Az ajtónak vetettem a hátamat, és felhúzott térdekkel bámultam a mennyezetet. Hogy volt képes erre? Mit követtem el, amiért ezt kaptam? Mi késztette őt erre egyáltalán?
Túl sok ideje ismertem Lokit, és tudtam, hogy ez nem egyszerű csíny volt. Legalább is bíztam benne. Reméltem.
Visszagondolva, amit mondott, úgy tűnt komolyan gondolja.

"Ez a legbiztonságosabb hely számomra?"

Talpra álltam, reménykedtem benne, hogy ki tudok törni a szobából. Hátráltam pár lépést, és a vállamat tartva az ajtó felé, nekifutottam. Még csak egy halk reccsenést sem hallottam, amit mégis, azt pedig biztosan nem az ajtó adta ki. Nem vettem figyelembe, csak megpróbáltam ismét. Néhány futólépés és bumm. A vállamat dörzsölve léptem el az ajtótól, amikor a külső zaj egyre hangosabb lett.

Leguggoltam, hogy kiláthassak a kulcslyukon, és még a lélegzetemet is visszafojtva vártam. Hogy miért nem kezdtem el az ajtót verve segítségért kiabálni? Fogalmam sincs. De az volt az érzésem, hogy jobban teszem, ha csendben maradok.

Hamarosan két alakot láttam elhaladni a folyosón. Nem őrök voltak, az öltözetük nem asgardi. A levegő szinte szó szerint megfagyott, én pedig buzgón imádkoztam az összes addig létezőnek hitt istenséghez, hogy ne gondolják az előző két nekifutásomat elég feltűnőnek ahhoz, hogy megálljanak miatta.

Az egyikük azonban pontosan velem szembe fordult, és egy hosszú pillanat erejéig meg sem mozdult.

A kezemet a szám elé téve vártam. Ha akartam sem tudtam volna mozdulni, a hirtelen ért sokkos félelem miatt.

Az idegen megemelte a kezét, talán az ajtóra mutathatott, de a másik egyszerűen tovább indult. Pár másodperc elteltével a társa is követte.

Mikor elég időt vártam ki, hogy mind két alak eltűnjön, azonnal kutakodni kezdtem a szobában. Találnom kellett valamit, amivel kifeszíthetem az ajtót.
Kapkodva matattam a benti tárgyak között, mire lehajoltam az ágy aljához, és egy vas rudat törtem le róla.

-Ha tovább boncolnám a bútorokat, egyszer még egy kardot is találok valahol...?-szusszantam, majd az ajtó kicsiny résébe döftem a rudat.

Minden erőmmel nekifeszültem, míg egy hatalmas reccsenés kíséretében feltártam magam előtt a kiutat.

A vascsövet a biztonság kedvéért a kezem ügyében tartottam, hiszen ez a két csavargó bárhol lehetett a palotában. Minden esetre abban biztos voltam, hogy hívatlan vendégek, ezért fő a biztonság.

Nem kellett sokat haladnom, mire a folyosó elágazásánál, jobbról a fáklya fényben egy újabb alakot vettem ki. A hátamat a falnak vetettem, és vártam. A fegyveremet a mellkasomhoz szorítottam és lehunyt szemmel vártam. Sohasem tanultam harcolni, ezért csak a szerencsére bíztam a dolgot.

Három, kettő... egy!

Diadalmas csatakiáltás kíséretében ugrottam ki a fal mögül, ütésre emelve a vascsövet a kezemben. Bármelyik pillanatban kész lettem volna lecsapni, ha előbb nem gondolkozom, és észre nem veszem, hogy Lady Sif áll velem szemben. Az arca meglepett volt, amit nem is csodáltam a kis műsorom után.
Teljesen elvörösödtem a szégyentől, és leengedtem a vasrudat.

-Te meg mi... mit csinálsz!?-kérdezte a nő.

-Bez... izé... lemaradtam a koronázásról. Mi történt?-habogtam össze-vissza.

Mégsem mondhattam azt, hogy egy hiszékeny liba voltam, és Loki bezárt egy szobába, ki tudja miért.

-Talán jobban is jártál. Betörtek a jöttünök Asgardba, félbeszakították az ünnepséget. Akárhol is időztél, lehet jobban tennéd ha visszamennél oda. És Thort egyáltalán ne keresd, ha jót akarsz magadnak!-tanácsolt meg sem várva a válaszomat, csak tovább sietett a folyosón.
Csodálatos, egyedül hagytak rengeteg kérdéssel.
Ismét.

***

A szobám ablakában ültem, végre hasznosítva a legutóbb tanultakat, olvastam.
Eléggé felkeltette az érdeklődésemet a Ragnarökről szóló jóslat, így folytattam a félbehagyott oldalt.

A körülményekhez képest nyugodt olvasgatásomat egy hatalmas villanás szakította meg. Az ablakom pontosan a Bifröst felé nyílt, így mindig láthattam, hogy ha valaki átkelhetett a kapun. De ez most más volt...

Letettem a könyvemet, és a homlokomat ráncolva néztem el a távolba. Nem voltam biztos abban, hogy feltétlen jót jelent.

Felálltam a párkánytól és egy sötét köpenyt a vállamra terítettem. Már korábban átöltöztem, azóta, hogy kiszabadultam a szobából legalább
két-három óra telhetett el.

Kiléptem az ajtón, és becsaptam magam után. A lépcsőfokokat kettesével szeltem, csakis egy személy után kutatva. Elegem volt. Számon akartam végre kérni, hogy miért zárt be, mi oka volt ezt tenni velem.

Tűvé tettem érte a palotát, de se őt, se Thort nem találtam. A könyvtár volt az utolsó hely, ahova végső elkeseredésembe nyitottam be, de egy lélek sem volt odabent. Csalódottan léptem ki az ajtón, mikor megpillantottam egy arra masírozó őrt.
Kapva kaptam az alkalmon, és utána siettem.

-A herceget keresem. Nem tudja merre találom?

-Még pár órával ezelőtt kilovagoltak a Bifrösthöz, azóta nem láttam egyiküket sem.

-És Odin?

-A Mindenek Atyját nem tanácsos, és nem is tudnád zargatni.

-Mié...-kezdtem volna bele a kérdésbe, de ekkor megláttam a herceget elsietni, nem messze tőlünk. Léptei indulatosak voltak, mintha soha senki nem tudná őt megállítani.-Köszönöm!

A katonát magam mögött hagyva futottam a férfi után.

-Loki!-szólítottam meg, mire kelletlenül ugyan, de megállt és felém fordult.

Zöldeskék szemeiben könny csillogott, le se tudta volna tagadni csalódottságát. Valami bántotta, és így az én problémáim valahogy eltörpültek emellett.

-Mi történt veled?

-Semmi, amihez közöd lenne-fordította a fejét oldalra, és már indult is volna tovább, ha nem nyúlok a karja után, és nem húzom vissza.

A bőre jéghideg volt, még a szokásosnál is jobban, ezért el is kaptam tőle a kezem.

-Miért zártál be abba a szobába?

Loki lefelé nézett, a kézfejét vizsgálva, majd lassan fel rám. Oldalra biccentett fejjel vártam, hogy mondjon valamit. Akármit.

-Nem az vagyok, aminek hiszel.

-Te meg miről beszélsz?

-Nem vagyok asgardi, nem vagyok Odinson. Egy szörnyeteg vagyok.

A hangja kissé rekedt volt és fájdalommal teli. Próbálta álcázni, de kevés sikerrel. Látva őt, összeszorult a torkom és idegesen a köpenyem szélét gyűrögettem.

-Ha nem asgardi, akkor...?

-Jégóriás. Jégóriás vagyok-fejezte be a mondatot helyettem, lesütve a szemeit.

Fogalmam sincs, mi ütött belém, de pár másodpercre rá, hogy ezt kimondta közelebb léptem hozzá, és szorosan átöleltem őt. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, de nem lökött el magától. Még nem.
Ugyan is nem sokkal később a vállamnál fogva eltolt magától. Az imént még szemeiben csillogó könnyek eltűntek, helyette csak némi szánalmat találtam.

-Nekem erre nincs időm!-jelentette ki tárgyilagosan, majd folytatta útját, amiben én megzavartam.