Nem láttam a szemeit csak egy keserű kifejezést az ajkain.

- Tehát te is tudod, milyen érzés elveszíteni valakit - suttogta megfejthetetlen hangsúllyal.

Nagyra nyíltak a szemeim, mikor meghallottam.

- Hogy érted ezt? - kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Nekem - kezdett bele -, megölték a nevelőanyámat.

Most már teljes testtel felé fordultam.

- Van kedved mesélni róla? - kérdeztem bizonytalanul.

- Csak ha te is mesélsz erről az Aceről - egyezett bele.

Nami szemszöge:

Elhűlt bennem a vér, amikor hallottam, hogy a halott bátyjával jött beszélni. Egy pillanat alatt elöntött a keserűség érzése. Elfordultam, a füvet vizslattam szemeimmel. Összeszorítottam az ajkaimat és suttogni kezdtem.

- Nekem - itt elakadtam, mintha ólomból lett volna a testem -, megölték a nevelőanyámat.

Kimondtam, végre. Erről csak Robin tud, meg még a szülőfalumbeli emberek. Nem is tudom miért, de Luffyban valahogy megbíztam. Még jól is esett, hogy utána felajánlotta, hogy beszéljünk róla. Beleegyeztem.

- Az egész úgy kezdődött, hogy Bellmere ránktalált az esőben. Pontosabban rám és a mostohanővéremre, Nojikora.

Itt egy kis szünetet tartottam, végülis én még csak kisbaba voltam akkor, nem nagyon emlékszem.

- Otthagyta az addigi állását és örökbefogadott minket.

Megszállt a melegség érzése egy pillanatra. Luffyra néztem, aki türelmesen várta a folytatást.

- Nagyon szegények voltunk, de Bellmere minden tőle telhetőt megtett értünk, amit csak egy mandarintermesztő tud - fájdalmas emlékek hasítottak belém.

- Aztán egy nap megsértődtem azon, hogy én mindig csak a nővérem levettett és összefoltozott ruháit hordom és elszaladtam. Nojiko utánam jött és mondta, hogy baj van. Visszaszaladtunk a házhoz és odaszaladtunk Bellmere karjaiba sírva. Őt megverték. Egy hatalmas ember, Arlong néven ismert. Azt akarta, hogy fizessen azért, hogy életben hagyja. Bellmere fizetett. Két személyre. Rám és Nojikora és megígértette a gazemberekkel, hogy nem bántanak minket. És...

Alig bírtam visszatartani a sírást. Éreztem, hogy a látásom elhomályosodik.

Luffy szemszöge:

Namit figyeltem, elképesztőnek találtam, ahogy tűrte az emlékeit. Borzasztó erős lehet a lelke. A története már alapból szomorúan kezdődött, de amikor oda jutott, hogy a nevelőanyját megkínozták és pénzt követeltek tőle, ökölbe szorult a kezem. Szemetek!

Nami megállt és nem folytatta. Hallottam, hogy küszködik a sírással. Elszorult a szívem a látványától. Ahogy próbálta uralni az érzelmeit.

- És akkor - megremegett a hangja -, Arlong átlőtte a mellkasát a szemünk láttára.

Futkosott a hátamon a hideg, hány éves volt amikor ez történt, öt?! Namira néztem. Elfordult, de láttam, hogy reszketett a válla. Amikor visszanézett egy pillanatra, megbántam, hogy felajánlottam, hogy beszéljünk róla.

Úgy éreztem tennem kell valamit. Fogtam a szalmakalapomat, rátettem a fejére és vártam. Ő egy ideig még próbálta magában tartani a könnyeit.

De végül megtört. Felém fordult és sírt.

A következő pillanatban pedig a karjaimba vetette magát és szorosan hozzámbújt.

Rendesen meglepődtem ugyan, de végül visszaöleltem. Olyan törékenynek tűnt így a karjaimban. Mostmár hangosan sírt, nem folytotta el a hangját. Egyszerűen nem tudtam azt mondani neki, hogy most már minden rendben! Nem, mert semmi sincsen rendben! Ilyen múltal nagyon csodálom, hogy nem omlott össze, annak az Arlongnak pedig állítanék a csontjain egy párat. Megölni két kislány szeme előtt az anynukat?! Miféle szadista állat az ilyen?!

Nami szemszöge:

Kész, vége. Eltörött a mécses, mikor Luffy a fejemre rakta a kalapját előtört belőlem a sírás. Nem tudtam visszafogni magam. Szorosan hozzádörgölőztem és szinte hátradöntöttem az ülésből.

De ő így is visszaölelt. Egyik pillanatról a másikra elemelte a lábaimat a földről és konkrétan a két kezével tartott. Olyan hirtelen csinálta, hogy még a sírást is abbahagytam.

Az arca csak centiméterekre volt az enyémtől, fekete haja súrolta a homlokomat. Már csak hüppögni maradt energiám. NA MEG PIRULNI!

Itt az új fejezet! Remélem tetszett!

Shiro~chan