Gyönyörű péntek reggelre ébredtünk december 23-án. A környező dombokat friss hó fedte az éjszakai, sűrű hóhullás miatt, az idő pedig napos volt és szélmentes, így a lehető legideálisabb környezetben élvezhettük a téli sportok adta örömöket. Az autókat lent hagytuk a völgyben, a dombról jól látható helyen, majd nekiveselkedtünk a felfelé vezető útnak, magunk mögött húzva a szánkóinkat. Augusta és Brendon haladtak legelől, bár Bren néha még hátrafordult megdobálni bennünket egy-egy jól irányzott hógolyóval, ami egy kisebb csatát is eredményezett a srácok között nemsokára. A csatából inkább kimaradva, a hogolyók elől menekülve nevetve rohantunk el Augustával, kitaposva az utat jó előre, kissé lehagyva a srácokat, akik miután jól kiröhögték magukat, ők is elindultak utánunk.

– Tegnap óta hivatalosan is járunk Brendonnal – közölte velem Augusta, miközben felfelé meneteltünk. Annyira váratlanul ejtette ki ezeket a szavakat, hogy kis híján arccal belebuktam a hóba, amikor felsikítottam miatta meglepettségemben.

– Nem mondod komolyan! Úristen, gratulálok, Aug! – öleltem át lelkesen, mire a lány elnevette magát és szorosan visszaölelt.

– Köszönjük! Amúgy, csak hogy tudd, Bren beköpött téged! Elmesélte, hogyan intézted el az első randinkat. Nem hiszem el, hogy ilyen egyenes cselhez folyamodtál! – fakadt ki, de persze nevetve, mire hitetlenül tátottam el a szám.

– Én meg azt nem hiszem el, hogy így kiadta a "bűntársát"! Szégyentelen fráter! – hitetlenkedtem, de azért én is jót derültem ezen. – Ne haragudj miatta, de a kétségbeejtő idők kétségbeejtő megoldásokat kívánnak és hát gondoltam inkább legyek frankó és jó előre szóljak neki, hogy kegyetlenül megbánja, ha csak játszadozik veled. Nem mondhatod, hogy nem voltam meggyőző, ez volt életem legzseniálisabb cselekedete! – húztam ki magam büszkén, amire Augusta heves bólintásokkal reagált.

– Nem tudok ezzel vitatkozni, még csak meg sem orrolhatok rád miatta. Hálás vagyok, hogy bátrabb voltál akkor nálam!

– Ugyan már! – ráztam a fejem. – Könnyű bátornak lenni, ha nem a saját ügyeit intézi az ember. Te voltál igazán bátor amiatt, hogy asszisztáltál a hülyeségemhez!

– De bűntudatom van, mert emiatt egy életre a Lazacos Lány maradsz Brendonnak – sóhajtotta, amire én csak vállvonogatással reagáltam.

– Vállalom, ha ez az ára annak, hogy együtt legyetek!

Vidáman, egymásba karolva értünk fel a domb tetejére és néztünk szét magunk körül. Saint Vincent Valley egy aprócska hangyabolynak tetszett csupán ilyen távlatokból, de gyönyörű volt, ahogy a napfény megcsillant a füstölgő házak tetején, a templom tornyán és havas látképen. Minden csillogott körülöttünk, mintha valamiféle álomban lettünk volna. Mindent megért a kilátás, főleg azt a negyven perces gyaloglást, amit idáig el kellett szenvednünk miatta meg a verseny miatt. Egyedül csak azt bántam, hogy milyen gyorsan fogunk lejutni innen a szánkókkal.

– Ki nyert? – kérdezte Augusta, amint végre a srácok is felértek hozzánk.

– Mit gondolsz? A Tél királya! – tárta szét a karját Brendon, magát éltetve, majd a karjaiba húzta Augustát és egy csókot nyomott az ajkára. Édes egy jelenet volt.

– Egy szavát el ne hidd, én voltam a valódi győztes! – jelentette ki Jude, amint ő is megérkezett mellénk. – Még Brettet is kiütöttem, pedig ő kemény ellenfél volt! 

– Köszönöm az elismerő szavakat – hajolt meg az említett, majd ő is szétnézett maga körül. 

– Hé, Tél királya! – szólítottam meg Brent, aki amint felém fordult, kapott is a részemről egy jókora hógolyót az arcába. – Ezt azért, mert kiadtad a titkunkat! – nyújtottam ki felé a nyelvem, mire ő harsányan felnevetett.

– Jól van, ezt megérdemeltem! – ismerte el a srác, pedig arra számítottam, hogy visszakapom azt a hógolyót. – De azért chill, Lazacos Lány!

Ösztönösen Judehoz fordultam, hogy megosszam vele milyen titokról volt szó, nehogy valami rosszra gondoljon, de ő már tudott róla Augustától, ráadásul nagyon szellemesnek is találta a megoldási képességemet, így nem származott ebből semmiféle feszültség közöttünk. Egy kicsit kifújtuk magunkat, gyönyörködtünk még néhány percet a tájban, aztán ittunk egy kevés, forró gyümölcsteát, amit Augusta készített és termoszokban hozott fel a hátizsákjában, majd csapatokba szerveződtünk, átbeszélni a stratégiánkat. Én nyilván Jude-al voltam, Augusta Brennel, Warren bedig Brettel. A navigátor szerep nekem jutott, Jude lett az, aki a szánkó irányításáért felelt, s még megpróbáltuk azt is megszakérteni, hogy mekkora lendülettel kellene elindulnunk a lejtőn ahhoz, hogy minél gyorsabban leérjünk, de gyanítottam, hogy ennek kiszámításában nem lehettünk olyan ügyesek, mint a mérnöktanonc Brett, aki mindent kettő másodperc alatt képes volt kiszámolni fejben. Félelmetes, hogy milyen agya volt a srácnak!

– Oké, a verseny kezdőpontja ez a vonal – húzott Brendon a sarkával egy vonalat a hóban –, a végpontja pedig a völgy alja, amott az autók közelében. Értelemszerűen az nyer, aki elsőként ér le oda! Van bármiféle kérdés?

– Kezdődhet a csata? – tette fel az egyetlen releváns kérdést Warren, mire mindenki nevetve dobta a szánkóját a kezdőponthoz és foglalta el a helyét. Úgy éreztem magam, mint valami akciófilmben, de egy olyan Adam Sandler-fajta komikus akcióban, mert nevetséges volt, hogy ennyire "vérkomolyan" vettük ezt a versenyt, pedig semmi valódi tétje nem volt a dicsőségszerzés kivételével. Na jó, csak én és Warren vettük ezt ennyire komolyan, mert nem voltunk komplettek...

– Mutassuk meg nekik! – suttogta Jude a fülembe, amitől nevethetnékem támadt. Nagyon értékeltem, hogy miattam ő is komolyan vette a dolgot, bár az is igaz, hogy alapból az ő ötlete volt a verseny.

Brendon megköszörülte a torkát, majd feltartotta a kezét és hangosan kezdett el visszaszámlálni.

– Három... kettő... egy... START!

Mindannyian őrült tempóban veselkedtünk neki a domboldalnak. Warren és Brett csupán néhány centivel jártak előttünk, de máris frusztrált az az aprócska indulási előnyük, mert ez sok mindent meg tudott határozni, annyira viszont nem vette el a kedvem, hogy ne adjak bele apait-anyait. Élénk beleéléssel navigáltam Judenak, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy megelőzzük a fiúkat, s egy adott ponton valamilyen csoda folytán ez össze is jött, amikor a szánkót kissé slégen kezdte el irányítani. Brendont és Augustát már nem is láttam, valószínűleg valahol mögöttünk jöhettek, jócskán lemaradva. Mi már annyira gyorsan hajtottunk, hogy a csúszástól feltörő hó bele-belekapott az arcunkba, s már látni sem láttunk sokat, egyedül Warren és Brett kiáltásait hallottam, akik kitartóan a nyomunkban voltak.

De már nekik is késő volt. Jude annyira mestere volt a szánnak, hogy amikor leértünk a völgy aljába, pont az autója előtt fékeztünk le, stílusosan akár egy akciófilm egyik eseménydús jelenetének a legvégén. Nevetve. Ezért volt Adam Sandler vibeja az egésznek.

– Megcsináltuk! – sikítottam lelkesen, majd amint leszálltunk, Jude nyakába ugrottam, aki csak nevetve kapott az ölébe és pörgetett meg, szorosan ölelve magához. Pillanatokkal később Warrenék is leértek, s a bátyám arcán ott is láttam már a beletörődött veszteséget, amit jó testvérként örömmel töltött el végignézni.

– Ügyes voltál, bébi, büszke vagyok rád! – csókolta meg Brettet, amint végre összeszedte magát, hogy beszélni tudjon, majd felénk fordult. – Gratulálok, fiatalok!

– Mi is nektek, szoros menet volt, picin múlott csak! – ismerte el Jude, majd levette a kesztyűjét, hogy megtapsolja őket. – Mit szóltok, jöhet egy forró csoki a Coffee&Cream-ben? Szerintem ránk férne!

A fiúk egyből beleegyeztek, s amint harmadikként Augustáék is megérkeztek, mindannyian kissé átfagyva, de annál nagyobb lelkesedéssel kocsikáztunk vissza a városba, hogy a jól befűtött kávézóban folytassuk tovább a napot egy-egy bögre tejszínhabos-pillecukros forró csoki mellett, amit Berry és Luke készítettek nekünk, hiszen ezúttal ők voltak műszakban és végre nem Jude. Legnagyobb meglepetésünkre Kristen is a kávézóban volt, akárcsak Josh és Angelo, így meginvitáltuk őket az asztalunkhoz és eldöntöttük, hogy tartunk egy társasjáték-délutánt, ezúttal mind együtt. Persze még véletlenül sem tudtuk megúszni felhőtlen röhögés nélkül a dolgot. A hangulatot főképp Brendon szolgáltatta, aki ismét kiakadt, hogy folyamatosan vesztésre állt UNO-ban vagy az enyém, vagy pedig Warren részéről. Azt hiszem ez volt az első alkalom, ahol Warrennel szövetségesként tekintettünk egymásra egy játékban és mindketten baromira élveztük, hogy ilyen szinten kitolhattunk Brennel.

– Na jó, feladom, itt fogadom meg mindenki előtt, hogy soha többé nem fogok senkivel sem UNO-zni a Roberts klánból! – fogta a fejét Brendon, majd riadtan belekortyolt a forró csokijába. – Szadista bagázs!

Warrennel vihogva pacsiztunk le, mint akik jól végezték dolgukat, majd mivel mindenki szeretett volna mást is játszani, hamarosan áttértünk a Dixitre, később pedig már mindannyan Brett és Josh sakk-csatáját néztük, ami izgalmasabb volt, mint bármilyen küzdősport vagy focimeccs valaha.

Jude egy adott ponton kiment a mosdóba, majd megállt egy picit a pultnál Berryvel és Kristennel beszélgetni, mivel utóbbi a Dixit parti után inkább a lány társaságára voksolt helyettünk, mondván, őt a sakk nem köti le, de gyanítottam, hogy ennél többről lehetett szó. Amikor Jude visszatért, mosolyogva karolta át a vállamat.

– Nem az én dolgom, de biztos vagyok benne, hogy van valami a lányok között – újságolta. – Mindig is azt hittem, hogy Berry azért nem kavart soha Josh-al, mert a fiú meleg, de van egy olyan érzésem, hogy Berry is saját kapura játszik. De hogy Kristennek tetszik, az egészen biztos, pont úgy csavargatja a haját amikor vele beszél, mint ahogy te tetted, amikor velem randiztál még a hónap legelején!

– Hé, ne már! – nevettem fel hangosan, oldalba bökve a könyökömmel. – Bármi legyen is közöttük, remélem nem lesz toxikus. Én tényleg nagyon szurkolok, hogy Kristen jobban legyen!

– Szerintem jó úton halad. Egészen más az arca, ki van virulva – állapította meg Jude, majd egy puszit nyomott a halántékomra. – És a legfontosabb, hogy állta a szavát és tényleg nem próbálkozott nálam többé. Nekem ez nagyon pozitív karakterfejlődésre vall!

– El kell ismernem, nekem is – bólintottam aprót. – Örülök neki!

– Na és ki áll nyerésre? – bökött az állával a srácok felé, mert egy jó tíz percről lemaradt.

– Eddig úgy nézett ki, hogy Josh, de ha a szemem nem csal...

– Sakk! – állította lehetetlen helyzetbe a királyt Josh térfelén Brett, mire a fiú összeráncolta a homlokát. Számomra már egészen egyértelmű volt, hogy nem volt menekvés, s úgy tűnt, ezt ő is elfogadta, mert csalódottan lépett egyet a királlyal, de mindhiába. Alig, hogy menekülőre fogta, Brett már szembe is állította a valósággal. – Matt! – verte le a királyt a tábláról, mire mindenki üdvrivalgásban tört ki az asztalnál. Ez nem Josh ellen szólt, hiszen mindkettejüknek egyenlő mértékben szurkoltunk, de tényleg izgalmas játszmának voltunk a szemtanúi és ettől mindannyian belelkesültünk. 

– Gratulálok! Ez nem semmi, haver! – vigyorgott Josh a kezét nyújva Brettnek.

– Köszönöm, de magadnak is gratulálhatsz, rég volt ennyire erős ellenfelem! – fogott vele kezet a fiú, majd elégedetten dőlt hátra a boxban és itta ki a már kihűlt forró csokijának utolsó cseppjeit. 

Már későre járt, így lassan mindenki hazavánszorgott, már csak Jude és én maradtunk a boxban, még egy utolsó kártyajátékot játszva. Ezúttal amerikai heteseztünk, de ő volt az, aki többször győzött, s ennek valahol örültem, mert ellene nem is igazán szerettem volna versenyezni. Kinéztem az ablakon az újabb hóhullásra, az égősorok végtelen tükröződésére az üvegen és olyan nyugalmat éreztem a szívemben, amit talán még évek óta soha. Rengeteg barátot szereztem ebben az egy hónapban, megtaláltam a szerelmet egy olyan srácban, akiről azt hittem, hogy csak az álmaimban létezik, s olyan élményeket szereztem, amiket nem fogok egykönnyen elfelejteni. Igyekeztem csak a jelenre koncentrálni. A pozitívra. Tudtam, hogy az életben minden múlandó, de ami Saint Vincent Valleyben történt, az számomra örök volt. Ha nem is örökkön-örök, de egy kis ideig még egész biztosan valami olyan jelentőségteljes dolog, amit nem szerettem volna elveszíteni.

Visszanéztem Judera és arra az aranyos arcára, amiért teljesen odáig voltam, a mosolyra az ajkain, a csillogásra a szemeiben és nem bírtam nem abbahagyni a vigyorgást. Néha még mindig alig hittem el, hogy valóságos volt, s abban a pillanatban is úgy éreztem, hogy meg kellett érintenem. Ujjaimmal végigsimítottam a karján, ami kuncogásra késztette őt.

– Mi az? – érdeklődött, de én csak a fejemet ráztam nevetgélve.

– Semmi különös, csak csekkoltam, hogy valóságos vagy-e! – böktem ki őszintén, majd összekulcsoltam a kezeinket.

– Na és az vagyok? – ment bele a játékomba, szorítva kicsit az összefonódott ujjainkon.

– Nagyon remélem, a te érdekedben! – nevettem fel újra, majd megemeltem picit a kezeinket, hogy egy apró csókot adjak a fiú kézfejére. – Holnap kiengedik egy kis időre Henrik urat a kórházból, Stephennel átmennek majd a Szent Vincébe ünnepelni. Ott lesz a nagyi is, szerintem én is átmegyek – váltottam témát, mert abban reménykedtem, hogy lesz rá esély, hogy a holnapi napon is találkozzunk. A szeretet ünnepe nem csak a családra vonatkozott, hanem mindenkire, akit szerettem. Így őrá is. Vele is meg szerettem volna ezt ünnepelni.

– Mi is ott leszünk Augustával, a papa nélkül nincs karácsony! – mosolygott Jude, bár gondoltam, hogy ezt válaszolja majd, legalábbis nagyon nagy reményeket fűztem hozzá. – Akkor együtt leszünk Szenteste is!

– Együtt bizony! – mosolyodtam el szélesen, s elvesztem a fiú biztonságot nyújtó ölelésében egy hosszú-hosszú pillanatra.

Alig mertem elhinni, hogy ilyen gyorsan elillant ez a hónap. Még sosem volt ennyire boldog ünnepem.