T/N- te neved

SÖTÉT FŐNIX SPOILEREKET TARTALMAZ! ÉN SZÓLTAM! 😅🙄❤️

---

-Ne Jean!-szaladtam a páros felé. A szőke nő testvérem nyakát fogva vette el erejét. Közelebb léptem, és engem is eltalált ez a lila-narancssárga köd.
Fojtogatott, sikítani tudtam volna, de csak mentem, hogy megmentsem a húgom. Egyre több idegen anyag került belém. Jean ellökött majd felreppent a szőke nővel. Tudtam, ennek rossz vége lesz...
Fent az égen szétrobbant fényes madáralakot öltve. Könnyeim megállíthatatlanul folytak. Hisz most vesztettem el a testvérem!
Scott jött oda hozzám, hisz ő érezhette át a leges-legjobban fájdalmam. Ő a szerelmét vesztette el.
Felsegített majd hagyta hogy kisírjam magam, míg neki is hullottak könnyei.
Amint hazaértünk a suliba elvonultam a szobámba. A gyerekek végigkövették mozdulataim, míg be nem csaptam magam után az ajtót.

Scottal épp a kőkerítés felé megyünk, hogy kitegyük az új táblát rá:
Jean Grey iskola tehetséges fiataloknak.
Szívem egyik fele vele halt meg, halálával lett félig üres. Annyira hiányzik!
-T/N jössz? - hallottam még Scott hangját.
-Persze.-mentem utána.

Hank keresett, aki az új igazgatója lett az iskolának. Istenem mennyire szerelmes voltam belé. Aranyos fiú, azóta szeretem hogy bemutatkozott nekem. A húgommal együtt kerültem ide még 75-ben... Ő még csak nyolc éves volt, míg én tizenkilencedik évemet tapostam. Még így is idősebb nálam. Hiába voltam fülig belézúgva, ő Ravent szerette.
Amikor meghalt mindannyiunk szívén facsart egyet, de az övén kettőt is.
A temetése napján esett az eső. Minden fekete volt, a természet is őt gyászolta.
Milyen boldogok voltunk mielőtt felmentünk az űrbe.
Sok nevetés, beszélgetések, közös programok.
Hiányzanak a vidám pillanatok.
Mostanában már nincs semmi ilyen. Gyász, és bűntudattól nehezedő légkör van, a régi vidám szikrázó helyett.
Az irodába értem.
-Kerestél.-mondtam.
-Igen... Arra kérnélek, hogy tanítsd a kémiát a gyerekeknek. Megtennéd?-kérdezte.
-Nem tudom. Én... Jean...
-Hagyd már T/N! Lépj túl rajta! Én is túl léptem! Megbocsátottam.
Meghökkenve néztem őt. Kék szemeiben nem láttam azt mint régen.
-Mi?-nyögtem.
-Megállíthattad volna Jeant! És Raven még mindig itt lenne!- mondta.
-Tessék? Te komolyan ennyire hülye vagy?
-Erősebb voltál Jeannél! Megtehetted volna, hogy lebeszéled.
-Akkor most mindenki halott lenne!-kiabáltam. - Ha nem engedte volna ki Jeant, hanem hallgatsz rám, engem küldtetek volna ki, és akkor most nem lenne ez! Őt visszavárták! Ha én megyek, akkor most élne Raven! Mert én meghaltam volna!
-Szóval azt mondod az én hibám? A húgod csak még tudtad volna fékezni! -mondta.
-Hank McCoy hogy hogy lehetsz ilyen hülye és vak? Akkor inkább haltam volna meg!-kiabáltam, és hirtelen minden össze vissza reppent. A papírok szétcsúsztak, a könyvek leestek a polcokról, az asztal felborult, csakúgy mint az állólámpa. Az ablak betört.
És bennem még jobban tönkrement valami.
Csalódtam Hankben.
Döbbenten nézett rám. Iszonyatosan dühös voltam. A tükörbe néztem, és megijedtem magamtól. Hajam körülöttem szállt, szemem pedig lilán világított. A tükörbe pillantva rájöttem, egy szörny vagyok. Szemembe könnyek gyűltek, majd elszaladtam magam mögött becsapva az ajtót. Legszívesebben sikítottam volna.

Ajtóm kulcsra zártam. Mi lesz még? Raven, Jean, Hank...
Agyam elborult. A könyvespolcom felé intve repültek szét a könyvek és borult fel a szekrény. Párnák repültek, vázák törtek a falon.
A barátaim is el fognak fordulni tőlem. Ki lettem? Mi lettem? Papírok borították a padlót.
-Mi... - jelent meg mellettem Kurt.
-Kérlek. Menj el. Nem akarlak bántani!-léptem hátra.
Szó nélkül eltűnt. Újabb szekrény roppant szét, zoknik gurultak szerte a szobában. Ceruzák és tollak álltak bele a falba.
Valaki betörte az ajtót.
Az ablaküvegre intettem, az pedig széttört. A párkányhoz lépve visszafordultam.
Kimerültem. Hála istennek.
-Mi történik körülöttem?-kérdeztem.-El kell mennem.
-Nem kell!-hallottam meg egy hangot.
-Te maradj inkább csöndben! Nincs már miért maradnom. Csak veszélybe sodornálak titeket! És még a végén én lennék ismét a hibás!-vágtam hozzá. Szemeiben megtörtség tükröződött. Hadd fájjon neki is annyira mint nekem!
-Minden elvesztettem. Csakúgy mint te! A testvérem, a családom, a barátaim. Akit szerettem
nem a régi...-
Döbbenten állt a rumli közepén. Felfogtam mi szaladt ki a számon, így elfordultam.
Hirtelen két kar ölelt át. Az illat azonban nem Hankhez tartozott.
Peter volt az, aki szinte a bátyám lett. Lassan elnehezedtek pilláim, lábam összecsuklott alattam.
Azt hiszem vége. Végre mehetek Jeanhez és anyához...

---

Túlon túl világos volt. Ez a mennyország? Csendben felültem, majd szétnéztem.
Hank az egyik kis gépecskénél állt. Mintha mi sem történt volna ezredjére is beleszerettem. Pulzusom megugrott, de ugyanakkor dühös is voltam rá állítása miatt.
De azok a szemek... Ha csak egyszer rám nézne. De nem akárhogyan... Szerelmesen... Behunytam szemem és remegő sóhajt hallattam.
Felém fordult. Úgy éreztem magam mint valami kis tinédzser. Azt hittem azon már túl vagyok...
-Hogy vagy?-kérdezte feszengve.
-Jól. Mi történt velem? - kérdeztem.
-Abból a ,,napkitörésből'' beléd is jutott. Amikor Jeant akartad megmenteni.-nézegette a papírokat.
-Sajnálom az irodádat.-suttogtam.
Szemeimbe nézett.
-Én sajnálom hogy olyat mondtam. Kicsit túlzásba vittem.-fordult el.
A vérnyomásmérőt kezébe vette, majd karomra csúsztatta. Ujjai nyomán felbizsergett bőröm. Szinte könyörgött hogy érjen hozzám...
-Mindketten eltúloztuk.-suttogtam.
-Most akkor veszélyes vagyok?-kérdeztem.
-Ha hagyod hogy segítsek, akkor nem. Csupán tudnod kell uralni. Oké. A vérnyomás átlagos. Jól van. Azt hiszem rendben vagy.-suttogta.
-Hogy fogsz segíteni?-kérdeztem.
-Még fogalmam sincs. De kitalálom.
Lecsusszantam a padlóra, majd elhagytam a helyiséget.
Az igazgatói iroda ugyan úgy állt ahogy hagytam.
Egy intésemre minden visszaállt. A szobámban is.

Hetente kell Hankhez mennem. Csupán beszélgetünk, néha kiadom a stresszt.
Ma éreztem hogy más lesz. Vagy jó, vagy rossz értelemben.
Leértem a laborba, majd a kis mézsárga kanapéra ültem. Hank szokásosan leült mellém.
-Szia.-köszöntem.
-Szia... Amm... Eszembe jutott egy mondatod... Kérlek ne akadj ki... Azt mire értetted hogy ,,ennyire vak vagy?'' ?-kérdezte.
Ideje lenne elmondanom. Jobb kimondani. Viszont ezzel vagy elrontok mindent, vagy helyrehozok.
-Emlékszel amikor a suliba kerültünk és bemutatkoztál? Hebegtél és habogtál, annyira aranyos volt. Tizenkilenc voltam. Fiatal és... Hát... Szerelmes... Fülig. Te mást szerettél. Ez megedzett az évek során, megkomolyodtam. Sorra jött minden. Apokalipszis, aztán az űr. Raven majd Jean elvesztése.
Lassan úgy érzem a szívem teljesen üres. Lassan kifakulok, és mindenki elhagy.-mondtam. Ki szakadt belőlem minden. - Emellett veszélyes vagyok. Távol kell magam mindenkitől tartanom. Nekem nincs jövőm.-suttogtam.
-Van valaki aki szeret téged. Hülye volt, de tudja, hogy csakis te kellesz neki.-mondta.
Finoman arcomra tette kezét majd ajkai enyémhez forrtak. Gyomromban a pillangók életre keltek, szinte egész testem lángolt és bizsergett. Keze nyomán bőröm felforrósodott és bizseregtek ajkaim. Vérem felforrt. Kezei derekamra csúsztak, pólón keresztül is éreztem puha bőrét, és meleg tenyerét.
Ajkaim közül gyenge sóhaj szökött ki, mikor elváltunk és derekam cirógatta.
-Szeretlek T/N Grey. Hülye voltam, de soha többé nem engedlek el.
-Szeretlek. Menthetetlenül szerelmes lettem beléd. Te aranyos okos bolond.
-Hogy fér össze a kettő?-kérdezte vigyorogva.
-Csend.-nevettem fel.
-Én nem akarok csendben lenni...-csípett finoman bele az oldalamba.
-Azt majd meglátjuk McCoy...

1005 szó gyerekek, az eddigi leghosszabb oneshot... 😅🙄🙈

Írta: Nyilas ♐

KÉRJETEK NYUGODTAN! Egyikőnk sem harap... Illetve Halak lehet hogy néha... De csak ha nagyon kiakasztják... :D <3