Hogy feltépett sebhely

láncra vert végtelen

a lélek, a lelkünk

így válhat védtelen

most csillagok súgnak

sápadtan füledbe

eltorzult égbolton

felsírva, ütemre

viharzó lovagok

oceánt gyújtnak

fuss, menekülj

indulj hát útnak

zsákodban cipeld

halovány részeid

kövek helyt pihéket...

nemsoká szétverik

vonszolnád naívan

felhorzsolt válladon

legvégső szavaid

jöjjön hát, vállalom

míg nem a vér szagát

megérzi az éjjel

bár ő nem lakna jól

csupán kis pihékkel

így kacatot letépve

tested kívánja már

immáron hárman

te, ő és a halál