Aznap, amikor elment azt hittem, mindent elveszítettem, pedig nem. Csak elment. Tudtam, hogy nemsokára találkozunk majd, mégis úgy sírtam, mintha soha többé nem látnám. Olyan hiányérzetem  volt, hogy majdnem beleőrültem. Semmi más nem cikázott a gondolataim között,  csak ő járt a fejemben, ahogy most is minden egyes percben. Szeretem nagyon és borzasztóan hiányzik a mosolya, sz érintése, a hangja. Minden! Azt akarom, hogy velem legyen ebben a percben is és mindörökké, hogy engem öleljen, engem érintsen, hozzám szóljon, rám nevessen. De most nem lehet, pedig nagyon hiányzik. Jobban, mint ahogy elképzeltem. Megfogadtam, hogy nem leszek szerelmes soha többé, de képtelenség. Mikor az ember megtalálja a másik felét, azt nem lehet úgy csinálni, hogy ne szeressen belé, mert a tudat alatt valamikor csak erre vágyott és most, hogy megkapta, kell neki. Nem akarja elveszíteni a reményt, hogy lehet boldog. Én sem akarom, mert nekem ő jelenti a boldogságot és az életet egyaránt. Miért dobjam el a kulcsot, ha egyszer kinyithatok egy ajtót vele? Nem igaz? Nekem ő a kulcsa. A szívem kulcsa.