"Mekkora mocsok vagy, Loki..."-gondoltam magamban, miközben megszeppenten álltam a Mindenek Atyja előtt.

-Ekkora szégyent... fel sem tudom fogni. Hogy volt bátorságod egyáltalán megkísérelni ezt!?-mennydörögte, miközben igyekeztem magam minél kisebbre összehúzni.

Akármennyire is tudtam, hogy nem akartam senkinek se ártani, vagy valami borzalmasan eget rengető dolgot elkövetni, mégis elöntött a szégyenérzet. Olyannyira elhatalmasodott rajtam, hogy a herceg iránt érzet dühömet szinte teljes egészben elnyomta.

-Ne korhold őt atyám-ütötte meg a fülem Loki mézes mázos hangja. Amikor felnéztem rá, láttam, hogy pár lépést közelebb jött hozzám, és nagylelkűen széttárta a karját Odin felé fordulva.

-El akart lopni egy hajót, ami már magában öngyilkosság!

-Ugye te sem gondolod komolyan, hogy egyedül próbált meg elszökni...

Odin úgy mérte végig a fiát, mintha biztos lenne benne, hogy köze van a dologhoz, de a tények Loki mellett tanúskodtak. Ha ő akart volna megszöktetni, miért jelentette volna?

-Thorra bíztam a midgardit. Egy nap király lesz, tehát az ő felelőssége. Azt viszont nem hinném, hogy el akart volna lopni egy hajót-gondolkodott hangosan a király félre fordítva a fejét, majd végül határozottan feltartotta a kezét.

-Az emberlány idáig csak bajt okozott Asgardra és láthatóan Thor sem tudna még gondoskodni egy gyerekről.

"Még jó, ha folyamatosan feladatokkal traktálod őt..."-gondoltam magamban, de szemforgatáshoz, vagy egyéb bátor cselekedethez már nem volt bennem elég vakmerőség.

-Hadd segítsek atyám! Vissza viszem őt Midgardra, ha ez a parancsod-ajánlotta Loki roppant "nagylelkűen".

Odin hosszú ideig nem válaszolt, majd végig mért engem és így felelt:

-Legyen. Vidd őt vissza oda, ahonnan jött-sóhajtott, majd hamarosan a kíséretével együtt távozott a teremből.

***

-Neked meg mi bajod?-szólt hozzám a herceg először, mióta kiértünk a palotából. A szivárvány hídon indultunk útnak a Bifröst felé. Talán ekkor jutott eszébe, hogy én is jelen vagyok?

-Mégis mi bajom lenne? Az, hogy átejtettél, te szószegő!-fakadtam ki. El se tudná képzelni, mennyi düh gyülemlett fel bennem, és mintha ezzel a kérdésével egy sebet tépett volna fel bennem, megint éreztem azt a temérdek haragot és csalódottságot, mint korábban.

-Ssz... Kemény szavak...-csóválta meg a fejét egy hosszú levegővétele után, de úgy, hogy eközben végig ott ült az az érdekesen halvány, félig mosolynak tűnő jelenség az arcán.-De ne vedd magadra! Nem volt benne semmi személyes. Helyre kellett állítanom Odin bizalmát.

-Bizalmát? De milyen áron!?-álltam meg határozottan, és addig nem is szándékoztam tovább menni, amíg nem ad rendes magyarázatot a tettére.

-Amit senkinek sem kellett megfizetnie!-fékezte a lépteit ő is, majd velem szemben fordult. Amint szusszant egyet, már tudtam is, hogy most fogja kezdeni a magyarázkodást, méghozzá abban a jól megszokott, hanyag stílusban.

-Én jól jártam, te, te is jól jártál, mert végül is haza viszlek. Még Odin is jól járt, mert bizalmát nem kellett elvesztenie, legalább is az egyik fiában-biccentette oldalra a fejét egy kissé.

Ismerős volt ez a tekintet. Le mertem volna fogadni, hogy Loki miután elmentem tenni készül valamit. Valamit, amiről én valószínűleg sohasem fogok tudni, de előre éreztem, hogy jó vége biztosan nem lehet.

-Mit számít neked ennyire, hogy bízzon benned?-kérdeztem gyanakvóan, majd Loki cinikusan elmosolyodott és félrenézett a messzeségbe.

-Te már úgy sem fogod megtudni.

Pár pillanatig csak pislogtam rá. Gondolatolvasó is lenne?

-Jó, de akkor is szemét voltál-kötöttem az ebet a karóhoz, majd folytattam az utat Heimdall felé. Messziről már látni lehetett a kapuőr alakját.

***

-Hova készülsz, kicsi lány?-kérdezte a magas férfi az arcán bujkáló barátságos mosollyal. Az az érzés fogott el, hogy Lokival nnincsenek túl jóban, úgy viselkedett mintha ismét csak egyedül látogatnám meg.

-Vissza kell őt vinnem Midgardra, Odin parancsára-válaszolt a herceg kimérten, helyettem.

-Renélem még találkozunk-néztem fel Heimdallra, egy kislányos mosoly kíséretében, mintha ezzel kárpótolni tudnám őt azért, ahogy Loki szólt hozzá.

-Lesz mit elmesélned.

Lassan a herceghez sétáltam, és mikor közvetlen mellé értem, akkor néztem csak vissza a kapuőrre. A pokolba is, hogy mindenki többet tud nálam, de senki sem mond semmit! Először Loki, most pedig Heimdall. Minden esetre nem vetette el a találkozásunk ötletét, sőt...

A hátam mögött hallottam, amint a férfi a pallost helyére illesztette, előttünk szivárvány szerűen foszforeszkált a levegő.

Minden olyan gyorsan történt. Mielőtt landoltunk volna, Loki kezébe kapaszkodtam, mert szinte biztosra vettem, hogy különben el estem volna. A bőre hűvös volt, az enyémmel ellentétben. Amint már meg tudtam állni a saját lábamon, azonnal szinte lerázott magáról, mintha zavarta volna az érintésem.

-Nagyon remélem, hogy azt is megtárgyaltátok, hogy hova kell vinnem téged-nézett körbe a herceg.

Furcsa lehetett neki Midgard, hiszen teljesen más volt, mint Asgard. Azonnal felismertem, hogy hova hozott minket vissza a kapu, hiszen ebben a városban nőttem fel. New York egy kevésbé forgalmas részén álltunk, szóval itt nem volt olyan hatalmas a nyüzsgés, mint mondjuk a hely szíve felé.

Igazából idő sem volt a herceg feltevésével törődni, mert a szemem borzasztóan könnyezni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy ezt mi okozhatta, sohasem voltam allergiás semmire. Dörzsölni kezdtem hunyorogva, de semmi sem változott.

-Loki!-mondtam a nevét, mintha csak egy óva inteném, s mire a férfi felém fordultam, a maró érzés megszűnt létezni. Lassan elvettem a kezem az arcomtól, és felegyenesedve pillantottam fel a hercegre, aki elnyílt ajkakkal meredt rám, mintha kísértetet látna.

-Most miért nézel í...-kaptam el róla a tekintetem, és a belváros irányába fordultam hunyorogva. Láttam mindent. Az embereket, akik vásárolni mentek a családjukkal, a játszótereket, a forgalomban dudáló autókat...

Aztán felemeltem a tekintetem az ég felé, és Heimdallt láttam magam előtt. Olyan vízióm volt, mintha magam is Asgardon lennék. Többször is körbefordultam, mire végül meg tudtam szólalni.

-Mi történik? Ez most a valóság?

-Engedtem, hogy láss. Különben nem találnád meg az édesanyád, kicsilány.

***

Mintha csak egy GPS lett volna a fejembe építve, egyszerűen csak tudtam merre kell mennünk.

-Mondd csak, milyen érzés volt?

-Micsoda?-fordultam Loki felé, miközben beértünk abba az utcába, ahol a keresett ház is állt.

-Heimdall szemeivel látni. Sárga íriszekkel valahogy meggyőzőbb voltál-tette hozzá gunyorosan, majd lopva felém pillantott, hogy láthassa, hogyan is reagálok rá.

-Olyan, amit te sohasem fogsz megtapasztalni-mosolyogtam vissza. Láthatóan meglepte a válaszom.

-Helyes. Az én színem mindig is a zöld volt. Egyébként Heimdall szemei nélkül is előrelátóbb vagyok nálad-nézett előre, mintha a megfelelő épületet keresné, de az a bizonyos mosoly nem tűnt el az arcáról-Csak óvatosan!

-Ezt meg hogy...-néztem fel rá, nem is a utat figyelve, amikor Loki egy apró tolással belökött a járda mellett húzódó füves árokba, majd vigyorogva hátrapillantott.

A tenyeremet letéve érkeztem, szóval nem ütöttem meg magamat különösebben, viszont ezt nem hagyhattam annyiban. Felálltam és a herceg után hajítottam egy diót, ami a fölém magasodó fa egyik korai termése volt. A dobásom kifejezetten jól sikerült, ugyan is tarkón találtam a csínytevések istenét. Ő csak nyugodtan megfordult egy kihívó mosoly kíséretében, és felemelte a tekintetét a fára, ami alatt álltam. Egy helyett, vagy hat csonthéjas termés hullott a nyakamba, én pedig ijedtemben felsikkantottam. Ezt látva, Loki felnevetett, majd indult is volna tovább, mikor bosszúm jeleként utánaszaladtam és felugrottam a hátára. A nyaka előtt összekulcsoltam a kezeim, és hangosan nevettem. Teljesen elfeledtette velem, hogy mennyire szorongtam korábban. A herceg pedig valami csoda folytán nem dobott le magáról, pedig könnyűszerrel megtehette volna.

-Állj...-figyeltem fel a házra, amit a kapuőr szemeivel is láttam.

Loki lassan leeresztett a földre, engem pedig ismét elfogott az a szorongás, ami korábban is mardosott.

-Kösz, hogy elhoztál-néztem fel a férfira a kezeimet tördelve.

-Ennél szívet melengetőbb búcsút még soha nem kaptam senkitől-csóválta meg a fejét. Ezt a természetes szarkazmust...

-Valami hozzád illőt kellett kitalálnom-biccentettem a fejem oldalra.-Jobban örültél volna egy érzelgős, félórás beszédnek?

-Már készültem rá-emelte a kezét a szívéhez, majd olyat tett, amire eddig nem igazán volt példa. Őszintén elmosolyodott-Viszlát, Grace!

-Viszlát, Loki-válaszoltam valamivel halkabban, és vártam, ameddig el nem tűnt az alakja a diófa mögött...