Leértek a lépcsőn. Farley elindult balra a nappaliba, Sophie pedig kivitte a konyhába, az idő közben elfogyasztott kakójának tárolóját.
-Hercegnőm!- kiáltott át Farley a nappaliból.
Odament a nappali ajtajához. Egy hatalmas, krémszínű, kétszárnyú ajtó volt. Kitárta, és a bézs falak tárultak elé. Jobbra a világos barna hatalmas, puha, bőr kanapé, alatta egy nagy, és nagyon bolyhos szőnyeg, amivel Farleynak meggyűlik a baja, mikor porszívózni szeretne. A kanapéval szemben egy TV állt, mellette 2 könyvespolc. A sarokban egy kosárlabda porosodott, két tollasütővel karöltve. Várták, hogy egyszer majd valaki újra használja őket. Amint átlépte a küszöböt, hallotta a tölgyfa parkettának a reccsenését talpa alatt. Ahogyan felemelte fejét, a szemben lévő erkélyen, egy, sőt három ismerős alakot látott. Gyorsan áttohant a nappalin, és egy fiú nyakába ugrott.
-William!- ölelte át, a fiú pedig nevetve visszaölelte. Hangja mély volt, olyan megnyugtató. Az erkély nagy volt. A szomszéd házra volt rálátás. Egy dohányzó asztal volt még kint az erkélyen, négy szék társaságában. Farley ült az egyikben, mellette pedig kedvese.
-Búcsúzkodni jött, drágám.- mosolygott Esme, férje pedig mögé lépett. A nő lábát keresztbe tette, kihúzta magát, szeméből áradt a melegség, és a szeretet. Farley a nyári melegnek köszönhetően, mióta lejött Sophieval a lépcsőn, út közben elhagyta sötét felsőjét, így félmeztelen volt. Nem volt egy nagyon izmos, kockahasú ember. De túlsúlyos sem. Erős volt, és azért látszott karján az izom. William Farleyra pillantott, ki elkezdte masszírozni felesége vállát, aki csak néha, jólesően felszisszentett.
-Menjetek be beszélgetni nyugodtan.- szólt Farley, Sophienak pedig több sem kellett, elkezdte felhúzni magával a fiút az emeletre, aki csak hagyta magát. Mikor felértek, William becsukta az ajtót.
-Jézus. Sophie... Ha apukád meleg lesz, én leszek az első, akinek tudni kell róla.- fújta ki magát a fiú, és festett ugyan, de szőke hajába túrt.
-Ne is álmodozz.- nevetett Sophie -Apu az ideálod?- nevetése átment kuncogásba, majd leült az ágy szélére, mellé William.
-Elképesztően. Azok a szemek. És a mosolya.- hátravetette fejét, és úgy folytatta az áradozást.- Az arccsontja. Ahh... Imádom. Tökéletes úgy, ahogy van.- Sophie egy párnával vert a fiú fejére.
-William. Azért mégiscsak az apámról van szó!- emelte fel kicsit a hangját, mire William csak odabújt hozzá.
-Na, téged is szeretlek ám.- megpuszilta Sophie arcát mosolyogva- De az a mentol, és lime illat amit áraszt, megőrjít.- majd elolvadt Sophie kezei között, aki csak egy laza mozdulattal a földre lökte, egy komor pillantás kíséretében.
-Na Sof.- nyüszített William.
-Nincs na, Sof. Apa az enyém, és anyué. Punktum. Nincs tovább.- nevetette el magát a végére.
-Pedig olyan. Ahhh. Nincsenek rá szavak...- feküdt a padlószőnyegen.