_nelkuled_ kérésére. Neked is rettenetesen sajnálom a késést! 😌

Tényleg rettenetesen sajnálom! :'(

Egy kis infó:
T/N=Te neved
Kérésre; Hugrabug ház, tekergők kora
E/1-ben lesz írva. (ha nem tetszik, átírhatom)

FIGYELEM! Nézem a kéréseket, már meg is vannak a részek, be vannak osztva, viszont nem minden esetben van időm, így ezúttal is kérek mindenkit, hogy NE essetek nekem, mert akkor kénytelen leszek kitörölni a kéréseteket, és folytatni a következővel. Köszönöm a figyelmet, és a türelmet. Igyekszem, ahogy tudok, de én sem vagyok robot, ne is várjátok ezt el tőlem. Köszönöm! <3

Szeretnék mindent elfelejteni. Ha lehetne, akkor inkább csak átlépnék egy másik univerzumba. Ha lehetne.

- T/N! Kérlek, ne legyen megint baj. Ha még egy baglyot kapunk, akkor büntetésben leszel! Kérlek, T/N!

- Ja ja, felfogtam. Ne rosszalkodjak. Indul a vonat! - kaptam oda a fejem.

-T/N, kérlek! Ez most komoly! - próbált győzködni apa. De nem tudtam figyelni. A vonat le akart hagyni. - T/N!

- Bocsi, apa! A vonat le akar hagyni! Szia, majd a nyáron találkozunk! - integettem, majd felpattantam, és mielőtt begyorsult volna a vonat, kinyitottam az ajtót, és beestem az ajtón. Gyorsan becsuktam a vonatajtót, és elterültem a folyosó padlóján. Nem tudtam felkelni a nevetéstől.

- Öhm… Segíthetek? - hallottam meg egy hangot, mire felpillantottam. Egy barna hajú, barna szemű fiút láttam több heggel az arcán. Össztéveszthetetlen. Remus John Lupin volt az, alias Holdsáp. Így hívják őt a barátai, a Tekergők. Vagyis James Potter, Sirius Black (ők ketten a "feje" a csapatnak, ami azt jelenti, hogy ők eszelnek ki minden csínyt), Peter Pettigrew és Remus Lupin. Személy szerint Remust a harmadik év óta szeretem. De természetesen ez titok. - Szóval? - rángatott ki a gondolataimból az emlegetett szamár, alias Remus. - Segítsek? - szegény fiú még mindig ott állt, nyújtva a kezét, arra várva, hogy elfogadjam vagy elutasítsam. Vagy egyáltalán hogy mondjak valamit. Hupsz.

- Igen, köszi. Az jól esne. - fogadtam el a felém nyújtott kezét.

~Time Skip~

Soha senki ne higyjen egy Blacknek! De komolyan. Éppen felelsz vagy mersz-eztünk, mire azt választottam, hogy felelek. És mit adott ez az élettelen? Hogy mondjam el egy titkom.

- Nem! Ez nem jó, akkor inkább merek! - tiltakoztam nevetve.

- Jó. - egyezett bele. - Akkor ha mersz, akkor feküdj le, és mondd el az egyik titkod. - vihogott. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Miért érdemlem én ezt?

- Nem adod fel egykönnyen, igaz? - mosolyogtam, miközben a fejemet csóváltam az idiótaságán.

- Nem!- jelentette ki, mire sóhajtottam egyet, és már kezdtem is volna az egyik legnagyobb titkom –természetesen nem azt, hogy szerelmes vagyok Remusba–, amikor valami kopogott az ablakon. Odakaptuk a fejünket, és meglepődtem, mikor a családi baglyunkat láttam meg, egy levéllel a lábán. A csőre még mindig kopogott az ablakon, beinvitálásra várva, mire a fejemhez kaptam, és gyorsan kinyitottam az ablakot, hogy bejöjjön Amadeus. Ez a neve a bagolynak. Megvárta, még eloldozom a levelet, és ki is repült a nyitott ablakon.

- Hé, Amadeus! - kiabáltam ki az ablakon. De már messze járt. A levél apától jött. Felbontottam a pecsétet, miközben leültem a helyemre. Jobban is tettem. A levélben nem éppen a legjobb hírek álltak;

T/N,

Nagyon sajnálom, hogy ilyen korán már a leveleimet kell olvasnod, biztosan nagyon kínosnak érzed a barátaid előtt, hogy alighogy elindult a vonat, máris kapsz egy levelet édesapádtól. Nagyon sajnálom, de nyomós okom van arra, hogy miért írok most neked.

Anyukád egészségi állapota rosszabbodott. Most bevitték a Szent Mungóba, hátha tudnak rajta segíteni, de azt mondják, hogy a csatát elvesztettük. De van remény még, kérlek ne add fel!

Szeretettel ölel,
Édesapád.

A levelet szélsebesen írta, látszódott a betűkön. Hallottam fentről valamit, talán Sirius volt az. Azt hiszem, valami olyasmit mondhatott, hogy "Nem úszod meg a választ egy hülye bagoly miatt, ugye tudod, T/N?". De nem válaszoltam. Csak könnyes szemmel felálltam, és elnézést kértem mindenkitől, majd kimentem a fülkéből. Leültem a mosdónak a fala mellé, leültem lassan, a térdemre hajtottam a fejem, és sírtam. Hallottam kopogásokat, mire odamentem, és kinyitottam. Meglepetésemre Remus állt az ajtó előtt. Minden előzmény nélkül megölelt. Lehet, hogy magam alatt voltam, de most pontosan erre volt szükségem, így sírva visszaöleltem. Miután lenyugodtam, bejött. Majd elkezdett beszélni.

- Figyelj, tudom, mennyire rossz érzés, ha elvesztünk valakit, ilyenkor soha, de SOHA nem szabad egyedül lenni, a barátok azért vannak, hogy ott legyenek velünk nem csak a legjobb pillanatokban, de a legrosszabbakban is támaszt tudjanak nyújtani. - mondta ezt egy mosollyal az arcán. - Tudom, mert én is átéltem.

- Elolvastad a levelet, ugye? - szólaltam meg pár perc csönd után, ameddig emésztettem a hallottakat. Felemeltem egy kicsit jobban a fejem, hogy a szemébe nézzek, és láttam benne a megbánást, majd lassan bólintott egyet. - Gondoltam.

-T/N… ha azt hiszed, azért vagyok itt, mert elolvastam a leveled, és gondoltam, szükséged van segítségre, hazudnék. - ezen meglepődtem. Ugyanis mindenre számítottam, de erre nem. - Nem azért jöttem. Azért jöttem, mert… Én… Nekem nagyon tetszel, T/N. Már az első nap óta, amikor ott voltál nekem, azóta tudtam, hogy nagyon jóba leszünk. És láss csodát, nem tévedtem.

- Várj… mi? Mármint… te SZERETSZ engem, mint szerelemmel? Wow. El sem hiszem, hogy ez megtörténik. Ilyen még sosem volt velem…

- Az rendben van, ha te nem érzed ugyanezt, megértem, nem is tudom, miért mondtam el, én csak…

- Remus… ez… CSODÁLATOS! Végre! Végre van valaki, aki viszonozza az érzéseimet! - kiabáltam örömömben.

- Várj, mi? - kérdezte, de nem hagytam, hogy végigmondja, megcsókoltam, és életemben talán először igazán boldog voltam, úgy, mint talán még soha.

~HAPPY END~

Remélem tetszett, és sajnálom. ♥️♥️♥️