koppanással tudatta velem, miszerint még a fejemet is bevertem. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most beképzelem-e vagy komolyan Jungkook jelent meg a semmiből és mentett meg. Füleim csengeni kezdtek, forgott velem a világ és mindent homályosan láttam. Hiába pislogtam többször is, nem akart tisztulni a kép. Nem sikerült teljesen felfognom a történteket, mintha Jungkook kiütötte volna a támadó férfit, de ebben sem vagyok biztos, mert egy pillanatra elsötétült előttem minden.

- Jimin, jól van? – guggolt le elém Jungkook aggódva. – Hall engem? Jimin! – rázta meg az arcom előtt a tenyerét.

- Jól... jól vagyok – motyogtam. – Csak beütöttem a fejemet.

- Azonnal kórházba kell mennünk – mondta, viszont én közöltem vele, hogy biztosan nem megyek kórházba. – Ez nem olyan helyzet, amiben eldöntheti, hogy mi fog történni! Azt mondtam kórházba megyünk és pont.

- De, Jungkook, én nem szeretnék... – motyogtam csukott szemekkel. – Nem mehetnénk csak valamilyen nyugodt helyre?

- Mégis hova? – kérdezte idegesen, de ezután a kezébe vette a telefonját és felhívott valakit. Nem igazán tudtam felfogni, hogy kivel és miről beszélhetett, olyan érzés kerített hatalmába, mintha minden eltompult volna körülöttem. – Jó, akkor most elmegyünk hozzám, az egyik orvos ismerősöm pedig átjön hozzám és megvizsgálja Önt.

- Jó – bólintottam.

- Szédül? – kérdezte, mire halkan hümmögve tudattam vele, hogy igen. – Hányinger?

- Egyelőre nincs.

- Tudja milyen nap van ma?

- Kedd – motyogtam zavartan. Mi ez a sok kérdés?

- Akkor most segítek felkelni – mondta, azzal először ő állt lábra, utána óvatosan nekem is segített felállni a sötétzöld konténer mellől. – Meg tud állni egyedül?

- Azt hiszem.

- Mindegy, inkább nem engedem el, nem eshet el még egyszer. Most a kocsimhoz sétálunk, szóval kapaszkodjon nyugodtan belém.

- Rendben – válaszoltam. – Hol a pénztárcám?

- Nálam, ne aggódjon!

Az engem megtámadott férfit sehol sem láttam már, csak Jungkook és én voltunk a sötét utcában. Fogalmam sincs, hogy meddig sétálhattunk, de sikeresen odaértünk főnököm autójához, amibe segített beülni nekem. Egész végig óvatos volt, figyelt rám, ami akár melegséggel is eltölthette volna a testemet, ha nem ilyen helyzetben vagyunk. A lakásához vezető úton folyamatosan az állapotomról kérdezgetett, én pedig készségesen válaszoltam neki. Biztosan az orvos ismerőse mondta neki, hogy mire kell figyelnie, amíg ő nem ér a főnököm lakására. Leparkoltunk egy nagyon sok szintből álló panellakás mellett, majd a fekete hajú segített kiszállni a kocsiból. Egy szőke hajú férfi lépett oda hozzánk, majd megbeszélték, hogy előbb felvisznek Jungkook lakására, utána vizsgál csak meg engem. A főnököm mindent elmondott neki, ami a telefonos beszélgetésük után történt, amit a doki csak helyeselni tudott. Azt hittem sosem érünk fel Jungkook kuckójába, ugyanis a hatalmas épület lehetett vagy tizenkét emeletes, ő pedig valahol a legfelső szinten lakott. A szőke hajú férfi alaposan megvizsgált, majd ellátta a fejsérülésemet és gyógyszert is adott, amitől szépen el is álmosodtam. Annyit sikerült felfognom a beszélgetésükből, hogyha felkelek és nem leszek jobban, akkor muszáj lesz kórházba mennem. De ő úgy állapította meg, hogy semmi komolyabb nem történt, szerencsére csak enyhe agyrázkódást kaphattam. Arra aludtam el, hogy a két férfi beszélget és arra is keltem, hogy főnököm telefonál valakivel.

Először csak nagyokat pislogtam, miközben próbáltam magamhoz térni. Megmozdulni először még nem mertem, ugyanis féltem, hogy nem segített az alvás és a kapott gyógyszerek sem. Hallani sem akartam arról, hogy kórházba kell mennem, mert csak rossz emlékek fűznek a szakrendelőkhöz. Pár perc elteltével sikerült összeszednem magam és felültem a fekete kanapén. Jungkook azonnal letette a telefont, amint észrevette, hogy magamhoz tértem. Gondoltam, hogy ezer kérdést fog feltenni, ezért szemeimmel végigkövettem útját hozzám. Minden kérdésére őszintén válaszoltam, ami után megkönnyebbülten helyet foglalt mellettem a kanapén. Az elmúlt óra történései homályosak voltak, de nagyvonalakban mindenre emlékeztem. Diával bezártuk az üzletet, elindultam a buszmegálló felé, de elgondolkoztam és tovább sétáltam. Rám támadt egy férfi, ki akart rabolni, de mivel nem volt nálam semmi pénz, ezért ideges lett. Aztán megjelent Jungkook és megmentett. Elhozott a lakására, ahol megvizsgált egy orvos és kidőltem. Most meg felkeltem, de elég pocsékul érzem magam.

- Kaphatok egy pohár vizet? – kérdeztem tőle.

- Persze – pattant fel azonnal, majd el is tűnt a látókörömből.

Eddig nem volt lehetőségem körbenézni a hatalmas lakásban, most viszont körbepillantottam és még a lélegzetem is elállt. Gondoltam, hogy nem egy kis egérlyukban élhet, de mégis sikerült meglepődnöm. A sötétbarna és a fekete szín dominált az egész lakásban, most a nappaliban lehettem, ami akkora, mint a mi egész lakásunk. Elegáns, ugyanakkor mégis Jungkookhoz illő a lakás ezen része, de gondolom a többi is. Mint a J&K üzlet és a Rice Cake étterem is, ez is tele volt zöld növényekkel, amik feldobták az egyébként is csicsás lakást. Kicsit elszégyelltem magam, amiért csak így bepofátlankodtam a főnököm otthonába, de rendesen bepánikoltam, amikor meghallottam a kórház szót.

- Köszönöm – mosolyogtam, amikor Jungkook átnyújtott nekem egy nagy pohár vizet. – És azt is köszönöm, hogy megmentett attól a csövestől.

- Mázlija volt, hogy pont arra jártam. De maga mit keresett ott? – kérdezte.

- A buszmegállóhoz sétáltam éppen, amikor az a férfi berántott a mellékutcába. A pénzemet akarta, de miután rájött, hogy nem sok van nálam, ideges lett és a nyakamat kezdte szorítani.

Ijedten az említett részhez is kaptam, mert még nem láttam a szerzett sérüléseimet. A nyakamat olyan erősen szorította, hogy biztosan meglátszik a nyoma, illetve azt sem tartom kizártnak, hogy a hasam is belilult a kapott ütés miatt.

- A hasán lévő sérülés nem vészes, de meglátszik, hogy kapott egyet, a nyakán szintén látszik, hogy erősebben megszorították. A konténernél szerzett sebet pedig ellátták, de kell majd cserélni a kötést.

- Remek – motyogtam. – Akkor szerintem sálban fogok járkálni az elkövetkezendő napokban. Egyébként hány óra van?

- Éjfél múlt – mondta főnököm, mire ijedten a telefonom után kezdtem kutakodni. – Beszéltem az édesanyjával és mondtam neki, hogy az éjszakát nálam tölti. Pihennie kell, holnap délelőtt majd hazaviszem.

- Nem... nem volt mérges? – kérdeztem tőle.

- Nem igazán – válaszolta. – Aggódott magáért és hálás volt, amiért megmentettem.

Eresztettem egy apró mosolyt, majd bólintottam egyet, hogy megértettem. Nem akartam ismét hálálkodni, de bunkónak éreztem volna nem megköszönni Jungkook kedvességét és törődését. Jól esett, hogy nem erőszakoskodott velem, megértette, miszerint nem szeretnék kórházba menni. A lakására hozott, megvizsgáltatott egy orvossal és még anyát is értesítette. Igaza volt Diának azzal kapcsolatban, hogy a főnök nem kőszívű.

- Esetleg éhes?

- Nem, de köszönöm – erőltettem magamra egy apró mosolyt.

- Megágyaztam Önnek az egyik vendégszobában, szóval, ha gondolja elkísérem oda. Vagy esetleg le szeretne tusolni?

- Nincsenek tiszta ruháim, úgyhogy nem lenne sok értelme letusolnom.

- Ha gondolja adhatok valamit, amiben aludhat – ajánlotta fel, mire először természetesen elutasítottam ajánlatát, pedig legszívesebben rávágtam volna, hogy ez egy remek és csodás ötlet. – Engem nem zavar, és Ön is jobbat tudna aludni, mint farmerben meg ingben.

- Akkor elfogadok pár kényelmesebb ruhadarabot – mondtam, Jungkook pedig ismét magamra hagyott a nagy nappaliban.

Nem olyan sokára vissza is tért, majd megmutatta, hogy merre találom a fürdőt és a szobát is, ahol majd aludhatok. Mondjuk egyáltalán nem voltam álmos, sokkal inkább hiperaktívnak éreztem magam, amiért főnököm közelében lehetek. Most valamiért nem voltam zavarban, tökre természetesnek éreztem, hogy kettesben vagyunk a lakásán. Megbíztam benne, tehát biztonságban éreztem magam, ma be is bizonyította, hogyha úgy adódik, akkor meg is véd engem. Nem tudom, hogy egy vad idegennel is megtette volna ezt, de szerencsére én nem számítok annak, ugyanis az egyik alkalmazottja vagyok. A mosdó szintén csodálatos volt, majdnem a szám is tátva maradt tőle. Volt fürdőkád és zuhanyzó is, én úgy döntöttem, hogy inkább tusolok, az gyorsabb. Hatalmas tükör, világosbarna és fehér szín, modern berendezés, szerintem nem rég újíthatták fel az egész lakást. Irigyeltem Jungkookot, ugyanis a mi lakásunk tizenhét éve is pontosan ugyanúgy nézett ki, mint most. Jólesett lemosni magamról a ma szerzett mocskot, de ügyeltem arra, hogy a fejem véletlen se legyen vizes a sebem miatt. Nem siettem, nem küzdöttem gondolataim ellen, csak álltam és agyaltam, miközben meleg vizet folyattam magamra. Az egész lakásnak Jungkook illata volt, ezért a gyomrom össze is szorult rendesen. A tőle kapott póló is határozottan a fekete hajú illatát hordozta, amit hosszú perceken keresztül szagolgattam, mielőtt magamra vettem. Tusolás után megnéztem magam a tükörben és hát tényleg látszódott rajtam, hogy ma azért kaptam egy-két ütést. Szerencsére a zsebkését nem használta a férfi, mert akkor lehet tényleg a kórházban kötöttem volna ki.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem a főnököm, miután visszasétáltam a nappaliba hozzá.

- Igen – bólintottam. – Köszönöm.

- Nem kell mindent megköszönnie – sóhajtott fel. – Fordított helyzetben biztos vagyok benne, hogy Ön is mindent megtenne a kényelmem érdekében.

- Ez így van – bólintottam. – Holnap nem kell bemennem dolgozni?

- Nem – válaszolta. – Beszéltem Diával és beugrok majd hozzá, ha túl sokan lennének. Önnek elsősorban pihennie kell, nem szeretném, ha esetleg az üzletben lenne rosszul.

- De csütörtökön már szeretnék menni – mondtam, viszont Jungkook csak azt válaszolta, hogy majd meglátjuk. – Mennyire szerencsétlen vagyok, hogy a második munkanapomon ez történik velem.

- Nem a maga hibája. Bárkivel megtörténhetett volna ez. Csak hát pont maga volt rossz időben, rossz helyen.

- Ez az én szerencsém – vontam meg a vállaimat kínosan mosolyogva.

- Akkor szerintem én is elvonulok tusolni, menjen csak nyugodtan aludni. Délelőtt nem ígérem, hogy itt leszek, amikor felébred, de csörgessen meg és eljövök Önért, aztán hazaviszem.

- Rendben – bólintottam.

- Akkor jó éjszakát. Ha valami probléma van, akkor a folyosó végén megtalál, ott van a szobám.

- Értettem – mosolyogtam.

- Egyébként jól áll magán a pólóm és a nadrágom is – kacsintott egyet Jungkook, amint elhaladt mellettem és szemmel láthatóan végigmért engem.

Válaszolni már nem tudtam neki, ugyanis el is tűnt a látókörömből. Arcom biztosan vörös színre váltott, miután tudatosult bennem, hogy mit is mondott az imént. Ezt vegyem bóknak? Vagy csak kedves akart lenni és ezért mondta, amit? Úgy döntöttem, hogy inkább elvonulok a megágyazott szobába, ami akkora lehetett, mint a mi nappalink. Hatalmas franciaágy várt rám, amin szerintem hárman is simán el lehetett volna férni, nemhogy egyedül. Bárcsak tudtam volna aludni legalább egy keveset... Túl sok minden kavargott a fejemben, miközben folyamatosan Jungkook illatát éreztem. Szívem egész éjszaka hevesen vert, mintha három energiaitalt húztam volna le egymás után. Folyamatosan a kedves szavai jártak a fejemben, miközben újra és újra átgondoltam az eddig váltott párbeszédjeinket. Kedves, törődik velem, egyre közvetlenebb és még bókolt is egyet. Miért kellett? Szándékosan az volt a célja, hogy ne aludjak egy szemhunyásnyit sem? Mert akkor sikerült elérnie, amit szeretett volna. Egész éjszaka szenvedtem, forgolódtam, a plafont bámultam, még a szoba minden kis négyzetméterét is áttanulmányoztam. Hajnali öthöz közeledve sikerült olyan állapotba kerülnöm, hogy összegörnyedve a Jungkooktól kapott pólót szagolgattam és gyürkéltem. Lehet mégsem volt olyan jó ötlet a főnököm lakására jönni, ugyanis az eddig érzett semmiségek órák alatt egyre csak erősödni kezdtek bennem.

*735 won megközelítőleg 200 forint