Zsófi a fal felé fordult a priccsen és elpityeredett. Szörnyű, hogy azt se tudja pontosan, mióta van itt. Az óráját tegnap, alighogy megérkeztek elvették tőle, ahogy a telefonját és a vékony arany nyakláncát is. Azóta eltelt egy éjszaka, reggel a bedeszkázott ablak miatt épp csak érzékelte, hogy felkelt a nap, de mintha már sötétedne. Meddig tart ez még? Hány nap és hány éjszaka? Nem bírja ki, képtelenség. A rettegést, a pince bűzét, az éhséget. Egész nap csak sír, és utálja magát érte. Nem kéne így elengedned magad, hallotta az apja hangját a fejében, de az apja messze, ő meg egyedül. Reménytelenül. Vajon kiszabadul valaha? Vagy ugyanúgy végzi, mint a másik pesti lány, ismeretlen halottként egy tömegsírban? Nem szabad erre gondolnia, fordult a hátára. Váltságdíjat fizetnek érte, vagy kommandósok törik rájuk a falat, a lyukon betűz a nap, az apja ott várja majd a katonák sorfala mögött, és ő repül hozzá. Addig ki kell tartania, akármi lesz is. Az utolsó mohikánban mondta a hős a lánynak, hogy maradjon életben, bármi történik. Ezt kell tennie neki is. Életben maradni minden áron.

Hangosan felsírt a gondolattól. Reggel, a nagydarab, aki kikísérte zuhanyozni, végig ott állt az ajtóban, és őt leste. Csak röhögött, mert Zsófi le se vetkőzött, a melltartó és a bugyi alatt mosakodott meg, háttal a dagadtnak. Meddig fogja csak bámulni? Közben meg a nadrágja elejét masszírozni? Ketten vigyáznak rá, de többen is vannak, hallotta a hangjukat a folyosón. Előbb- utóbb megtörténik, jobb, ha felkészül rá. A szájába szorította az öklét, hogy ne hallatszon az ajtón túlra a zokogása. Legalább azt ne tudják, mennyire retteg. Hátha a bátorsága elriasztja őket. Hátha.

A léptek neszére ébredt, felült, és az ágy mögötti falhoz simult. A korhadt gerendákból áradó dohszag már bevette magát a ruhájába, a hajába, úgy érezte, sose szabadul meg tőle. Csikordult a kulcs, nyílt a vasajtó. A nagydarab sziluettjét látta az alig derengő fényben, meg egy másik emberét. A nagydarab belökte hozzá a másikat, és becsapta utána az ajtót. Ismét mindent elborított a sötétség, a dagadt lépteinek zaja elhalt a folyosón. Hoztak még egy rabot.

Hallotta a ruhái súrlódását, ahogy mozdult. Zsófi ijedten a válla közé húzta a nyakát. A másik férfi, ennyit látott belőle az előbb, abban a néhány pillanatban, amíg az a folyosó félhomályában állt, hogy magasabb a dagadtnál. Tehát férfi.

– ¡Hola!– szólalt meg az új rab. Hangját tompán nyelték el a falak. – ¿Quien está aquí?

Folytatta még néhány spanyol mondattal, aztán elhallgatott. Néhány percre.

– You speak English?

Zsófi lapított, ijedten ölelte a térdét, esze ágában se volt megszólalni.

– Én kicsit – mondta megint angolul a férfi, vagy inkább fiú, mert elég fiatalnak tűnt a hangja alapján. Zsófi nem bízott benne. Lehet, azért küldték, hogy kémkedjen utána. Van-e a rokonainak pénze, vagy fölösleges kolonc a kartell nyakán, és vessék a kutyák elé.

– Ülhetik te melléd? – szólalt meg a másik rövid hallgatás után ismét.

– Nem – sikoltott Zsófi. Mit képzel? Ha lány lenne, vagy legalább európai, talán megosztaná vele az ágyat, de egy helyi férfival, aki talán ugyanúgy drogcsempész, mint ezek, csak egy másik bandából? Nem. Maradjon ott, ahol van.

Hallotta, hogy a másik a falhoz botorkál, lábával igyekszik megtalálni a sötétben az utat.

– Vigyázz a vödörre – kiáltott fel megint Zsófi, mert, ha ez a nyughatatlan nekimegy a pisis vödörnek, felborítja, és akkor mi lesz? Ebbe nem szívesen gondolt bele. A másik világosból jött, nem látott, Zsófi is legföljebb a körvonalait. Az ablakon nappal is épp hogy annyi fény szűrődött be, hogy megtalálja a vödröt, meg a tálat az ajtó előtt, amiben az ételt dél körül beadták. Vizet dél óta nem kapott újat, alig lötyögött a kancsó alján. A vödröt se ürítették még, ki tudja kap-e tisztát egyáltalán.

– Vödör? – kérdezte a másik.

Talán nem ismerte az angol szót.

– Wécének – vakkantott Zsófi.

– Hol?

– Az ablak előtt. Maradj nyugton!

– Álljak?

– Hagyj békén!

Végre csönd lett. A másik leereszkedett a szemközti falnál, úgy három, négy méternyire, és végre befogta a száját. El is aludhatott, Zsófi hallotta a szuszogását. Ő is megnyugodott valamennyire, összekucorodva visszadőlt az ágyra és elbóbiskolt.

Arra ébredt, hogy a másik felállt, és nyögött. Fázhat. A föld, vagyis a padló nagyon hideg, Zsófi érezte ma reggel, mielőtt belebújt a szandáljába. Tegnap este levette alváshoz, ma már nem, szandálostúl húzta fel a lábát az ágyra. A másik, akiből, ha nagyon igyekezett, némi sötét árnyékot látott, próbált kényelmes testhelyzetet találni a falnak dőlve. Reménytelenül.

Zsófi percekig figyelte. Alig mozdult, néha a csupasz deszkafalnak súrlódott a ruhája.

– Leülhetsz az ágyra – mondta.

– Tényleg?

– Tényleg. A végére. És nem nyúlsz hozzám.

– Oké – mondta a másik, megtette a három lépés távolságot, és óvatosan leereszkedett az ágy végébe. Zsófi felhúzta a lábát, hogy ne érjen hozzá.

– Én Juan. Te?

– Hagyj! – mordult Zsófi, és a fejére rántotta a takarót. Aztán lassan kibújt alóla.

– Eszter. Én Eszter – mondta az anyja nevét.

– Te amerikai?

Zsófi nem felelt rögtön. Visszanyelte a könnyeit. Ha most beszélgetni kezd, jobb lesz, vagy rosszabb? Normálisabb, ami nagyon nem az?

– Magyar vagyok – mondta végül.

A másiknak erre nem volt megjegyzése, hümmögött. Valószínűleg azt se tudta, eszik, vagy isszák.

– Európa – magyarázta Zsófi.

– Tudom. Én itt otthon.

– Columbiai vagy?

– Si. Juan Rodrigez.

Zsófi nyelt egyet, és halkan kérdezte.

– Téged is elraboltak?

– Si – sóhajtott Juan, és felhúzta a lábát az ágyra, ahogy az előbb Zsófi. Rákönyökölt a térdére.

–Szerinted..., szerinted túléljük? – kérdezte a lány és felsírt.

Juan hirtelen mozdulattal fordult felé, de maradt az ágy túlfelén.

– Si, si, baby. Te, én, mindketten. Adnak pénzt, és huss, kinn vagyunk.

– Bár igazad lenne – mormolta Zsófi magyarul, és visszahúzta a fejére a takarót.

Nem tudott elaludni, a lehetőségeket mérlegelte: az apjának nincs pénze, és az otthoni rokonoknak is alig. Ki fog érte fizetni, és vajon mennyit kérnek? Ezek az emberek nem válogattak, körbevették a buszt, és mindenkit vittek, őt és a másik magyar lányt. Az utasok visítoztak, a fegyveres férfiak ordítoztak, egy megragadta a karját, és belökte a nyitott terepjáróba. A másik lányt, akire emlékezett a repülőtérről, mert feltűnt a rózsaszín tornacipője és ugyanilyen színű blúza, a város szélén lőtték le. Megálltak egy facsoport mellett, de nem engedték őket bemenni a fák közé, hogy elvégezzék a dolgukat. A lány nem volt hajlandó ott, az árokban leguggolni. Szaladni kezdett. Két lövéssel ölték meg. A hátába kapta, a világos rózsaszín blúzon ijesztő gyorsasággal terjedt szét a vérfolt. Zsófi sikoltozott, felrángatták, be az autóba, és mentek tovább. A lányt ott hagyták az út szélén meghalni. Ő is így fog járni, de előbb még ezek az állatok végigmennek rajta.

– Hány éves vagy? – kérdezte.

Felébreszthette Juant, mert mocorgott keveset, mielőtt válaszolt.

– Tizennyolc.

– Én tizenhét.

Órákig beszélgettek. Juan nehézkesen fejezte ki magát angolul, de nagyjából megértette Zsófit. Annyi kiderült róla, hogy katonaiskolába készül, és elvégezte a középiskolát – második iskolát, úgy mondta –, az apja gyárban dolgozik, két bátyja és egy húga van.

Zsófi is akarta mondani, hogy régésznek tanul majd, de elfelejtette a szót.

– Én, mint Indiana Jones – magyarázta. Majd azt, hogy érettségi ajándékként kapta a repülőjegyet az apjától, aki a kórház építésén dolgozik villanyszerelőként. A vállalat női szállásán lakott volna, de a kartell emberei megállították a reptéri transzfert, és begyűjtötték őket.

– Ezért akarsz katona lenni? Hogy legyen fegyvered – kérdezte Zsófi már hajnaltájt. Ő is felült, az ágy egyik végén kucorgott, míg Juan a másikon.

– Fegyvert szerzek, ha akarok – mondta Juan. – Jól tudni használni. Lőni, mint a Szőke az olasz westernben. Mint Eastwood.

– Az a film százéves – jegyezte meg Zsófi, majd sietve hozzátette. – Mesterlövész szeretnél lenni. Értem.

Juan megint magyarázni kezdett. Hol angolul, hol spanyolul, ha nem jutott eszébe a megfelelő kifejezés, Zsófi kitalálta, mit jelentenek a spanyol szavak. Juan ugyanúgy a túsztárgyalás végére várt, és ő is félt, hogy az apjának nem sikerült elég pénzt összekaparnia. Ha nem jön össze, besorozzák a kartellbe, és felviszik a hegyekbe, ahonnan képtelenség megszökni. Remélte, hogy mégsem így lesz, fizetnek érte és kiszabadul.

Zsófi egy ideje már nem is tartott tőle. Majdnem egyidősek voltak, és Juannak, bár törte az angolt, kellemes hangja volt, nem mondott csúnyákat, és tetszett Zsófinak a szaga is. Az apja szerint, aki tíz éve dolgozott Kolumbiában, itt még a férfiak is bűzlenek a pacsulitól. A fiú nem. Zsófi érezte a mosószert a ruháján, és ahogy mozdult, finoman a teste illatát. Férfiszagot, nem kellemetlent, de egyértelműen férfiét.

Lassan, fokozatosan érlelődött meg benne az elhatározás. Akkorra engedte, hogy Juan is elnyúljon az ágyon, kívül, ő belül, köztük hengerré csavarva a takaró. Mindketten oldalt feküdtek, mert csak így fértek el, Juan arról beszélt, hogy nem szereti a történelmet, és fura, hogy Eszter, mármint ő, ezt szívesen tanulja, amikor Zsófi a karjára simította a kezét.

– Szeretném, ha lefeküdnél velem – mondta csöndesen.

– Hisz fekszek veled – csodálkozott Juan. Azért sejthette, mire gondol a lány, mert nem folytatta akadozó beszámolóját az iskoláról.

– Szex – mondta Zsófi. – Ha szexelnél velem. Szeretném, ha szexelnél velem.

Juan olyan lendülettel fordult hanyatt, hogy a válla belepréselte Zsófit a falba.

– No entiendo. I don't understand.

– Még nem csináltam – magyarázta tompa hangon Zsófi. – Senkivel. Soha. Ezek a szörnyetegek pedig meg fognak erőszakolni. Nem akarom. Nem akarom őket először.

Juan tovább fordult, hogy szembe kerüljenek egymással.

Zsófi nem látott belőle semmit, csak a feje sötét tömegét. Felemelte a kezét, és megérintette ott, ahol az arcát sejtette. Aztán végigsimított a szemöldökén, a lezárt szemhéjain, előbb a balon, aztán a jobbon, az orrán, végül a száján. Egyenes orra volt, és telt szája, mint a legtöbb latinnak.

– Én is lehet? – kérdezte Juan valamivel később, amikor Zsófi elhúzta a kezét.

– Igen. Lehet.

Juan a hajával kezdte, a tarkójánál, majd a copfját tapogatta meg, később visszatért a halántékához. Az ujjával körberajzolta a fülcimpáját.

– Nincs – mondta.

– Elvesztettem a felét és kivettem – magyarázta Zsófi a fülbevaló hiányát.

– Milyen a hajad? Enyém fekete. Semmi érdekes.

– Világos. Semmilyen – mondta Zsófi, mert valóban így volt. Ő a színtelen szőkék közé tartozott, nem a szexi fajtába, hanem a seszínű szempilla, szemöldök, szeplők, szürkés haj típusba. Hozzá kis mell, keskeny csípő. Csoda, hogy nem is csókolózott soha, csak játékból a barátnőjével alsóban?

– Biztos szép – mondta Juan, ő is végigsimított a lány száján, majd mielőtt Zsófi nagy merészen megízlelhette volna az ujja hegyét, Juan már el is vette a kezét.

– Ez rossz ötlet. Apád kifizet pénzt, és utálsz engem – mondta.

– Ezek az állatok meg fognak erőszakolni – sírt fel Zsófi. – A nagy barom tegnap belenyúlt a bugyimba, röhögött, és a száját nyalogatta.

Juan felmordult, majd hadart valamit spanyolul, Zsófi nem értette, mit.

Arra gondolt, hogy ez még csak nem is a teljes igazság, mert a nagydarab az arcát nyalta végig, és a szájának olyan volt a szaga, mint a vödörnek. És ő még órák múlva is ezen pityergett, hogy legközelebb majd biztosan a szájába dugja bele a nyelvét.

– Nem akarom, hogy ő legyen az első. Azt akarom, hogy te legyél – mondta sírva. Kezét rásimítva Juan arcára felkönyökölt, és ügyetlenül megcsókolta a fiút.

Előbb az állát a sötétben, de aztán gyorsan rátalált a szájára, ami tényleg telt volt, ruganyos, az ajka fölött a borostától kissé szúrós és jószagú.

A fiú elkapta a csuklóját, de nem tolta el magától, hagyta, hogy a lány felfedezze. Meg se mozdult, a hátára hengeredve adott teret a másiknak.

Zsófi kirángatta maguk közül a takarót, lerúgta a földre, majd visszaheveredett Juan mellé.

– Megteszed? – kérdezte – Szexelsz velem?

– Meglátjuk – felelte Juan, és Zsófi a hangjából érezte, hogy mosolyog.

– Mit csináljak, hogy kedved legyen?

A fiú váratlan gyorsasággal mozdult, átkarolta Zsófi derekát, a hátára fordította, és most ő került felülire.

– Neked semmit nem kell. Amit akarsz. Majd én csinálom, amit kell.

– Én mindent szeretnék – sóhajtott Zsófi. – Kipróbálni mindent.

A fiú halkan nevetett.

– Mi mindent?

– Amit szoktak.

– Például ezt? – kérdezte a fiú, és lágyan megcsókolta. Inkább játszva, mint komolyan simogatta a szájával a száját. Jó érzés volt.

– Ezt igen – súgta Zsófi, és megérezte a fiú nyelvét.

– Szólj, ha valami rossz – kérte Juan.

– Szólok – felelt Zsófi, és a pillanat kábulatának engedve beszívta Juan nyelvét a szájába, és szopogatni kezdte. Furcsa volt és egyben izgalmas. Tetszett neki Juan illata, más, mint az övé, fanyar, de jó. Kevés embert engedett magához ilyen közel, hogy érezze a bőre melegét. Az anyját régen, a pici unokahúgát. A bababőr puha és tejszagú. Hogy jutott ez most eszébe? Elhúzódott egy pillanatra a fiútól. Egy idegent készül a testébe fogadni.

– Nem akarod? – kérdezte Juan.

– De igen – mondta Zsófi, és átkarolta a fiú nyakát.

Csókolóztak, játszottak egymással, hol ő tolta előre a nyelvét, hol Juan, ő kuncogott, a fiú vele, de Zsófi érezte, hogy egyre szaporábban szedi a levegőt. És a kezét is a derekán, ahogy tapogatózva felméri a testét, majd becsúszik a blúza alá. A bordáin kérges, forró és nagy volt a tenyere.

– Csinos vagy – sóhajtott Juan.

– Sovány?

– Csinos. Pici és remegő, mint egy kis madár. A bőröd meg selyem.

Zsófi felemelte a kezét, hogy rásimítsa az arcára. Ha nem látja, legalább érezze.

– Ugye neked nem én leszek az első? Megmondhatod, ha igen.

Juan ingatta a fejét.

– Volt már egy. Unokatestvér, messziről.

Meglepő erővel hasított Zsófiba a féltékenység.

– Szép lány?

Juan nem felelt, lehajtott a fejét, s a lány blúzát gombolta végig, közben a feltáruló bőrt apró csókokkal hintette tele. Kicsit csiklandozott.

Megemelte a fejét – Zsófi a hangja változásából tudta, hogy ez történt –, és megkérdezte.

– Akarod? Nem rossz?

– Akarom – felelte Zsófi, mert valóban akarta. Segített, hogy Juan a rövidnadrágot, majd a bugyit is lehúzza róla, de mikor a fiú mindkét lábát kibújtatta belőlük, szemérmesen összeszorította a térdét.

Juan simogatta a lábát, előbb a bokáját, majd a lábszárát kívül, majd a combját, és ugyanúgy, ahogy az imént a hasára, apró csókokat szórt a térdére.

– Nem akarom, hogy fájjon – mondta.

– Pedig szokott – felelte Zsófi. – A barátnőmnek is fájt.

– Neked nem fog – állította Juan meggyőződéssel, és ettől Zsófiban oldódott a görcs. Óvatosan szétnyitotta a térdét. A fiú olyan lágyan érintette meg ott középen, hogy alig érezte.

– Mint egy virág – mondta

– Nem is látod.

– De érzem. Kinyílik nekem.

Lehajolt és rálehelt. Forró volt a lehelete, ahogy az előbb a keze. Majd a szája. A nyelve. Zsófi felkönyökölt, hogy lássa. A sötétben halványan derengett meztelen combja és közte a fekete fej, részletek semmi. Csak az érzések. Előbb a szája tapintása, forró és tapogatózó, majd tűz gyúlt az ölében, és egy szempillantás alatt lángra lobbant tőle a teste. Érezte a fiút, és látta a fejét mozogni a két combja között, hallotta saját nyöszörgésébe a fiú morgását vegyülni. Juan is beindult, szökött szárba benne az öröm. De még mennyire, hogy beindult. Nyögött az élvezettől, Zsófi sóhajtozott. A könyöke már nem tartotta meg, hátra hanyatlott. Látta a fiú sziluettjét megemelkedni, a cipzár csusszant.

– Meghalok. Muszáj – mondta.

– Gyere fel? – nyúlt utána Zsófi, és az ingénél fogva magára rántotta.

Összepréselődött a testük, a fiú szájának punci szaga volt, de Zsófi nem bánta. Már semmit se bánt. Abban a pillanatban, amikor felrobbant benne a kéj, talán még a halált se bánta.

Elbóbiskoltak utána, magukra húzva a takarót, mert hűvös errefelé a hajnal, Zsófi felkelt pisilni, magára rángatta a bugyit, a nadrágot és a szandált is, mert a pince döngölt földjére le nem lépett volna mezítláb. Szégyellte a csobogást a vödörben, de Juant nem érdekelte, félálomban morogva visszahívta maga mellé az ágyba és betakarta.

Zsófi az otthonról álmodott, amikor rájuk szakadt a világ. Puskaropogás, robaj, az ablak a deszkákkal együtt berobbant, mindent ellepett a törmelék, a füst, a fény, a fülsiketítő zaj, mindenütt sötét alakok mozogtak. Őt egy izmos kar felkapta, sikoltani se maradt ideje, már vitte. Félig taszigálva, félig cipelve egy katona a járó rotorral várakozó helikopter felé vonszolta.

Közben a szél tépte a haját, ruháját, a szemébe kavarta az udvar porát.

– Juan – nézett vissza, de nem látott semmit, és már húzták is fel a magasba. Egy katonanő hajolt fölé.

– Jól van, kislány? – kiabálta túl az emelkedő helikopter zaját. – Kap egy nyugtatót.

Puha felhőbe borult körülötte a világ.