Karácsonyi meglepetés

A hó nagy pelyhekben esett odakint, az illatgyertyák fahéj és narancs illatot árasztottak, a vállára hajtom a fejem, s a lábamon feljebb húztam a bundás, piros-fehér csíkos zoknit, mely a sok rohangálástól lecsúszott a sarkamig. Most már ennyi is elég lenne a boldogságomhoz. De a mostani karácsony egyáltalán nem úgy alakult, mint ahogy azt elterveztük. Xichennek el kellett utaznia a munkája miatt, így idén külön töltjük az ünnepet. Tehát az előbb felsorolt dolgok közül csak a zoknis része igaz, mivel, se hó, se illatgyertya, se Ő nincs. A pulóverét ölelve gurultam jobbra-balra a kanapén, melyen minden évben összebújva nézzük a Brian Életét. Ez amolyan furcsa karácsonyi szokás nálunk, míg mások közösen vacsoráznak és halat esznek, vagy romantikus esti sétákra indulnak a hóesésben, mi nekünk elég ennyi is a boldogsághoz. Igaz még csak két napja ment el, de most hiányzik a legjobban. Lehunytam a szemem és újra elkezdtem gurulni, csakhogy ezúttal a szőnyegen landoltam. Elterültem rajta és nagyot sóhajtottam. Pedig idén még menő ajándékot is találtam! Olyan ronda pulcsit, mint ez ritkán lehet látni bárkin is. Így már teljesen beleéltem magam, hogy mennyire vicces lesz a feje, amikor arra kérem, húzza fel. Megint, kínos dolgokat csinálok.

Hirtelen eszembe jutott, hogyan ismerkedtünk meg...

Egy unalmas pillanatomban, miközben a metróra vártam, a barátaim Instagram fiókjait nézegettem, és az egyik haverom képén megláttam Őt. Egy kék farmerdzseki, fekete rövidnadrág és fehér hajpánt volt rajta, egyik kezében kosárlabda, másikkal a haverja vállára támaszkodik, az első gondolatom az volt, te jó ég milyen magas! A második, pedig, hogy milyen jóképű. Valami nagyon megfogott benne, így végig néztem az egész oldalát, ami szerencsére nem volt privát. Majd holmi hirtelen felindulástól vezérelve bekövettem és like-oltam a legutóbbi képeit. A metró ebben a pillanatban érkezett meg, hatalmas zajt és szelet hozva magával. Sietve felszálltam és tovább nézegettem a képeit.

Néhány nap múlva ismét feltöltött egy újabbat. A képen ő és egy kutya volt. Leguggolt az állat mellé és átölelte a nyakát. Nagyon aranyosan festett... úgy értem a kutya, nem Ő... A képet azonnal like-oltam, majd írtam is alá egy rövid üzenetet: Cuki a kutya. Miután elküldtem a telefont lezártam és az ágyra dobtam. Kis idő múlva pityegett egyet. Azonnal felálltam és a telóm után ugrottam. Izgatottan feloldottam, reméltem ő reagált valamit, de csak az egyik barátom üzent. Unottan roskadtam vissza a székemre és folytattam a munkát.

Ez így ment napokon keresztül, írtam valamit, ő pedig nem reagált. Nem voltam egy kitartó típus, de most már csak azért is akartam, hogy egy minimális reakciót kicsikarjak belőle. Így egy kicsit drasztikusabb módszerekhez folyamodtam, és konkrétan üzenet írtam neki az egyik story-ára válaszul. Erre pedig végre válaszolt. Majd több napig megint semmi. Aztán bekövetett. Nagyon boldog lettem, és írtam is neki. Elkezdtünk beszélgetni és kiderült, hogy sok bennünk a közös. Még soha senkivel nem beszéltem ennyit, főleg online. Hónapok múlva, elhívott vacsorázni, hogy találkozzunk. Olyannyira izgatott voltam, hogy majdnem nem mentem el. A végén már a saját főnököm mondta, hogyha nem megyek el, levonja a fizetésemből. Így mit volt mit tenni, öltönyt húztam, rendbe szedtem magam és elindultam. Már megérkeztem és a parkolóbban az autóban ülve, azon vaciláltam, vajon felhúzzam-e a kedvenc fekete sapkámat... hisz mindig rajtam van. De az öltönyhöz hülyén néz ki. Viszont mi van, ha emiatt illan el a szerencsém. A döntésképtelenség miatt, több mint fél órát töltöttem a kocsiban, így megváratva Xichent. Végül is erőt véve magamon kiszálltam, a sapkát az ülésen hagyva és futólépésben indultam meg az étterem felé. Mikor odaértem, megláttam Őt az étterem előtt, nekem háttal állt és egy fehér, igen elegáns öltönyt viselt. Megvárt engem, pedig simán elmehetett volna...

Ezután a nap után még sokat találkoztunk, megvédett engem, több olyan helyzetben, amit régebben egyedül nem tudtam volna elintézni, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Az utolsó löketet az adta, amikor beragadtunk egy szálloda liftjébe, itt vallottam be neki mit érzek, és itt csattan el az első csókunk is.

Elmosolyodtam az emlékkép láttán. Felálltam a földről és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Ha már Ő nem lehet velem itt ma este, én akkor is jól fogok szórakozni. Fogtam magam és a konyhába mentem elővenni egy nagydoboz mézeskalácsot, majd forró csokit készítettem. Már megszokásból két személyre. Megforgatta a szemem és kitöltöttem egy részét a bögrémbe. A dobozt megfogva visszatértem a kanapéhoz. Leraktam a szőnyegre előbbi szerzeményeim és a hálószobába indultam takaróért. Miután ez is megvolt, már csak egy dolog, illetve kettő hiányzott. A laptopom és Xichen.

A takaróba betekeredve és forró csokit szürcsölgetve indítottam el az ikonikus filmet. Valahol a közepe fele elaludhattam...

Arra keltem fel, hogy egy jól megszokott illat kúszik be az orromba, és egy kéz lágyan simít végig a vállamon.

- Xichen - motyogtam és a kéz után nyúltam. - Hát visszajöttél?

- Boldog Karácsonyt A-yao! - Suttogta és szorosan fonta körém erős karjait.

- Neked is - mondtam, majd közelebb bújva lényéhez szívtam be illatát. - Neked is...

Azt hiszem, ez az este örökre az egyik kedvenc karácsonyi emlékem lesz.