Emlékszel? Emlékszel arra amikor pici iskolások voltunk? Amikor kézen fogva beléptünk az osztályterembe és bíztatólag egymásra mosolyogtunk?

Teljes mértékben emlékszem rá. A kis macis táskám pántját markolásztam, mert azt hittem úgy elszáll belőlem a félelem és a kétely. De te ott voltál így a pántot simán elengedtem és cipődet néztem. Ahogy mentél egy kicsit megtörött a cipő oldala. Nagy volt rád.
Édesanyád, mégis imádott téged öltöztetni, és te szívesen felvetted azt, amit előkészített neked.
Nem beszélve arról, még jól is állt rajtad.

Megálltunk a számunkra nagynak látszó ajtó előtt, és vártunk. Talán arra, hogy Harry Potter kilpéjen rajta, vagy csak a csodára. Bátor voltál, hisz te benyitottál. Sokkal kisebb voltam nálad, mindenki azt hitte behoztad egy napra az öcsédet. De te mindig megvédtél, és mondtad, hogy én a legjobb barátod vagyok. A tanárnő míg diskurált velünk a többiek engem galacsinokkal dobáltak, de ezt féltem neked elmondani. Féltem, hogy bántani fogod őket, vagy sértegeted őket. Mert egy ártatlan lélek vagy, de, ha valaki fontos a számodra, képes vagy érte bántani. Tudom, mivel én is ezt csinálom. Nem akartam, hogy magadra haragíts mindenkit már az első iskolás napon. Éppen elég volt hogy  engem bántottak. Nem akartam, hogy téged a gondolat bántson, hogy valakivel ilyet tettél.

Hamar eltelt minden nap és iskola után szaladtunk a játszótérre. Nem voltak  telefonjaik akkortájt senkinek, egy háztartásban maximum egy darab telefon volt megtalálható, a vezetékes. Igazából akkor kezdtek elterjedni a mindenféle okoseszközök, és az volt a menő akinek a legújabb készüléke volt. Sosem értettem ezt a listát. Egyszerűen, hülyeség.

De nekünk maradt a régi játszótér. Lovagosat játszottunk, gyakran megmérettetéseket tartottunk és te mindig nyertél, utána pedig meghívtál egy üdítőre. Valahogy így kompenzáltuk ezt az egészet.

Általában a játék után hozzám mentünk és együtt gyakoroltuk a számokat és a betűket írni. Általában mindig elpityeredtem, mert nekem nem akartak menni a betűk, csak a számok írásához értettem. Azoknak a mestere voltam. Te inkább a betűkhöz értettél és mi mindig segítettünk egymásnak. Külön füzetet vezettünk, amiben minden napi gyakorlásunk benne volt.

Ezek után olvasni kezdtünk. Megtanultuk az iskolában a szavak tagolását, és így sokkal könnyebben éltem mindennapjaim. Mert, ha nem tudnék írni és olvasni, hogyan írnám ezt neked, Harry?

Iskola után már olvasni is tanultunk, ezt mindkettőnknek sikerült így a könyvtárba is bementünk, egy hetente újabb könyvekért. Vagy cseréltünk, és egymás könyvét kezdtük el olvasni.

Volt egy idő amikor elkezdtük saját könyveket írni. Személyes kedvencem az volt amikor testvérek voltunk és mindennél jobban szerettük egymást.

Emlékszel Harry?

Olyan jó volt. Kis ártatlanok voltunk, akiknek az volt a vágyuk, hogy kisatózhassanak iskola után. Szaladtunk az utcában és még sem álltunk a házunk kapujáig. Kedvencem ebben az volt, hogy mindig fogtad a kezemet.

De vacsoraidő előtt mindig hazamentél. Anyu mindig hazavitt téged én pedig addig elpakoltam a szobámban. Boldog voltam akkor amikor nálam hagytál valamit és péntek volt. Mert tudtam, hogy holnap még emiatt találkozni fogunk.

Vártam ezeket a napokat, Harry.
Mindegyiket vártam amikor tudtam hogy látlak.

Kicsik voltunk, gyerekek. Tudom jól, de esküszöm ez olyan mély nyomot hagyott bennem. Mert az a füzet amibe gyakoroltunk még mindig a fiókom alján lapul. Nem tudom elfelejteni.
Sajnálom.

REMÉLEM MÉG LÁTNI FOGLAK, HARRY.
Nincs semmi másom, csak te a gyerekkoromból. Csak azt kívánom gyere vissza. Csak egy percre. Hogy megölelhesselek és tudjam, hogy jól vagy. Nincs semmi bajod. És olyan vagy, mint régen.

𝓤𝓲.: 𝓢𝔃𝓮𝓻𝓮𝓽𝓵𝓮𝓴