- Jó reggelt! – intettem mosolyogva Diának, amikor megérkezett a J&K üzlete elé.

- Jó reggelt. Mióta vársz rám? – nézett karórájára zavarodottan, ugyanis eddig mindig rám kellett várni.

- Csak öt perce, ne aggódj – válaszoltam. Tanultam a keddi hibámból, ezért hamarabb keltem, hamarabb indultam otthonról és hamarabb is érkeztem meg a bolthoz.

- Akkor jó – mondta, én pedig már léptem is a bejárati ajtóhoz, hogy kinyissam. – Látom már korán reggel jó kedvedben vagy.

- Jól aludtam, szóval végre nem vagyok hulla. Azt hiszem kezdem megszokni a korán lefekvést és kelést.

- Pedig még csak ez a negyedik napod. Izgulsz a holnap miatt?

- Miért izgulnék? – néztem értetlenül a fekete hajú nőre.

- Hát holnap tudod meg, hogy Jungkook felvesz-e téged rendes alkalmazottnak.

- Azt már holnap meg is tudom? – döbbentem le. Azt hittem, hogy várnom kell még pár napot, utána értesít csak. Így most már kicsit ráparáztam a dologra, de még nem remegtek a végtagjaim és hasam sem állt görcsben. Majd holnap reggel!

- Persze – bólintott. – Szerintem műszak végére idejön Jungkook és mindent elmondd. Általában így szokta lerendezni az új alkalmazottak felvételét.

- Legalább hamarabb megtudom, amit meg kell, és fogok egész hétvégén azon izgulni, hogy akkor most itt dolgozhatok-e vagy sem.

- Így van – értett egyet velem a nő. – Most meg hova mész?

- Hozom a seprűt és a felmosót.

- Az az én reszortom – mondta, mire megvontam a vállaimat és közöltem vele, hogy majd én megcsinálom. Ő csak üljön le, nyissa meg a pénztárgépet, én majd elvégzem a megterhelőbb feladatokat.

A szerdai napom egyébként eseménytelenül telt, egész végig Diával voltam kettesben a boltban. Jungkook nem jött engem ellenőrizni, de igyekeztem minden tanácsot megfogadni, amit az elmúlt napokban kaptam. A fekete hajú nő ismét csak ebéd után érkezett, így egyedül nyitottam és vittem végig a délelőtti műszakot. Az elején volt egy kis nézeteltérésem a pénztárgéppel, de hamar javítottam a hibámat és utána már nem volt baj. A vendégek jó kedvükben voltak, többen is kérdezősködtek rólam, mert eddig még egyszer sem láttak itt. Elmondtam, hogy még csak próbaidőn vagyok, de nagyon szeretnék hivatalosan is itt dolgozni. Alig három nap alatt megkedveltem ezt a helyet és úgy érzem, gyorsan alkalmazkodtam. Többen is mondták, hogy nagyon ügyes vagyok, illetve dicsérő megjegyzéseket is kaptam a külsőmre. Sokak szerint akár modellként is tevékenykedhetnék, olyan kiváló és különleges adottságokkal rendelkezem. Nem igazán tudnám magamat fehérneműmodellnek elképzelni, sőt modellnek sem, ugyanis nem szeretem, ha fényképeznek. Az iskolai fotózásoknál is minden bajom volt, szó szerint kényszeríteniük kellett a tanároknak arra, hogy leüljek a fekete, hatalmas kamera elé. Így hát csak fogadtam a bókokat és mosolyogva megköszöntem a biztató, kedves szavakat.

- Jó napot! – üdvözöltem mosolyogva a legelső vendéget, aki fizetni szándékozott.

- Jó napot! – válaszolta.

- Ennyi lesz csak? – kérdeztem, mire bólintott egy aprót, de feltűnően méregetni kezdett. – Minden rendben?

- Tényleg nem ismersz fel? – sóhajtott fel szemeit megforgatva. Megráztam a fejemet, mert egyáltalán nem találtam ismerősnek a fekete hajú nőt. Összekevert volna valakivel? Mert én biztosan nem ismerem őt. – Mijoo vagyok, Park Mijoo. Anyád nővére. – mondta, mire nagyokat pislogva ismét a velem szemben állóra néztem.

- Mijoo? – kérdeztem döbbenten.

Mikor is láttam utoljára? Tizenhárom éve? Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kellene reagálnom anya testvérének megjelenésére. Hogyan ismert fel engem, amikor utoljára öt évesen látott? Egyáltalán mit keres itt? Úgy tudom, hogy külföldre költözött a német barátjával. Teljesen ledöbbentem, hirtelen megszólalni sem tudtam, ugyanis egyszerre voltam meglepett, mérges és csalódott. Ezek szerint egy ideje már itthon van, csak nem szólt nekünk.

- Minden rendben? – jött oda hozzám Dia, amikor gondolom látta, hogy nem igazán haladok a munkával.

- Igen, minden oké – erőltettem magamra egy apró mosolyt.

- Szólj, ha kellek. A melltartóknál leszek. – mondta, mire bólintottam egy aprót és bepötyögtem a pénztárgépbe a Mijoo által vett fehérneműk árait.

- Mióta dolgozol itt?

- Hétfő óta – válaszoltam. – Mióta laksz megint Szöulban?

- Pár hete... vagyis hónapja.

- Anya egyáltalán tud róla? – sóhajtottam fel.

- Nem. De fel akartam már többször is keresni.

- Ezek szerint eddig még nem jött össze – húztam hamis mosolyra ajkaikat. – 44 066 lesz. Készpénzes vagy kártyás fizetés lesz?

- Kártyás – mondta, én pedig már elé is toltam a terminált, hogy minél hamarabb fizessen és elmenjen.

Nem az fájt a legjobban, hogy évekkel ezelőtt elhagyta Dél-Koreát és külföldre költözött, hanem az, hogy nekünk egy szóval sem szólt, miszerint visszajött. Anya és Mijoo nagyon szoros kapcsolatot ápoltak egymással még azután is, hogy az idősebb külföldre költözött. A gondok akkor kezdődtek, amikor apa elhagyott minket, anya pedig alkoholhoz nyúlt. Mijoo egyre kevesebbet válaszolt anyának, egyáltalán nem törődött vele és az állapota sem aggasztotta különösebben. Egyik pillanatról a másikra kiszállt anya életéből és magára hagyta. Most meg ezek szerint egy ideje visszajött már Szöulba, viszont egyszer sem keresett meg minket. Nem írt anyának, nem hívta, még csak tudatni sem tudatta velünk, hogy hazajött. Most meg úgy akar tenni, mintha érdekelné, mi van velünk. Felidegesített, csalódtam is benne, sőt egy kicsi undort is éreztem iránta. Nem tudom, hogy miért mondott le anyáról, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, de úgy tűnik nem erőlködik azért, hogy újra jó kapcsolatot ápoljanak egymással.

- És egyébként hogy vagytok? – kérdezte, miután beletettem a fehérneműit egy szatyorba és átnyújtottam neki.

- Bocsánat, de nem érek rá beszélgetni. Feltartod a sort, szóval megtennéd, hogy elmész? – próbáltam higgadtan közölni vele, hogy nem látom itt szívesen.

- Persze, már itt sem vagyok – motyogta zavartan. – Add át anyádnak az üdvözletem!

- Add át neki te magad! – förmedtem rá Mijoora egy fokkal hangosabban, mint kellett volna.

- Hamarosan felkeresem! – mondta, de én már nem is foglalkoztam vele, hanem a következő vendég ruhadarabjairól szedegettem le a lopásgátlókat.

Pont nem érdekel, hogy mit ígérget nekem, ha úgysem fogja betartani. Anyának nagyon nagy szüksége lett volna rá, de ő magára hagyta. Ha hetek óta a városban tartózkodik már, akkor simán felkereshette volna, de egyszer sem tette. Legszívesebben elhordtam volna mindennek és elküldtem volna melegebb éghajlatra, de sikerült kontrollálnom magam, így nem szereztem fekete pontot.

Miután ketten maradtunk Diával az üzletben, arcomat a tenyereimbe temettem és a pultra könyököltem. Kollégám aggódva odajött hozzám és megkérdezte, hogy ki is volt ez a nő pontosan. Nem akartam a magánéleti gondjaimmal zargatni, ezért csak annyit mondtam, hogy egy nemkívánatos személy az életemben. Mivel már csak tíz perc volt az ebédszünetig, ezért Dia elforgatta a kis táblát, hogy ne zavarhasson minket senki.

- Ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem nyaggatlak tovább – mondta aggódva.

- Nem fontos, tényleg! Nem szeretném, ha miattam felizgatnád magad és esetleg rosszul lennél.

- Sokat segít, ha kibeszéled magadból a gondjaidat – eresztett el egy apró mosolyt.

- Tudom, de túl hosszú és bonyolult lenne ezt elmesélni. Meg nem is szeretnék róla beszélni, mert csak elrontja a kedvemet.

- Akkor hagyjuk! Mit szeretnél ma ebédelni? – váltott hirtelen témát, aminek kifejezetten örültem.

- Szerintem én veszek valamilyen szendvicset magamnak ebédre és ennyi. De szívesen veszek neked valamit, ha szeretnéd.

- Egy szendviccsel nem fogsz jól lakni – mondta. – Van a közelben egy étterem, ami Jungkook egyik távoli unokatesójáé. Elmehetnénk oda, isteni ott a... – mondta, viszont én fejeztem be a mondatot, ugyanis tudtam, hogy miről beszél.

- A tteokbokki, igen, tudom. Kedden ott ebédeltem Jungkookkal.

- Ó, tényleg? – lepődött meg. – Akkor mit szólsz? Menjünk oda?

- Én nem hoztam magammal olyan sok pénzt, szóval maradok a szendvicsnél. De te mehetsz nyugodtan, majd én zárom meg nyitom az üzletet.

- Meghívlak – mondta, mire megráztam a fejemet. – Miért nem? Szívesen meghívlak, majd következő alkalommal visszafizeted.

- Nem szeretek senkinek sem tartozni, illetve azt sem szeretem, ha meghívnak – sóhajtottam fel.

- Nem kérdeztem – mosolyodott el. – Gyere, mert fogynak az értékes perceink!

Egy kicsit még hezitáltam, de utána végül beadtam a derekamat és Dia után indultam. Mindig kellemetlenül érzem magam, ha valaki meghív valamire, mert azt általában illik visszafizetni. Én viszont nem engedhetem meg ezt magamnak, mert akkor anyával éhezünk otthon. Nagyon remélem, hogy egy hónap múlva már nem lesznek ilyen gondjaim.

Az ebédszünet hamar eltelt, mintha nem is egy órás lett volna, hanem csak tíz perces. Diával szokásunkhoz híven jól elbeszélgettük az időt, ezért egy kicsit később is értünk vissza az üzlethez. Délutánonként mindig nagyobb a forgalom, ezért lelkileg már felkészítettem magam a bunkóbb és türelmetlenebb emberekre. Három után egyre többen jöttek, ezért jóformán levegőt sem volt időm venni. Mindig volt mit tenni, hol a kasszában, hol a ruhatárnál. A fekete hajú nővel mégis boldogultunk, sikerült jól elosztanunk kettőnk között a feladatokat.

- Egy kicsit leülök, mert nem érzem túl jól magam – szólt oda nekem Dia.

- Jó – bólintottam. – Ha valami baj van, akkor szólj.

- Mindenképp – erőltetett magára egy apró mosolyt, majd eltűnt a személyzeti ajtó mögött.

Eleinte nem voltak rossz érzéseim, úgy voltam vele, hogy pár perc és visszatér a munkatársam. De amikor már eltelt több mint negyed óra, akkor kicsit aggódni kezdtem. Tudom, hogy nem szabad üresen hagyni az üzletet, de muszáj voltam megnézni Diát, aki még mindig nem jelent meg. Az öltözőként feltüntetett helyiség felé vettem az irányt, arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy munkatársamat a földön fekve találom. Azonnal leguggoltam mellé a földre és ébresztgetni kezdtem, de nem reagált, ezért gyorsan megnéztem a pulzusát. Szerencsére még vert a szíve, ezért rögtön a szekrényemhez léptem és kivettem onnan a telefonomat. Gondolkozás nélkül tárcsáztam a mentők számát, ugyanis tudtam, hogy most minden rajtam áll. Nem tudtam, hogy miért ájulhatott el Dia, ezért gyorsan kellett cselekednem. Csak azután fogtam fel a történteket, amikor a mentő már kiért, Diát pedig a legközelebbi kórházba szállították. Nem hagytam magára, természetesen vele mentem, miután bezártam az üzletet és felhívtam Jungkookot.

- Hogy van? – sietett oda hozzám a főnököm kevesebb mint fél órával az érkezésünk után a kórház folyosóján.

- Nem tudom – motyogtam idegesen. – Mióta ideértünk senki sem jött ki azon az ajtón.

- De mi történt pontosan? Rosszul lett és összeesett? – kérdezte tőlem Jungkook idegesen.

- Mondta, hogy nem érzi jól magát, ezért egy kicsit lepihen. Tizenöt perc múlva utánamentem, mert furcsálltam, hogy még nem jött vissza. Akkor találtam rá az öltöző közepén feküdve. Nem tért magához, de volt pulzusa, ezért hívtam a mentőket, utána téged is.

- Mióta vannak itt? – kérdezte.

- Szerintem fél órája biztosan. Most már csak kellene valamit mondaniuk.

- Most már jó kezekben van, ne aggódjon! – veregette meg biztatóan a vállamat Jungkook. – Köszönöm, hogy ilyen higgadt maradt!

- Igazából még most sem fogtam fel igazán, hogy mi történt. Nem is emlékszem pontosan a boltban történtekre.

- Az adrenalin miatt – mondta. – Szerencsére Önből jót váltott ki.

- Még szerencse – sóhajtottam fel.

A következő percekben nem beszélgettünk, ugyanis mindketten befeszülve vártuk, hogy végre valami infót kapjunk Diáról. Kezdtem beleőrülni már a várakozásba, rosszabbnál rosszabb gondolatok cikáztak a fejemben. Mi van, ha valami komolyról van szó? Mi van, ha a babával történt valami? Miért nem mondanak már semmit? Meddig kell még tudatlanul ücsörögnünk? Egyáltalán még vizsgálják?

Szerintem Jungkookkal egyszerre ugrottunk fel, amikor végre mozgást érzékeltünk a fehér ajtó mögül. Azonnal letámadtuk az első onnan kilépő embert, aki szerencsére röviden elmondta, hogy mi a helyzet. Dia jól van, a babának sem esett semmi baja. Alaposan megvizsgáltak mindent, Diának leesett a vérnyomása és ezért vesztette eszméletét. Szerencsére megütni sem ütötte meg magát esés közben. Az orvos írt fel neki gyógyszereket, viszont a hát hátralevő részére pihenést ajánlott, tehát nem szabad sokat mozognia, dolgozni pedig pláne.

Olyan öt körül léptük át a kórház főbejáratát. Dia szerencsére jól volt, viszont a biztonság kedvéért két oldalról támogattuk, nehogy ismét összeessen. Először visszasiettünk az üzletbe Jungkook fehér Toyotajával és elhoztuk onnan a táskáját, ami az öltözőben maradt. Természetesen hazavittük, hallani sem akartunk arról, hogy egyedül utazgasson a történtek után. Eleinte még azt bizonygatta, ő teljesen jól van már, nem kell vigyáznunk rá, de egy idő után beletörődött abba, hogy tőlünk nem szabadul. Én ültem a hátsó ülésen, a felnőttek pedig előttem. Az üzletvezető csomószor megkérdezte a fekete hajú nőt, hogy biztosan rendben van-e, látszólag aggódott érte. Amit egyébként meg tudok érteni, mert mióta Diára találtam az öltöző padlóján, izzadok, remegek és jóformán minden bajom van. Addig nem fogok megnyugodni, amíg tényleg jól nem lesz a nő. Szomorú voltam, mert holnap, az utolsó napomon nem fogom látni. Pedig biztos voltam benne, hogy izgatott várja majd ő is Jungkook döntését a felvételemmel kapcsolatosan. Legfeljebb majd írok neki egy üzenetet vagy felhívom, miután én is megtudtam valamit. Amikor megérkeztünk Dia lakásához, Jungkook kisegítette az autóból és oda is kísérte a bejárati ajtóhoz. Gondolom beszélni akart Dia vőlegényével. A fekete hajú nő nagyon aranyos volt, úgy köszönt el tőlem, hogy reméli hétfőn a kassza mögött talál engem. Egy hatalmas ölelést is kaptam, illetve megköszönte tőlem, hogy mentőt hívtam és nem hagytam magára. Egy hét alatt nagyon megszerettem Diát, csak reménykedni tudtam abban, hogy hétfőtől hivatalosan is munkatársak lehetünk. Amíg Jungkook bekísérte a nőt a férjéhez, addig csendben várakoztam a kocsiban és a fehér bőrülést tanulmányoztam. Ez az autó szerintem drágább lehet, mint a mi két szobás lakásunk. Hogy lehet a világos szín ellenére is ilyen tiszta? Mi a titka?

- Nem szeretne előre ülni? – kérdezte tőlem Jungkook, miután visszatért.

- Előre ülhetek igazából – mondtam, azzal ki is kászálódtam hátulról, majd az anyósülésen foglaltam helyet. Gyorsan becsatoltam a biztonsági övet és a mellettem ülő főnökömre pillantottam, aki időközben kikanyarodott a főútra. – Minden rendben volt?

- Igen – bólintott. – Szerencse, hogy nem történt komoly és időben rátaláltál Diára. Hétfőig biztosan pihennie kell, aztán majd kiderül, hogy munkába tud-e állni.

- Remélem nem lesz semmi komolyabb probléma vele. Nagyon megijedtem, amikor megláttam, hogy csak fekszik a helyiség közepén. – sóhajtottam fel alsó ajkamat harapdálva. – De szerencsére nem esett nagyobb baja, úgyhogy kezdek lenyugodni.

- Szeretném még egyszer megköszönni, hogy ilyen éretten viselkedett. Nagyon sok múlt Önön, úgyhogy tényleg csak megdicsérni tudom. – eresztett el egy apró, ugyanakkor őszinte mosolyt, ami rettenetesen jól esett.

- Köszönöm!

- Most visszamegyünk az üzletbe, aztán gyorsan bezárunk. Utána hazaviszem, ha már úgyis kocsival vagyok. – mondta, mire bólintottam. – Holnap Önnek kell nyitnia, de amikor csak tudok benézek az üzletbe. Nem akarom, hogy egyedül vigye egész nap a boltot. Egyébként is péntek lesz, délután hatalmas forgalom szokott lenni.

- Rendben – biccentettem.

Behunytam a szemeimet, amikor orromat megcsapta Jungkook jól ismert fűszeres illata. Nem tudom, hogy miért, de kifejezetten szeretem az erős, kesernyés parfümjének illatát. Biztosan méreg drága és márkás illatszert használ, amivel az én olcsó kis löttyöm fel sem veheti a harcot. Nem is bánom, hogy az enyémnek nincsen ennyire erőteljes illata, mert így tudok Jungkookéra koncentrálni. Többször is lesve a mellettem ülőre pillantottam, aki le sem vette a tekintetét az útról. Nem csak szemből néz ki eszméletlenül, hanem az oldalprofil is határozottan jól áll neki. Észre sem vettem, hogy elbambultam a férfi arcát tanulmányozva, csak akkor amikor már odaértünk az üzlethez és parkolóhelyet is találtunk.

Ketten hamar végeztünk a félbehagyott munkával, ezért kevesebb, mint háromnegyed óra múlva már a kasszát is lezártam. Majd holnap nyitás előtt feltakarítok, most már nem volt kedvem ezzel szenvedni. Miután leellenőriztem, hogy mindent biztosan bezártam-e, beírtam a riasztót, lekapcsoltam a fényeket és bezártam az üzlet bejárati ajtaját. Egész végig magamon éreztem a férfi kritikus pillantásait, de nem szólt egy szót sem, csak csendben megfigyelt. Remélem mindent jól csináltam, ugyanis holnap van az utolsó próbaidős napom. Tényleg nagyon szeretném ezt a munkát, úgyhogy csak bizakodni tudok a fekete hajú döntésével kapcsolatosan. Már előre látom, hogy holnap egész nap izgatott és ideges leszek...

Jungkooknak megadtam a címünket, utána már indultunk is. Autóval nagyon hamar odaértünk, szerintem húsz perc sem telt el. Udvariasan megköszöntem a főnökömnek, hogy hazahozott, elköszöntem tőle és már meg is indultam a lakótömbünk felé. Ez a nap izgalmakkal teli volt, az egyszer biztos. Remélem holnap nem lesz semmi váratlan, mert még a ma történteket sem tudtam teljes mértékben felfogni és megemészteni. Arra viszont büszke voltam, hogy tényleg ilyen jól reagáltam le Dia rosszullétét. Szerencsére ezelőtt még egyszer sem keveredtem ilyen helyzetbe, most viszont bizonyítani tudtam Jungkooknak ezzel kapcsolatosan is. Hosszú és idegőrlő lesz a holnapi nap...