Odasétáltam hozzá és leültem mellé. Felémfordult és végigmért a szemével. Hatalmas szerencsémre a holdfénynél nem lehetett kivenni a pirulásomat.

- Hogy-hogy itt vagy? - kérdezte merengve.

- Nem tudom - vallottam be őszintén az igazságot.

Fogalmam sem volt arról, hogy miért jöttem ki ide. Talán csak el akartam menekülni a világ elől. Luffy halványan elmosolyodott a válaszomon.

- És te miért ülsz itt egymagadban? - kérdeztem halkan.

Sóhajtott egyet és felnézett a csillagokra.

- Nem voltam egyedül, a bátyámmal beszéltem - mondta.

- Telefonon? - érdeklődtem.

Megrázta a fejét és a szemében fájdalom csillant. Nem tudtam mit csináltam rosszul, de abban sem voltam biztos, hogy én rontottam el. Összehúztam a szemöldökömet és Luffyra figyeltem.

Luffy szemszöge:

Miután Nami elrohant, egy pillanatig azt hittem, hogy én bántottam meg. Felsomfordáltam a szobába, de ott a többiek kártyapartit tartottak, nekem meg nem volt kedvem beszállni.

- Csak nem beteg vagy? - kérdezte Chopper, a beszélő rénszarvas(?).

Elmosolyodtam és megráztam a fejem.

- Hiányolsz egy adag piát? - próbált értelmes lenni a ,,holtrészegre iszom magam" emberek közösségét bővítő Zoro.

- Nem kösz, haver - bokszoltam bele a vállába -, megvagyok!

- Ó-óóóó - lökte arrébb az amúgyis dülöngélő hajút, Sanji -, csak nem egy nő keze van a dologban?

Felnevettem. Ha csak egy lányról lenne szó... Milyen könnyű is lenne... Abbahagytam a nevetést és egy kicsit komolyabbra hangnemre váltottam.

- Csak Acehez megyek ki ma este - mondtam halkan.

Mindenki elcsendesült és tapintatosan visszafordultak a játékhoz.

Lementem a konyhába és csentem egy kis (16 tányér) húst magamnak és Acenek. Bár neki fölösleges volt. Kimentem a rét szélére és nézni kezdtem a csillagokat. Az egyik felhő eltakarta Ace csillagát. Elővettem a húst és raktam magam elé Acenek egy darabot. Elkezdtem beszélni.

- Szia, bátyó... - fogtam bele.

- Mint mindig, ma is nagyon hiányzol...

- Ma jött egy új lány, nagyon vicces...

Itt szünetet tartottam, amíg mosolyogtam a Namival történt baleseteken.

- És veled mi történt? - kezdtem lelkesen.

A következő pillanatban eszembe jutott, hogy nem tud válaszolni. Csak reménykedni tudtam benne, hogy hallja valahonnan, amit mondok neki.

Megzavart a fű susogásának hangja. Fél szemmel hátranéztem és Namit pillantottam meg. Amikor mellém ért, szótlanul helyet foglalt a fűben.

- Hogy-hogy itt vagy? - kérdeztem Ace csillagát nézve.

Vajon annak az idíótának leesett, hogy az a lány akiről beszéltém? Ha tényleg hasonlítottunk, akkor valószínűleg nem. Telepatikus úton meg nem igazán látom esélyét a kommunikációnak.

- Nem tudom - válaszolta.

Meglepődtem az őszinteségén. A legtöbb lány ilyenkor elkezdene kitalálni valamit, de ő nem. Ő más.

Mikor megkérdezte, miért ülök itt válaszoltam neki. Az igazat. Elmosolyodtam, amikor rákérdezett, hogy telefonon beszélünk-e. Végülis nincs honnan tudnia, még csak ma ismerkedtünk meg. Sóhajtottam egy nagyot. Felmutattam az égre, egyenesen Ace csillagára.

- Látod azt a csillagot ott? - kérdeztem tőle.

- Igen - válaszolta kissé zavartan.

- Ő a bátyám, Ace - ejtettem ki a fájdalmas szavakat.

- Várj, ő most a képzeletbeli barátod vagy kicsoda? - kérdezte kicsit tapintatlanul.

Elnevettem magam és olyan érzésem volt, hogy Ace is nevet valahol a messziségben.

Megráztam a fejem, ő pedig egy ,,na mostmár tényleg nem értek semmit az egészből" arcot vágott.

- Nem - éreztem, ahogy szomorúbb leszek hirtelen - , ő a halott bátyám, Nami.

Nagyon irtóztam ezektől a szavaktól. Csak az üresség érzését keltik az emberben. Namira néztem, várva a reakcióját.

Nem láttam a szemeit csak egy keserű kifejezést az ajkain...