Hallik csontszoknyák elfeledt násza, jégfagyasztó földi álarcbálba'.

Ropják, csilingel testek rácsa,                                 hogy már beléfullad, ki gyáva.

Majd sírban forgó táncot hányva,                       pihenni indul hajnaltájba'.

Mint, ki vigadalmat sosem látna,                      úgy fúj csend pihenőt mindük párja.

Óh, már régen volt, hogy feljebb járva,              kínnak, végnek miriádját látta.

Hisz védett földben virág sors járja.                           Míg itt fent? Itt fent mindenki árva.