Sötét van. Rohadt sötét. Elsuttogok egy Lumost, és a pálcám fényénél körülnézek. Egy nagy fémliftben vagyok. Az egyszer csak megindul, én meg hátraesek. Fel, fel, gyorsan. Kábé egy perc múlva megáll. Kótyagosan felállok, és felnézek. A lift teteje kinyílik. A hirtelen beáramló fénytől egy ideig semmit se látok, de a szemem lassan hozzászokik a látványhoz. Fentről egy csomó döbbent fiú és egy szem lány bámul rám.

-A...azt mondták...azt mondták, Teresa az utolsó!-szól az egyikük remegő hangon.

A többiek sutyorognak. Végül az egyik fiú észbe kap, és a kezét nyújtja. Kihúz, és bemutatkozik.

-Szia. Newt vagyok. Hogy kerülsz ide?

-Harry. A nevem Harry. És ...-gondolkodom, hogy mit mondjak- ideküldtek, hogy legyőzzek valamit ... Még kaptam egy verset is.

A lány közelebb lép. Felém fordul, és halkan megkérdezi:

-Hol van Tom?

📖

-Szóval valami írók küldték, és azt akarod bemesélni nekem, hogy nem is létezem?

- Egész pontosan igen.

-És ez mi?-kérdezi tőlem Newt, a pálcámat a kezében forgatva.

-Egy varázspálca.

-Aham-láthatóan nem győzi meg a magyarázat- és milyen verset kaptál?

-Öhmm..-próbálom felidézni
-Úgy volt, hogy ... Megvan!-csettintek-
Mozgó falak naponta
Kódot rejtenek
Menj a siratóodúba, s ne feledd:
A VESZETT jó.

- Ez a versike hibás-jelenti ki egy kínais fiú, asszem Minhónak hívják

-Igaza van-mondja Teresa- hónaponta, és nem naponta voltak a kódok

-Milyen kódok? Múltkor hogy jutottatok ki, és miért jöttetek vissza? Miért voltatok bezárva egyáltalán?

-Ez...ez egy nagyon hosszú történet-suttogja Newt lesütött szemmel-sokan haltak meg benne. Az egész 2 és kb fél éve kezdődött. Ideküldtek a Tisztásra pár fiút. A Dobozban, ott, ahol te is jöttél. Aztán hetente küldték az ellátmányt, hónaponta meg egy Zöldfült. Lassan kialakult a rend. Futárokat küldtünk az Útvesztőbe, és feltérképeztük. Aztán jött Thomas, akiről te azt állítod, hogy láttad.... Szóval jött ő, és minden megváltozott. Futár lett, és túlélt egy éjszakát az Útvesztőben. Ez eddig senkinek sem sikerült. Teresa volt az egyetlen lány, aki egy nappal később ideérkezett. Együtt megfejtették a kódot, és kijuttattak innen minket. Volt még benne néhány csavar és miegymás, de dióhéjban ennyi.

-Öh..... Oké. Lenne egy csomó kérdésem.

-Halljuk-a fiú elnézően mosolyog

-Az első: milyen kódok?

-A Futárok napról napra feljegyzik az útvonalakat-mondja Minho- az Útvesztő éjjelente mozog. Próbáltunk benne valamiféle rendszert felfedezni, de csak annyit találtunk, hogy hónaponta ismétlődik. Aztán Tom egymásra tette őket, és szavak jöttek ki belőlük. Azokat kellett beletáplálni a gépbe.

-Milyen szavak?

-Lebeg, fogd, vér, halál, merev, és a végén meg kellett nyomni egy gombot.

-És ...akkor ezekkel jutottatok ki, ugye?- ráncolom a homlokom.-És miért jöttetek vissza?

-Mert....-sóhajtja Newt- ez a hely sokáig az otthonunk volt, és mert van még pár állat és növény, amiket fel akarunk használni.

-Aha... De, mi van odakint?

Egy mennydörgés szerű robaj rázza meg az épületet. Mindenki felpattan, és Minho felkiált:

-Esteledik! Gyorsan, a Táborba!

Feltépik az ajtót, az összes fiú kiszaladt. Teresa elkapja a csuklómat, meglepően erős a szorítása. Ginnyre emlékeztet, de nem tudok sokáig a lányon merengeni, mert Teresa kihúz az ajtón. Egy nagy kőépület felé szaladunk. A többiek sürgetnek, hogy gyorsan menjünk be. Berohanunk, pont akkor, amikor egy újabb hang hasít a levegőbe. Ez közelebbről jön, és mintha nyikorgás és csúszás furcsa egyvelege lenne. Newt a szájára teszi az ujját.

-Megjöttek a siratók-suttogja-kövess, Harry!

Beosonunk egy szobába. Néma fiúk feküdnek a matracokon és ágyakon. Newt odavezet az egyik matrachoz, és int, hogy feküdjek le. Ő is így tesz. Sötétség borul a szobára. Én a fejemet forgatva próbálom kitalálni, mi történik. Előveszem a pálcámat, és már éppen felfedezőútra indulnék, amikor a mellettem lévő fiú visszahúz. Csendben várakoztunk, óráknak tűnő percekig. Egyszer csak megreccsen a felettünk lévő szoba fala. Odafentről egy sikoltás hallatszik, de a mi szobánkban mindenki néma. A kattogó-recsegő-csúszó hangok távolodnak, majd elhalnak.

📖

-Merlin gatyájára, mi a fene volt az, ami éjszaka jött? És ki sikoltott? Mi folyik itt?-támadom le másnap reggel Newtot.

-Pont ezt akartam elmondani. Ezek a siratók voltak. Ronda egy szörnyetegek. Minden éjjel elvisznek valakit. Ma Jack... Tudod.

Hirtelen nagyon szomorú leszek. Nem tudom, hogy ki volt Jack, de önkéntelenül is meggyászolom. Túl sokan haltak már meg körülöttem ahhoz, hogy csak úgy legyintsek a dologra. Volt már dolgom a halállal, nem is egyszer, de sosem fogom megérteni, mi alapján válogatja ki, hogy mondjuk egy csatában ki fog meghalni. Sirius helyett miért nem Bellatrixot választotta? Ő jobban rászolgált. És miért Frednek kellett meghalnia, amikor Dolohov is lehetett volna a "szerencsés" kiválasztott. Sajnáltam Jacket, de már azt is megtanultam, hogy attól neki nem lesz jobb.

-Akkor... Menjünk újra ki! Próbáljuk meg a kódokat megint.

-Ez a beszéd, Zöldfül! A bökött siratók meg elmehetnek a francba!-kiáltja oda az Útvesztőnek.- Holnap kimegyünk.

-Miért csak holnap?

-Mert össze kell szedni a dolgokat, és te is segítesz!

📖

Egy hosszú, fárasztó nap után megismétlődik a tegnap esti procedúra. A fáradság ellenére le se tudom hunyni a szemem. Miközben a siratókra várok, a mai élmények peregnek le az elmémben. Volt egy csirke, amit csak begyűjtőbűbájjal tudtunk magunkhoz csalogatni. Volt egy alma, amit nem értünk el, aztán meg a fejünkre esett. Miközben ezeken elmélkedem, megrázkódik a ház.

Megjöttek a siratók.

Közvetlenül a fejem fölött karok döfnek be a kövek között. Gyorsan elkúszok onnan. Mindenki a szoba hátuljába megy, mindezt teljes csendben. Newt hátralökdösi a többieket, mikor egy rúdra szerelt hurok elkapja hátulról. Szája néma kiáltásra nyitja, majd eltűnik.

Felpattanok a földről, és kirohanok az ajtókon. Odakint esik, és meglátom a siratókat. Hárman vannak. Egyszerűen olyan visszataszítóak, hogy azt leírni sem lehet. Félig gépek, félig pedig állatok. Karok állnak ki belőlük, rajtuk különböző fegyverek: kardok, fűrészek, konyhakések... Amikor közelebb érek, látom, hogy Newtot a középső tartja fogva. A fiú nem mozog, de próbálok nem gondolni arra, hogy meghalhat. Előkapom a pálcámat. Kábítóátkot küldök az egyikre, de az csak arra jó, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Megpróbálkozok egy Capitulatussal és egy Relaxoval, de egyik se használ. Azok csak jönnek felém, a harmadik meg zsákmányával az Útvesztő felé igyekszik.

-Már azt már nem-morgom- Imperio!

Eddig is használtam már ezt az átkot, de állaton még nem. A sirató megtorpan, és felém fordul.

-Engedd el Newtot.-parancsolom.- A szörny leejti a fiút. -Most öld meg a társaidat-intek a másik kettő felé, akik addig felém igyekeztek. A sirató gondolkozás nélkül rájuk vetette magát. Valószínűleg nem sikerül az akció, de figyelemelterelésnek jó lesz.
Magamhoz invitózom, majd beküldöm a Táborba. Az egyik szörnyike felém fordul, de én gyorsan elszaladok. Megcsúszok, elesek, rohanok tovább. Bezuhanok az ajtón. Minho bezárja utánam, majd suttogva felém fordul.

-Te teljesen megőrültél?! Meg is halhattál volna!- szid meg.

Én csak rázom a fejem és lihegek.

-Mi... Mi van Newttal? Él?
-Él, hála az égnek, de megszúrták.

📖

-Így nem mehetünk el. Itt nem hagyhatjuk, de magunkkal sem vihetjük.

-Minden éjjel el fognak vinni valakit! Itt kell hagynunk, nem veszíthetünk több embert, így is kevesen vagyunk.

-Én azt mondom, várjunk még egy kicsit. Felépülhet.

-Minhónak igaza van!- állok fel-várjunk még! Newt kemény fiú, túl fogja élni ezt az árváltozást, bármi is ez.

-Pontosan-áll fel Teresa is-legalább esélyt adjunk neki.

-Nem értitek?! Minden egyes éjszaka valaki meghal! Egy életért cserébe feláldoznád a többiekét? Én éjről éjre, napról napra azon rettegek, hogy engem fognak elvinni! Látni akarom a világot!-pattan fel velünk szemben egy Steph nevezetű fiú. Szőke, csapzott haja izzadtan tapad a homlokára. Farkasszemet nézünk, de ő az első, aki elfordítja a tekintetét.

-Ne veszekedjetek- kérlel Serpenyő, a szakács- döntsön a tanács! Ki szavaz arra, hogy itthagyjuk Newtot?

Egyetlen kéz emelkedik a levegőbe. Stephé. Dühösen körülnéz, majd így fröcsög és sziszeg a fogai között:

-Még megjárjátok.... A Végzet nem hagyja szó nélkül.... Én szóltam-ül le.

-És...-köszörüli meg a torkát Serpenyő-ki szavaz arra, hogy magunkkal vigyük?

Senki.

-És ki szavaz arra, hogy várjuk meg, amíg felépül?- kérdezem a hirtelen beálló csendben.

Lassan egy, majd kettő, majd szépen minden kéz felemelkedik. Döntöttünk.

📖

Két napja volt meg a tanács. Azóta minden Kóronc Newtnál tevékenykedik. Próbálják megmenteni. Nem tudom pontosan, mi ez a betegség, a többiek Átváltozásnak hívják. A fiú nagyon rosszul van. Éjjel elvittek két fiút: Franket és Aaront.

-Nem várhatunk többet. Newt állapota kétséges. Nem tudom, meg fog-e gyógy...

A következő pillanatban egy Kóronc ront be a terembe. Felém fordul.

-Newt látni akar. Nincs sok idő. Gyere!

Felállok, és engedélykérés nélkül távozom. A fiú odavezet a Táborhoz. Felmegyünk a legfelső szintre, és benyitunk egy szobába. Az ágyon ott fekszik a barátom, szinte teljesen mozdulatlanul. Mikor meglát, felém fordul. A Kóronc- ha jól tudom, Malcolm- kihátrál, és becsukja maga előtt az ajtót.

-Eljöttél–Newt hangja rekedtes.

-Igen–felelem én is kiszáradt szájjal.

-Harry. Kérném kell tőled egy szívességet. Bármi áron, de jussatok ki innen! Újra. És mond meg Minhónak, hogy... Én tettem. Érteni fogja. Köszönöm hogy nem hagytál ott siratóvacsorának, bár nem érte meg. Emlékeim nincsenek, csak az az érzés, hogy szép lassan megőrülök.–üres tekintettel mered a távolba, és... Vége van.

📖

-Mindenki itt van? Cuccok? Mindent elhoztatok? Mert vissza már nem jövünk!- kiáltja Minho, aki átvette a csapat vezetését.

Mindenki bólint, én hátamra veszem a zsákomat. Azt mondták, nem lesz hosszú út, de Dudley kergetésének köszönhetően elég jól megtanultam futni. Mindenki felsorakozik, vagyunk kábé 20an. Kilépünk az Útvesztőbe.

Felzárkózom Minho mellé, aki az élen fut. Lassan az utolsó is beér, magunk mögött hagyjuk a Tisztást. Örökre.

Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy Newt-nak is velünk kéne tartania, de elhessegettem a gondolatot. Most erre kell koncentrálnom. Teresa mellénk ér, meglepően jól tartja az iramot.

-Emlékeztek a tervre?- kérdezi

-Igen. Odaérünk, kipróbáljuk, hol van a bejárat, eközben a többiek harcolnak az esetlegesen felbukkanó siratókkal.

-Utána beugrunk az odúba, Teresa beüti a kódokat, és... Hazamegyünk, te Harry pedig valószínűleg eltűnsz valami nemtom, varázsrobbanásban.- folytatja Minho.

-Pontosan.

Némán futunk tovább, és pár perccel később feltűnik a Szikla.

Olyan, mintha egyszer csak vége lenne az Útvesztőnek. Hirtelen vége szakad az egyik folyosónak, és ott van a semmi. Ez az egyetlen kijárat. A siratóodú van az egyik részén a semminek, de álcázva.

Fogunk pár követ, és elkezdjük beledobálni az éterbe. Én a pálcámmal irányítom őket. Egyszer csak az egyik fiú felkiált:

-Megvan! Ott oldalt!

Amint odafordítjuk a fejünket, hátulról a siratók jellegzetes zaja hangzik fel.

Hátraküldök pár kábítóátkot, de nem használ. A többiek is kezdenek feleszmélni. Mindenféle eszembe jutó átokkkal, ártással és varázslattal próbálkozom, de semelyik nem hat, csak az Imperio. Próbálom egymás ellen fordítani őket( mert időközben még érkezik vagy hat) de azt gyorsan hátrarugdossák vagy széttépik. Már csak öt van. Mérgemben megpróbálkozom még valamivel.

Felém robog a sirató. Felemelem a pálcám, és kimondom az átkot...

-Avada Kedavra!-zöld fénycsóva jön ki a pálcámból.

Telibe találja és... Semmi, a gépállat csak jön tovább. Mi? Még ez sem hat?

A szemem sarkából látom, hogy Teresának sikerül beugrania az odúba. Én egyre hátrálok, már lassan nem lesz hova lépnem. Amikor a lábam nem talál talajt, hátraugrom, reményeim szerint a lyukba.

Padlót fogok. Gyorsan felállok, és látom, hogy Teresa hasztalan nyomkod egy nagy, piros gombot. Rémülten néz rám.

-Harry... Nem működik, rossz a kód!

📖

-Mi is volt a múltkori módszer?

- Egymásra raktuk a lapokat, amikre a zónák térképeit rajzoltuk, de most csak egy napi van.

A Térképszobában ülünk. Tegnap jöttünk vissza, átverekedve magukat a siratókon. Két embert vesztettünk, plusz azt, akit éjjel elvittek.

-Próbáljuk meg most is!

Egymásra tesszük mind a nyolc zóna térképét. Jobb híján egymással hasonlítjuk össze őket. Egy L betű rajzolódik ki a vonalakból.

-Lehet, hogy a kód egy L betű?-hüledezik Minho.

-Az. Vissza kell mennünk.

-Te bolond vagy. Nem fogjuk túlélni.

-Dehogynem. Menjek egyedül?-nézek szét a társaságon. Mindenki a földet nézi.

-Vágjunk bele... Másodszor!

📖

-Most biztos menni fog. Végül is igaza volt a versnek:egy napból jött ki a kód.

-Nézzük, hogy is volt?
'Mozgó falak naponta
Kódot rejtenek.'
Ez pipa. A kód az L.
'Menj a siratóodúba,
s ne feledd:
A VESZETT jó.'

-Ez mit jelent?

-A VESZETT azok, akik ideküldtek minket. Ennél többet én sem tudok.

-Itt a Szikla!-kiáltok, majd olyat teszek, amit soha nem hittem volna. Nem várom meg a siratókat, csak belevetem magam a semmibe, próba szerencse alapon. Ismét a kemény padló. Hiába, egy Potter mindig szerencsés.

-Te meg vagy őrülve?-kérdezi a mellém érkező Minho.

-Mondták már, de nem hiszem. Hol a retekbe van a számítógép?-nézek körül, majd odalépek a szerkezethez.

A betűk közt kikeresem az L-t. Lenyomom, ebben a pillanatban egy nagy útvesztő alakú hologram lebeg felém, minden sötét lesz. Belém száll, én meg mintha elhoppanálnêk, beszippant a fekete űr.

Hű, kész ez a fejezet. A kemény 2.  Az Útvesztő 1. kötete az alap.
Ha nem lenne feltűnő, a Steph Stephen Hawking nevéből származik. A Malcolm pedig az én hülyeségem, nem is lényeges