"Én fekszem itt, a kíhült földön,
Eleven kincse még a nyárnak.
Vétkek s rossz jelek rohamozva,
Édes húsomra idejárnak."
-Nagy László: Én fekszem itt (részlet)

A nap sugarai besütöttek a fehér keretes ablakon. Sophie kinyitotta szemét, majd vissza is csukta. Túl erős volt a fény ragyogó kék szemének. Fordult egyet az ágyában, és a szekrényére nézett. Pár kép volt odaállítva a kis komódra. Lassan felült, és kezébe vette az egyiket. A halványlila falon körbe gyönyörű festmények, fényképek, viszont ami a kezében volt, azt tartotta az egyik legkülönlegesebbnek. Az édesanyja volt rajta, meg az apja. Gyönyörű, göndör, szőke hajzuhataggal rendelkező nőnek a mosolya ugyanolyan bájos volt, mint Sophié. Bár a szemét apjától örökölte. Megbabonázta azt, akire rápillantott. Visszatette a képet, majd felállt. Szekrényéhez lépett, és kinyitotta. Egy fehér nadrágot halászott elő, és egy Barackszínű felsőt. Felöltözött, majd kézbe kapta a fésűt, és gyorsan végigfutott vele a világosbarna, kicsit szőkés, egyenes haján. Miután végzett, kinyitotta az ajtót. Egy kisebb folyosó tárult elé. A szobája mellett volt még egy fehér ajtó, meg azokkal szemben még három szoba. Baloldalt lépcső volt. A falak citrom sárgák voltak, a házban pedig fahéj, és vanília illata szállt. Elindult lefelé a lépcsőn, mire egy kedves hang szólította meg. Magas,és lágy.
-Gyere reggelizni, drágám.- gyorsabban lépkedett, az utolsó pár lépcsőfokot pedig leugrotta.
-Máris, anyu.- mosolygott, és elindult jobbra.
  Egy nagy boltívvel találta szembe magát, ami tört fehér színt tudhatta magáénak. Amint átlépett alatta, az aquamarinn színű konyhában egy nő állt. Kedvesen mosolygott rá, és oldalra döntötte fejét.
-Jó reggelt, Sophie.- köszönt, miután barna haját elsimította szeméből, és egy bögre kakaót nyomott a lány kezébe.
-Áá... Forró.- tette le gyorsan a pultra Sophie, mire Esme csak nevetett rajta.
-Éppen csak langyos.- csóválta fejét.- Felkészültél már?
-Persze, persze. Már a bőröndbe is bepakoltam.- helyeselt, és egy falat pirítóst tett szájába.
-Hiszen csak holnap indulunk.- csodálkozott a lány izgatottságán.
-Tudom, tudom, de annyira várom már.- kicsit elszomorodott, amint belegondolt, hogy csak holnap indulnak.- Hol van apu?
-A kis zúgában.- forgatta meg szemét nevetve.
-Értem. Köszönöm.- megfogta a kakaót, és elindult felfelé a lépcsőn.
Ahogyan felért, balra a harmadik ajtón kopogott, majd bement. Világos, kék színű falak voltak, rajtuk naptárral, meg cetlikkel. Baloldalt egy íróasztal, azzal szemben könyvespolcok. Az íróasztalon Farley hasalt, barna haja szemébe lógott.
-Szia apu.- mosolygott rá Sophie.
-Szia, kincsem.- nézett fel rá a férfi, a lány pedig csak lehajolt, és homlokon puszilta.
Farley feltámaszkodott, és török ülésben ült rá. Megfogta Sophie kezét, és magához húzta. Zöldes barna szeme csillogott, ahogyan a lányra pillantott. Egyik kezével elvette Sophietól a kakaót, és maga mellé tette, majd visszanézett a lányra, aki csak ártatlanul pislogott rá. A férfi megsimogatta arcát, és átölelte.
-Ki Farley, szeme fénye?- kuncogott, és megpuszilgatta a lány kipirult arcát.
-Apuuuu.- nevetett aprót sikkantva, de hozzábújt a férfihez, aki erős karjával védelmezően ölelte.
-Szeretlek, kicsi.-suttogta, majd elengedte, és leszállt az asztalról.
-Tudom. 18 éve, minden reggel mondod nekem.- kuncogott.
-Igen, tudom. Bárcsak 20 éve mondhatnám.- mosolyodott el Farley. Így, is nagyon helyes volt, de amikor ajkai felfelé görbültek, az kiemelte szemét, és szinte már figyelmet felkeltő arcélét.
-Menjünk le.- adta vissza a rózsaszín bögrét a lánynak, és együtt elindultak lefelé a lépcsőn.