Az élet hamvain tapos
kettő elkorhadt láb,
hőssé nőtt s érzi
szirének bús dalát.

Midőn déli órákban
olvasztón tűz a Nap,
két elkorhadt lába,
Ó már nem, nem szalad.

De meg mégsem áll,
lázadó kedve támad,
hogy el ne veszítse
e két elkorhadt lábat.

Ereiből vöröslőn csordul
patakok megáradt hada,
daccal és büszkén
mégis égig kiált, "Haza".

Most lepihen puha sziklára,
hiszen a halált ő sem állja,
s némán összerogy
az ő fájó, elkorhadt lába.