Miért hiányzik? Mert szeretem? Mert ő jelenti nekem az egész világot? Mert így akarja a szívem? Mert most valahol nagyon messze van a második felem? Mert ő a boldogságom? Mert egyszerűen kell nekem? Vagy mert ő életem szerelme? A helyes válasz ezek közül: mindegyik. Szeretem, valóban, de olyannyira, hogy minden apró felfoghatatlan porcikám és gondolatom az övé. Ő jelenti nekem a világot, mert nincs életem nélküle. Nem is volt, míg őt meg nem ismertem. Ki voltam? Egy magányos farkas. Nem érdekelt semmi, ami körülöttem lejátszódott, de most? Csak ő érdekel, mert nekem ő az egész világ. A szívem is ezt akarja. Akarja őt, mint minden más molekulám, amelyből állok. Akarom őt, kell nekem, mert nélküle nem érek semmit sem. Érte dobog a szívem és hiába a józan ész, itt mindent a szív diktál. Azért is hiányzik, mert a másik felem, vagyis ő, nagyon messze van most valahol tőlem. Egy vonaton, egy fülkében, pár útitárssal. Bár megtehetném, hogy utána megyek, hogy ott várjam majd reggel a vonatállomáson. Megtenném, mitöbb! Meg is akarom! De nem lehet. Most nem. Ki kell ezt bírnunk, bármennyire is fáj. Ő a boldogságom. Minden, amit csak kívánhatnék. Minden érzés, amit érezhetek valaha is. Minden szó, amit kiejtek a számon. Minden cselekedetem. Minden étel és ital, amit csak éhező és szomjazó testem kívánhat. Minden. Az egész világmindenséget jelenti nekem. Egyszerűen kell nekem. Kell ahhoz, hogy ember legyek, hogy éljek, hogy érezzek. Kell ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok. Kell a léthez. Kimondhatatlanul szeretem őt. Nagyon. És ez nem fog változni. Nincs ahogyan és nincs miért. Mert ez a szerelem! Nekem ő maga a szerelem! Az életem! Szeretlek, életem szerelme.