Ismét az előtt az átkozott édességes bolt előtt állok amit annyira imád. Bármikor eljöttünk előtte ő nem bírta ki, hogy ne jöjjön be. Percekig csak sétált fel-alá a sok színes kosár közt azon gondolkozva mit vegyen. 

- Taeyong nem tudok dönteni. - biggyesztette le ajkait. Mindig ezt csinálja ha döntés képtelen.

- Mit vársz tőlem? Én nem tudok helyetted dönteni, életem.

- Oh  dehogynem! Kérlek segíts! - nézett rám könyörgő szemekkel. Nagyot sóhajtottam majd alaposabban körül néztem a kicsiny üzletben. 

- Utálom mikor ezt csinálod! Tudod jól, hogy nem bírok ellenállni ha így nézel rám. 

- Tudom, ezért használom fel ellened. - édesen elmosolyodott majd mellém ugrándozott és egy puszit nyomott az arcomra. 

Az emlékre keserű mosolyra húzódik a szám. Eljön az idő mikor újra az lesz a legnagyobb problémánk, hogy milyen cukrot vegyünk? Mikor fogunk újra ketten sétálni itt és magyarázatot keresni az élet értelmére? Szeretném ha minden olyan lenne mint régen hiába tudom, hogy ez lehetetlen. Hátat fordítva az üzletnek mentem tovább az eredeti úti célom felé. A kórház recepciósa felnézett ahogy nyikorogva kinyílt előttem az ajtó de amikor meglátta, hogy csak én vagyok figyelmét újra az előtte fekvő papíroknak szentelte. A folyosó teljesen kihalt volt, cipőm kopogása vízhangot vert a falakon. Winwin ajtaja előtt lehunytam a szemeimet és elmormoltam egy imát, hogyha kinyitom az ajtót egy mosolygós Winwin néz vissza rám. Kitártam az ajtót és tekintetem rögtön az ágyra vezettem. Üres volt. Körbe néztem az apró szobában hátha valamelyik széken ül de sehol nincs. Egy árva lélek sem volt a szobában. 

- Elnézést de megtudná mondani hol van Winwin? - szólítottam le az egyik nővért aki elment mellettem. 

- Ki?

- Dongsi Cheng. Múlt héten hozták be a lábán egy vágással.

- Sajnálom, ma reggel elhunyt. Fogadja el őszinte részvétemet. 

- Te-tessék?

- Reggel felnyílt a sebe és elég sok vért vesztett. Minden tőlünk telhetőt megtettünk de sajnálatos módon nem tudtunk rajta segíteni. - szemeim könnybe lábadtak. Kétségbeesett voltam, csalódott, szomorú, mérges. Minden negatív érzelem egyszerre törtek fel bennem. 

- Minden tőlük telhetőt? - horkantottam fel gúnyosan - Ha mindent megtettek volna érte még mindig itt lenne! - a mondat végére már ordítottam. Az arcomat meleg könnycseppek ásztaták el. Elvesztettem az eszemet. üvöltöztem, felrúgtam a közelemben lévő összes dolgot. Utáltam mindenkit, Az orvosokat, a nővéreket, a pasast aki megvágta egy rozsdás késsel Winwin-t. Mindenkit aki élt, köztük magamat is. A nővér ijedten szaladt el és helyette két orvos próbált megközelíteni. Hányingerem lett a látványuktól. Nagy nehezen lefogtak és a karomba nyomtak egy tűt. Minden erőm elszállt és bukfencet vetett velem a világ. Most már csak sírtam és folyamatosan Winwin nevét hajtogattam. Elvesztettem az egyetlen embert aki jelentett számomra valamit. Nem fog többet nevetni a béna poénjaimon, nem fog többet cukortól édes ajkaival megcsókolni. Soha többet nem fogja mondani, hogy szeret. Igaz szívből szeretem és most elment. Itt hagyott egyedül ebben a szörnyű világban ahol csak ő tartott életben. 

Ezek után újra el kéne gondolkodnom rajta nincs-e szükségem orvosra😅 na szóval: hála  hanseulmin55 nem halogattam tovább az átírását a történetnek😄 KimHopeyung te pedig olvasd el újra mert nagyon nem olyan mint az előző volt😁😅 ezer bocsi és remélem mindkettőtöknek tetszik😊❤