Az egész olyan volt, mint egy csillaghullás. Gyönyörű volt és hirtelen jött. Csak néztem és csodálkoztam a fényében, az erejében. Olyan hihetetlenül lenyűgöző volt. Csak el akartam mondani, hogy mennyire szeretlek. Ki akart törni belőlem, nem tudtam magamban tartani. Féltem, hogy kihuny a fénye, de inkább erősödött percről-percre. Talán ezt vártam az egész eddigi életemben. Ezt a fényt. A csillaghullást. És nem csalódtam. Csodálatosabb volt, mint amilyennek valaha elképzeltem. Elállt a lélegzetem és akkor éreztem legelőször, hogy szerelmes vagyok. Úgy Isten igazából. Nagyon szerelmes. Megszűnt minden körülöttem és csak te léteztél. Te, azzal a fantasztikusan ragyogó fényeddel. Nekem te lettél a szerencse csillagom. Nem láttam semmi mást, csak azt, hogy valójában mennyire kimondhatatlanul szép a világ és nem éreztem semmi mást, csak azt a mindent elsöprő és felülmúlhatatlan szerelmet, amit most is és mindörökké fogok érezni irántad. Lehulltál a földre és megváltoztattál mindent. Nem kívántam semmit, nem akartam semmit, de te megmutattad, hogy rád van szükségem. Azt hittem, hogy mindent megkaptam, de valójában abszolút semmim, de semmim nem volt. Mikor kiléptél az árnyékból és megpillantottalak, akkor tudtam, hogy nekem te kellesz. Szükségem van rád minden egyes pillanatban, mert nélküled halott vagyok. Kívül is és belül is. Szeretlek. Úgy, ahogyan vagy, mindenestül. Nem kell senki más, csak te és ez az, ami soha nem fog változni akkor sem, ha a világ a feje tetejére áll majd és minden széttörik. Nagyon, de nagyon, kimondhatatlanul, leírhatatlanul, megmagyarázhatatlanul, kifejezhetetlenül szerelmes vagyok beléd.