Bársony lepel borította

utak ezüstös fedelét

s szűzi hóban gyermekek

egymást kacagva kergették

Izott fagyos testem

narancs ízű lámpafényben

S ott a túlpart zaja búgott

láthatatlan, földi éden.

Átvonzta bús szívem

a megdermedt tengeren

leporolta korcs lelkem

ruhát húzva szellemem.

Kopogó könnyeimmel

fázó testem betekertem

egybekelve fehérséggel

mily egyedül, elfeledten.