Mi számít valójában ebben az életben? A diplomák halmaza, a siker? Az, hogy minnél magasabb rangunk legyen? Az, hogy mindenféle más istenverte szemétséggel legyünk elhalmozva? Mi jobb, mi fontosabb?! Az, hogy szeretni tudjunk és szeretve legyünk fontos-e legalább annyira, mint a karrier? Az emberség, a boldogság és mások boldoggá tétele fontos-e? Fontosak vagyunk-e egymásnak? Számítanak-e még valamennyit az érzéseink, amelyek emberekké formálnak vagy már az emberség sem kell ebben a világban ahhoz, hogy mi emberek maradjunk?  Vagy talán már rég nem vagyunk érző lények, inkább csak rohanunk és létezünk. Számít-e valamit még a boldogság? A félelem, hogy elveszítjük azt, akit annyira szeretünk, a fájdalom és a szeretet létezik-e még szíveinkben? A szerelem még arról szól, hogy fontosak vagyunk egymásnak, hogy tiszteletet érzünk egymás iránt, hogy a másik boldogságát akarjuk, hogy a Nap még akkor is süt, mikor éppen vihar söpör végig az utcákon és a lélelkben?  Rohanunk és nem vesszük észre, hogy már szinte semmi nem maradt meg az emberség részeiből, mely élne bennünk. Rohanunk, hogy felvéssük neveinket egy csupasz kőtömbre, ahonnan majd a szél és az eső lemossa a poros, alig olvasható betűket, pedig valójában egymás szívébe kellene megtennünk ugyanezt azzal, hogy emberek maradunk, de hogy hol van ez?
Hát elveszett. Elvesztünk valahol.