És ő már csak egy idegen. Egy idegen, aki minden titkommal elment. Nem jön vissza.
    Olyan volt, mint mikor meglátunk valakit az utcán, jön szembe velünk, hirtelen beleszeretünk, mert elbűvöl, egymás szemébe nézünk és mintha ismernénk egymást valahonnan, elmosolyodunk, aztán ő felül a városi buszra és elmegy. Nem szóltunk hozzá egy szót sem, mégis az arcára, a tekintetére örökké emlékezni fogunk.
    Talán csak ilyen találkozás volt ez is.  Megláttam, beleszerettem és ő elment. Nem bántam meg. Azt soha nem fogom bánni, hogy beleszerettem. Azt viszont igen, hogy vége lett. Túl hamar. Túl gyorsan. Elszaladt az idő. Elszaladt ő is. Azt kívánom, bár újraélhetném az egészet ezerszer. Semmit sem csinálnék másképp. Nem az fáj, hogy vége. Az fáj, hogy reggel nem írhatok már neki, a napot nem beszélgethetjük át, nem nevethetek vele, nem érezhetem, hogy ő velem van. Fáj, hogy el kell felejtenem. Mert ő már semmit nem jelenthet nekem, mégis még mindig szeretem. Bár soha nem kellene elfelejtsem, bár soha ne lett volna ennek vége.
     Ennyi volt. Egy pillanat. Volt, nincs. Mint mikor eltörik egy szép ékszeres doboz. Leesik a polcról, ott állunk az ajtóban, de nem tudjuk elkapni és darabkákban hever a padlón. Üres lesz az a hely a polcon. Aztán egyszer kapunk valakitől egy szebbet, azt betesszük a helyére és betelik az űr, de a padlón a helye megmarad, az a karcolás, ami a dobozka eltörésekor keletkezett.
   Olyan sok emlék köt hozzá, annyi mindent adott nekem. Nem az ajándékokon van a lényeg, hanem a lelki szépségeken. Arról beszélek, hogy milyen sok szép érzelmet élhettem át vele. Mennyi mindent kaptam tőle és most mindent el kell dobnom. Az összes érzést meg kell semmisítenem, amit iránta valaha is éreztem, mert ennyi volt. Nincs már több. Se idő, se vad csókok, se ölelés. Még szerelem sincs. Semmi.