Sóhajtott a lány, és a bőröndjére pillantott. Elfogta a hányinger, és hirtelen, mintha villám csapott volna belé, rettegni kezdett. Sosem szeretett utazni. De most hosszú idő lesz, amég A pontból B pontba eljutnak. Szíve hevesen vert, feje zúgni kezdett, a térlátása pedig teljesen romokban. Csak előre látott, még oldalra is csak homályosan. Arca kipirult, nagyokat pislogott, már az ájulás szélén volt, alig hallotta, ahogyan William szólítgatja. A fiú csak megrázta egy kicsit, mire a lánynak a tekintetében újra fellehetett fedezni az értelmet, de a feje még mindig zúgott. 
  Will lement gyorsan egy pohárka vízért, és a nagy rohanásban csoda, hogy nem öntötte magára az egészet. Az ajtót becsukta maga mögött, és az éjjeliszekrényen lévő képre nézett. A vizet gyorsan átadta, Sophie pedig aprót kortyolt bele. 
-Köszönöm... Anya és apa.- mutatott a képre, és ő is mosolyogva nézte.
-Sajnálom, Sophie. Borzasztó lehet...- nyelt egyet, Sophie pedig megvonta a vállát, és letette a poharat az szekrény tetjére.
-Nem igazán emlékszem járuk. De azt tudom, hogy ígyis csodálatos szüleim vannak.- törökülésbe ült, és combjára könyökölt, majd öklére hegyezte állát, nagy szemeivel pedig Williamre nézett, aki szólásra nyitotta rózsaszín ajkait.
-Miért szólítod őket a szüleidnek? Nem azok.- nézett rá furcsállóan, Sophie pedig érezte, hogy belülről marja valami. Gyorsan köhintett egyet, de az égető érzés nem múlt.
-Mert gyerekükként neveltek fel. Így ők lettek a szüleim. Nem is kívánhatnék jobbat, hiszen nincs.- mosolygott, feje zúgása lassan alábbhagyni látszott, megdörzsölte homlokát.
A tüdejét üresnek érezte, szíve hevesen vert a gondolatra, hogy kocsival fognak utazni, kilómétereket. Majdnem elhányta magát. Eddig bele sem gondolt abba, mennyi veszéllyel járhat, hogyha ők holnap elindulnak. Sóhajtott egyet, majd felállt.
-Ohh, bár engem is Farley nevelt volna.- terült el a halványlila szőnyegen William.
- William. Összenyálazod a szőnyegemet.- nevetett Sophie, a sötét, lila tokkal felszerelt telefonja pedig rezegni kezdett. Megnézte, hogy ki hívja telefonon, de azzal a lendülettel, ahogyan kezébe vette, az ágyára hajította. A rózsaszínű, virágos mintával díszített paplan huzat besüppedt, ahogyan belemélyedt a készülék. Sophie világos hajába túrt, és felmordult.
-Úgy utálok búcsúzkodni...- szűrte ki a fogai között. Elterült az ágyán, és fejét párnájába temette. William mosolya azonnal elillant, és amilyen gyorsan csak tudott, felpattant a padlóról, és leült a lány mellé.
-Kicsi, drága, egyetlenem.- simogatta a hátát, és próbált észrevétlenül átnyúlni Sophie fölött a telefonért, ami csak tovább rezgett.
-James az...- kicsit oldalra fordította fejét, hogy Will hallja is amit mond neki.
-Még mindig együtt vagy vele? Sophie!- nézett mérgesen a lányra, és felkapta a telefonját.- Megmondtam, hogy ez nem lesz jó. Én megmondtam. Annyira hozzánőttél, hogy már egy hetet sem bírnál ki nélküle, nemhogy ennyi időt. Túl hosszú pórázod van.- oktatta ki hadarva William. 
James 10 évvel idősebb volt Sophienál, Esme egyik barátja, akit ő a testvérén keresztül ismert meg, Sophie pedig ugye az anyja álltal. A lány szülei nem tudtak erről a kapcsolatról, hiszen amikor elmegy valahová, nem kérdezik. Már felnőtt, így úgy gondolják, ennyi kis szabadsága hadd legyen. Sophie imádta Jamest. Az első találkozásuk óta már, hogy fülig szerelmes belé, viszont a kora miatt csak nem több, mint két éve viszonozhatta James az érzéseket. Hogy előtte is táplált-e valamit a lány iránt, az számára rejtély volt. Nem látott bele szerelme fejébe. Soha nem is foglalkozott mással, csak azzal, hogy a férfi az ő párja. Vele sétál mosolyogva, nem mással.
-De annyira szeretem.- nyafogott Sophie, és kikapta William kezéből a telefont, de James már letette azóta. Nárcisz illatú párnájából kidugta fejét, és egy ideig csak nézte a telefon fekete kijelzőjét. James csak egy kis üzenetet hagyott maga után. A lány megnézte, és elmosolyodott egy pillanatra. William természetesen nem nézte ezt jó szemmel, és elkobozta a telefont. Elolvasta az üzenetet, és letette a készüléket a szekrényre. Ezalatt sem Sophie, sem ő nem szólt semmit. Csak sóhajtott egyet.
-Ugye nem fogsz elmenni hozzá ma este?- kérdezte aggódó pillantást vetve a lány felé. Megfogta a kezét, és csak azt nézte.