Egyedül nehezedem éjszaka

hold ezüst paplanjára

ez kicsiny szobám

s hatalmas szívem vágya

Nem kószálhat lelkem

giccess nap bíbor mezején

jobb kedvelem a sötétség

arctalan titok peremét

lényem s lényegem tisztára mossa

ragyogó bárányoknak halk sora

s így próbál áthatolni

múlt idők fényes ormain

kezdet vagy vég

egy új viharos tenger

melyen tákolt stég

repítné mélybe tervem

vele együtt elnyel

engem is milliom sugár

mit a jovendo vetít szerte

égbolt homályos kapuján

feledni s túlélni

vénséges lelkemet

küzdeni holnapért

mi úgyis eltemet

S mélybe húz a kéz

mi láthatatlan embernek

óh még kegyelmez (vagy vét?)

hiszen fentebb csak rettegek