Becsuktam a sütőt majd a tűzhelyre tettem a tepsit. Megkívántam az almás lepényt. Mélyen magamba szívtam az ínycsiklandó illatát.
-Jó az illata -jegyezte meg Zoli.
-Volt időm gyakorolni -válaszoltam.
-Mit tegyek, hogy szóba állj velem? -sóhajtott fel.
-Válaszoltam nem? -pillantottam rá.
-De nem nézel rám, nem válaszolsz rendesen -lépett közelebb hozzám. Elfordultam tőle és elővettem egy kést majd elkezdtem felszeletelni a sütit.
-Nem kéne már haza menned? -kérdeztem.
-Nélküled nem megyek -rázta meg a fejét.
-Én még itt maradok egy darabig. Talán egész nyáron -motyogtam. Ekkor Zoli kivette a kezemből a kést és az ujjait a csuklóm köré fonta.
-Gyere haza kérlek -fürkészte az arcom.
-Időre van szükségem Zoli -kaptam el róla a tekintetem.
-De már adtam időt Emma. Mennyit akarsz még? -nyögött fel.
-Nem teheted meg nem történté. Lehet, hogy te könnyen túl tudsz rajta lépni, de én nem -néztem a szemébe.
-Mindent el fogok követni, hogy megbocsáss -jelentette ki. Lehajtottam a fejem. Ó ha tudnád, hogy már megbocsátottam csak a büszkeségem nem engedi, hogy ezt bevalljam neked.

°°°

A kezemmel játszadozva sétáltam és szigorúan magam elé néztem. Mellettem Zoli némán sétált és időnként megéreztem, hogy engem néz.
-Amikor nem voltál ott a kórházba, azt hittem örökre elveszítettelek. Utánad kiáltoztam minden áron hozzád akartam menni, de nem hagyták. Benyugtatóztak. Nem bírtam aludni folyamatosan az a kép volt előttem, hogy a kanapére löklek és ribancnak nevezlek. Soha, soha nem tettem volna olyat ha tudatomnál vagyok. Tudom cserben hagytalak és tudom, hogy fájdalmat okoztam. Örökké vezekelni fogok ez miatt, túlságosan gyenge voltam -hajtotta le a fejét. Könnyek folytak végig az arcomon. Nem akartam Zolit ilyennek látni. Ránéztem majd gondolkodás nélkül odaléptem hozzá és átöleltem. Egy helyben állt majd bátortalanul átölelte a derekam és a nyakamba temette a fejét. Mélyen magamba szívtam az illatát és még közelebb bújtam hozzá. -Szeretlek Emma -suttogta. Elhúzódtam tőle és az arcára néztem. -Ugye..ugye még te is szeretsz engem? -fürkészte az arcom.
-A szerelem nem múlik el olyan hamar -suttogtam és egy puszit nyomtam az arcára majd tovább indultam. Zoli utánam sietett és szólásra nyitotta a száját.
-Ez most egy igen még mindig szeretlek vagy pedig igen szeretlek, de bárcsak ne szeretnélek? -tudakolta. Hangosan sóhajtottam egyet.
-Is is -válaszoltam végül mire lesütötte a szemét.

Kissé átkoztam magam, hogy a tónál kötöttünk ki. Ott ahol annyi közös emlékem van Zolival. Kavicsokat dobáltam a vízbe, kísérletet tettem arra, hogy kacsázzak, de még mindig nem tudtam egynél többet.
-Megmutassam? -állt meg mögöttem Zoli. Azonnal megfeszültem és a hajam mögé rejtettem a vöröslő fejem.
-Ha akarod -suttogtam. A kezével lassan végigsimított a karomon majd megfogta a kavicsot tartó kezemet.
-Kicsit roggyantsd be a lábad -suttogta. Némán engedelmeskedtem miközben a szívem úgy dörömbölt, hogy azt hittem mindjárt kiugrik a helyéről. Zoli mellkasa a hátamnak simult amitől képtelen voltam másra koncentrálni. Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Nem is figyeltem arra, hogy Zoli közben mit magyaráz. Pusztán arra eszméltem fel amikor megéreztem az ajkát a nyakamon. Zoli borostája szúrta a nyakamat miközbe apró csókokkal hintette tele. Megfordultam és tettem felé egy lépést. Az arcomat fürkészte, majd a hajamba fúrta az ujjait és magához húzva megcsókolt. Mintha ezernyi apró boldogság bomba robbant volna a számba. Ujjaim Zoli hajába gabalyodtak és mohón viszonoztam a csókját. Percekig álltunk csókolózva mígnem leszakadt az ég.
-Ne már. Ez komoly? -bámultam fel az égre dühösen.
-Ez csak egy kis eső -nevetett Zoli. -Hölgyem, megtisztel egy táncal? -hajolt meg előttem. Egy pillanatig csak néztem rá aztán felcsippentettem a láthatatlan szoknyám szélét és pukedliztem egyet.
-Ezer örömmel ó hercegem -rebegtem majd megfogtam a kezét.
-Mellettem állsz, de érzem távol jársz.
A zene andalít, csak nékünk szól.
Még át is ölelsz, ez a perc enyém, átjár a boldog remény.
Egy édes tánc, egy végső bús románc, egy könnyes búcsúzás,
Nincs folytatás.
Itt állsz és vársz még, én is várok rád.
Úgy fáj, a szívembe tép.
Százezer féltés, bár ölelsz, ma még.
Úgy fáj, hogy nem vár a híres happy end.
Szép volt az álom, de mond hova ment?
Most még, még itt vagy és ez a perc oly szép, ma még!
most még, most még.
Mi várhat reám, ha messze mész, csak kín és gyötrődés,
még úgy fáj, hogy nem vár a híres happy end.
Szép volt, de nagyon, fáj most ez a csend.
Itt álltál, közel volt a boldogság.
Itt állsz, még vársz,de nincs tovább!! -énekelte Zoli olyan halkan, hogy csak én halljam. Mosolyogva pillantottam az arcára.
-Mit szólnál hozzá ha duetteznénk? -érdeklődtem.
-Mármint, hogy együtt énekelnénk? -kérdezte.
-Aham -bólintottam.
-Nem tudom Emma, soha nem lebegett előttem célként az éneklés -csóválta meg a fejét Zoli.
-Ha nem akarod akkor nem kell, csak egy ötlet volt -mondtam sietve. Zoli kisimította a szememből a nedves tincseket majd a homlokomnak döntötte a homlokát.
-Ricsinek igaza van -szólalt meg.
-Igaza? Miben? -szaladt magasba a szemöldököm.
-Az a dal jó lett. A Tudom az én hibám -suttogta a szemembe nézve.
-Nem, azt nem fogom, azt csak magamnak írtam -hadartam.
-Emma, jó a dal -jelentette ki.
-Az egy dolog, hogy jó, de nem fogok klippet csinálni belőle -makacsoltam meg magam. Zoli a fejét csóválva nézett rám majd megfogta a kezem és magához ölelt.
-Hiányoztál -suttogta a nyakamba temetve a fejét.
-Te is nekem -bújtam szorosabban hozzá. -Amúgy szó szerint értetted a dalt? -kérdeztem.
-Istenem, dehogy. Csak ez jutott az eszembe -hadarta.
-Na azért -öleltem át a nyakát majd lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.