-Ugye most csak viccelsz? Napokig kerestelek, de olyan volt, mintha felszívódtál volna! Erre most itt vagy, hogy jobb lenne, ha visszamennék Asgardba? Elfelejtitek, hogy nem egy bőrönd vagyok, Thor!

-Sok minden megváltozott, amióta itt vagy Midgardon, és szavamra, talán jobban is jártál. De más sem maradt ugyan az. Loki...

-Loki micsoda?-kulcsoltam össze a kezem magam előtt és közben idegességemben a cipőm orrának tüzetes vizsgálatába kezdtem.

-Itt van Midgardon, de félek, hogy meggondolatlanul cselekszik. Tegnap nyomát vesztettük-hajtotta le a fejét Thor is, mintha magát okolná Loki garázdálkodása miatt.

Egy ideig nem válaszoltam az istenségnek, csak a felsőrészem ujját gyürködtem. Végül pár perc múlva felemeltem rá a tekintetem.

-Miben tudnék én segíteni?

-Te talán tudsz rá hatni.

-Én? De hát neked sem sikerült!-csóváltam meg a fejemet.

-Nem, bár ezt megszokhattam volna-mosolyodott el szomorúan.-Veszélyes dolog lenne, de ha ne bíznék benned nem kérnélek meg rá. A többiek nem kockáztatnak, de te talán tudsz hatni rá. Így elkerülhetjük a felesleges vérontást.

-Ha ebbe belemegyek elveszítek mindent amit kaptam. Nekem van végre egy rendes családom. Egy anyám-vettem egy mély lélegzett. Ahogy a férfi szemeibe néztem, láttam, hogy még mindig nem tett le a dologról.

-Asgardon is volt családod, és most szükségünk van rád-fogta meg a vállamat finoman.-Lokinak és mindenki másnak.

-Ez azt jelenti, hogy le kell lépnem... megint?-morzsoltam el egy kósza könnycseppet.

Thor nem válaszolt, de a hallgatása tudtam mit jelent. Ha segítek neki, azzal belekeverem magam az egészbe, anyát viszont nem akartam. Nem volt más választásom.

***

Sietve dobáltam össze néhány ruhadarabot a hátizsákomba. Nem válogattam sokáig, amúgy sem láttam túl sok mindent a sötétben. Nem akartam őt felkelteni, ezért kellett lopakodnom.

Miután a szobámból minden szükséges kacatot eltettem, halkan behúztam magam után az ajtót. A konyha felé indultam, mikor észrevettem, hogy anya szobájában ég a villany.

Lefagytam egy pillanatra, szinte biztosra vettem, hogy ébren van, és lebuktam. A biztonság kedvéért mégis közelebb merészkedtem az ajtajához.

Anya már mélyen aludt, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Egy könyv pihent a takaróján, biztosan elszundított olvasás közben. Hosszan elidőzött rajta a tekintetem, és kimondhatatlanul sajnáltam, hogy ezt kellett tennem vele.

Végül hátat fordítottam és a konyhaasztalra csúsztattam egy cetlit.

"Sajnálom ezt az egészet, ne aggódj miattam! Szeretlek:

Grace"

A hátsó kertben egy sötét, magas alak várt rám. Semmi kétely nem volt bennem, tudtam, hogy Thor az. Ezt a kezében pihenő Mjölnir is bizonyította.

-Megtettem. Mehetünk!-jelentettem ki tárgyilagosan.

-Grace... sajnálom, hogy így kellett lennie.

-Ez nem a te hibád-intettem le.

Thor átfogta a derekamat, megpörgette a pörölyét, majd felrepített a magasba. Fájó szívvel hagytam ott a házat, ahol ha csak egy kis időre is, de normális életet élhettem.

-És... hová is megyünk?-néztem fel Thorra hunyorogva az erős szembeszél miatt. Igyekeztem túlkiabálni a hangos suhogását.

-Loki vágyik a figyelemre. Olyan helyre fog menni, ahol ezt meg is kapja majd.
Nem sokkal később végre szilárd talajra tehettem a lábamat, de nem sokkal lejjebb az eddigi magasságunknál. Thor a Stark toronyhoz vitt, ahol végre szusszanhattam.

-Így kilogikáztad?

-Miért, talán nem hinnéd el?-tette csípőre a kezét az istenség, mire én felvontam a szemöldökömet.-Erős energiasugárzást, vagy micsodát érzékeltek innen a többiek. Napkeltéig van időd, ha bármi balul sülne el, itt leszek.

Szinte meg se várva a válaszomat, Thor ismét a levegőbe repült, engem egyedül hagyva odakint.

-És honnan fogod tudni, mikor van baj?-tártam szét a karomat, a város felé fordulva. Már nem kellett sok, hogy felkeljen a nap.

-Azért ez megható, hogy ennyi idő után is így bízol bennem...-ütötte meg a fülemet egy ismerős hang.

Azonnal hátra fordultam. Nem tudnám leírni szavakkal, hogy mit éreztem. Először is, végre láthattam őt. Hiányzott a hangja, a stílusa... Loki.
Másodszor pedig csalódott voltam. Mindig is tudtam, hogy nem egy szende szűz, de amit a Földdel akart tenni... egyszerűen bőven túlmutatott rajta.

-Loki...

-Miért vagy itt, Grace? Azt hittem miután kudarcot vallasz, nem próbálkozol többet.

-Akkor túlságosan félreismertél.

Loki szemei valahogy sokkal hidegebben csillogtak, kezében pedig egy jogart tartott. Néhány lépést közelebb sétált hozzám.

-Megváltoztál. Thor elmesélt nekem mindent-mértem végig alaposan.

-És te tényleg miatta áldoztad fel az életet, amit kaptál?

-Nem, nem miatta.

Loki pár másodpercig komolyan nézett rám, majd végül felnevetett, mintha gyermeki butaság lett volna, amiről beszéltem. Pedig pontosan tudta mire gondolok.

-Miattam? Naivabb vagy, mint hittem!-lépett pontosan mellém, alig választhatta el pár centiméter egymástól.-Te végig csak a játékszerem voltál. Sásaááemmi több.

-Te meg miről beszélsz?

-Ugyan már, gondolkozz egy kicsit! Szerinted miért nem ismert fel téged a tulajdon anyád? Miért nem látott minket Heimdall? Mert mindent így terveztem. Asgardon csak zűrt okoztál, és amíg veled voltak elfoglalva, senkinek sem tűnt fel, hogy én engedtem be a Jöttünöket a koronázásra-vágta a fejemhez a tényeket sorba, amik valóban a naivságomról tanúskodtak.-Egyszerű kellék voltál, amire már nincs szükségem.

Belül ezernyi kis darabra törtem. Hogy mondhatta ezeket nekem az, akire felnéztem, akit a csínyei ellenére tiszteltem és megkockáztatom... szerettem?

Eközben Loki lassú léptekkel körbesétált engem, és a monológja végén velem szemben állt meg. Nem tudtam megállni, az arcomat könnyek lepték el. Ő megfogta az államat, és kissé megemelte, hogy szembe nézzek vele. Fájdalmasan, de mégis méltóságteljesen függesztettem rá szemeimet.

-Azt hitted, hogy számítasz nekem?-kaptam meg a végső döfést, miközben megéreztem, hogy mozdul Loki jogara.

Tudtam mit művel másokkal, ezért az utolsó pillanatban a két tenyerem közé fogtam, és felnéztem a hercegre, akit láthatóan meglepett ez a gyors mozdulat.

Mivel ő lényegesen könnyebb helyzetben volt, csak erősebben megtolta a fegyvert, én pedig azonnal hátráltam. Szinte fel sem tűnt, hogy az erkély széléhez értem.

Mivel leugrani nem állt szándékomban, megpróbáltam kigáncsolni Loki lábát, de ehelyett én estem hasra. Nyekkenve gördültem át a hátamra, felnézve a hercegre, aki egyenesen felém szegezte a jogarát.

-Ez szánalmasabb volt, mint amit vártam.

-Ha közelebb jössz, leugtom!-kiabáltam rekedt hangon a sírástól kissé fájdalmasan.

-Nem, nem ugranál le. Azt hiszed, hogy hősies tett lenne? Hogy tudnál vele rám hatni? Senkinek sem tűnne fel. Csak egy ember vagy. Élsz és meghalsz, nem fognak rád emlékezni. Még családod sincs, aki kezdetben gyászolhatna.

Lokinak eközben esze ágában sem volt letenni a jogarát, ezért muszáj volt nekem lépnem. Azok után amit mondott, úgy éreztem nem számít semmi.

Egy hirtelen mozdulattal az oldalamra gördültem, aztán zuhanni kezdtem a mélység felé. Lehunytam a szememet és vártam, hogy megtörténjen, aminek meg kell. Az egész valahogy értelmét vesztette azok után amit a fejemhez vágott.

Utoljára Loki döbbent tekintetével találkoztam. Tényleg nem hitte el, hogy meg fogom tenni.
Hagytam, hogy a gravitáció tegye a dolgát, és vártam, hogy elsötétedjen minden. Inkább ez, mint hogy engem is befolyásoljon a jogarával.
A vég azonban hamarabb eljött, mint számítottam rá. Túl hamar, és nem is éreztem fájdalmat. Ez hogy lehetséges?

Kinyitottam a szemem, amikor észrevettem, hogy nem értem le a talajra. Valaki tartott, méghozzá a levegőben. Hideg, vörös és sárga páncélja eltakarta az arcát, de enélkül is azonnal tudtam, ki lehet mögötte.

-Mégis jól indul a napom, ha már kora reggel nők hullanak a karomba.