Azt hinné az ember, hogy Jude-al már a létező összes randihelyszínt kipipáltuk ami Saint Vincent Valley lehetőségeit illette, de teljesen megfeledkeztem arról, hogy ott volt a csodálatos színházépület is, ahol minden karácsonykor eljátszották a Diótörőt. Jude a Henrik úrral történt incidens után, amikor már mindannyian megnyugodtunk, közölte velem, hogy hetek óta van nála négy jegy erre a balettelőadásra és ha szeretném, elmehetünk közösen, akár Brettel és Warrennel egyetemben. Én nyilván igent mondtam a lehetőségre, hiszen nagyon is szerettem a Diótörőt, kiskoromban emiatt akartam volna balettművész lenni, de nyilván sem tehetségem, sem kitartásom nem volt hozzá – nézni viszont imádtam.

A bátyám és Brett végül passzolták a dolgot, arra hivatkozva, hogy ez végképp nem az ő műfajuk volt, Warren motyogott is valamit arról, hogy gyerekként már ezerszer megnézte, így inkább a nagyival maradtak otthon és segítettek neki sütit sütni, vagy legalábbis ők ezt állították. Mindenesetre én már délután teljesn harci díszben feszítettem a tükör előtt, Jude üzenetére várva, hogy mikor érkezik meg a ház elé értem. Amint ezt megkaptam, buzgó gyorsasággal köszöntem el mindenkitől és hagytam el a házat, hogy elveszhessek újra Jude karjaiban, immár sokkal boldogabban, kipihentebben és kiegyensúlyozottabban, mint ahogyan legutóbbi állapotunkban válltunk el.

Adtunk magunknak néhány percet a kocsiban csevegni – meg nyilván egy icipicit csókolózni is –, majd nemsokára már a színház felé száguldottunk – na jó, nem, Jude ennél felelősségteljesebb sofőr volt –, ahová újra egészen hamar odaértünk a város kicsinysége miatt. Már javában volt egyfajta tömeg az épület előtt, akik cigarettázgattak és beszélgettek, így úgy döntöttünk, hogy mi is követjük a példájukat, s magunk is ünnepélyesen elszívtunk egy-egy szál cigarettát, miközben beszélgetésbe elegyedtünk és vártuk, hogy Josh és Angelo is megérkezzenek, ugyanis Jude odaadta nekik a másik két jegyet, mivel a bátyámék nem akartak jönni, Augusta és Brendon pedig már múlt héten megnézték a darabot. Meg is lepett a tény, hogy Brendon színházba járt, ráadásul balettelőadásra, de pozitív csalódás volt megtudni ezt, akkor is, ha csak Augusta kedvéért vállalta be a dolgot.

– Felhívott Henrik úr néhány órája – újságolta Jude. – Megköszönte a jótékonysági bulit és az estét is, azt mondta, élete egyik legszebb napja volt, még akkor is, ha utána kórházba került. Jó volt beszélni vele nagyon!

– Annyira örülök, hogy jól van! – sóhajtottam megkönnyebbülve. – Soha többet nem akarok ilyet átélni. Folyamatosan a papát juttatta eszembe a szituáció... – vallottam be, mire Jude aprót biccentett.

– Nekem is a nagyim járt a fejemben végig. Hihetetlen, milyen hamar kerülnek az ember traumái újra a felszínre – mondta szomorúan, majd átölelte a vállamat. – Azért jobban vagy?

– Sokkal jobban – biztosítottam róla. – Ez meg remek meglepetés volt, szerintem eltereli majd a gondolatainkat a rossz dolgokról. Honnan tudtad, hogy imádom a Diótörőt?

– Nem tudtam! – nevetett fel Jude. – Ez volt a legkarácsonyibb darab a repertoárban. De nem lep meg, hogy ezt is imádod, főleg az Anasztázia után!

Szelíden vállba boxoltam, amikor Josh és Angelo végre feltűntek a színen. Angelo egyébként egy magas, ecuadori srác volt, tüsis hajának vége rózsaszínre volt festve és mindig ott volt az arcán egy jellegzetes, nagy mosoly, főleg ha Joshal beszélgetett. Egyébként remek DJ volt, a jótékonysági buli jó hangulatáért abszolút ő volt a felelős, s Berry mesélte is valamikor az este során, hogy ő is egyetemista volt, ráadásul New Yorkban, csak a Columbián. Az igazat megvallva, ismerős is volt az arca korábbról, az is lehet, hogy ott voltam valamelyik buliján egyszer, az sem kizárt, hogy éppen Rich-el. Mindenesetre most már Jude-al vettem részt a buliján és ő sokkal de sokkal jobb partner volt.

– Mizu, skacok? Nem megyünk be? Én már szétfagytam idefelé jövet! – borzongott meg Josh, s Jude-al mi is jobbnak láttuk végre bemenni a befűtött épületbe. Az előtérben ott lézengett még néhány ember akik pezsgőztek és lelkesen csevegtek, hogy a darabról-e vagy akármilyen más, felszínes dologról, az egy rejtély volt. Josh és Angelo kapott tőlük néhány kétes pillantást, ami nem lepett meg, mert egy kisvárosban nem heteronak lenni mindig veszélyesebb volt, mint más helyeken, de nem érte őket ennél komolyabb atrocitás, ami örömmel töltött el. 

Még negyed óra volt a kezdésig, így miután leadtuk a kabátokat, meg is kerestük a helyeinket a páholyban, s fentről nézegettük az embereket, miközben Josh azon szórakozott, hogy a stílusukat kritizálta. Volt egy nő aki úgy öltözött fel az előadásra, mintha Szörnyella de Frász elveszett ikertestvére lenne, aki miatt nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Folyamatosan azt vártuk, hogy vajon mikor kerülhet elő hatalmas szőrmebundája alól valamiféle kiskutya, de persze ilyen nem történt, s Angelo is mondta, hogy a bunda sem készült autentikus állatszőrből, ami után már tisztelni kezdtük a nőt és nem nevettünk rajta többé.

Hamarosan kialudtak a lámpák is, a hangosbemondón emlékeztettek mindenkit arra, hogy kapcsolják ki a  telefonjaik hangját, s máris elkezdődött az előadás, amikor a zenekar és a karmester is végre elfoglalták a helyüket. A függöny felhúzódott, a díszlet otthonos látványa pedig jólesően borzongatta meg a szívemet, s amikor Clara alakja is először jelent meg a színen, lelkesen kaptam a kezem a szám elé, mintha öt éves lettem volna. Évek óta nem láttam a darabot, egy élmény volt újra átélni a történetet.

– Annyira imádom! – suttogtam Jude irányába, akinek a válasza egy apró puszi volt a halántékomra. Szerintem még ő sem gondolta volna, hogy ekkora élmény lesz számomra újra ezt a darabot látni. Minden hang és minden táncmozdulat, minden karakter újra visszarepített a gyerekkoromba. Imádtam minden egyes pillanatát.

– Jaj, most jön a legjobb rész! – ragadtam meg Jude karját ösztönösen, teljes lázban égve.

Felcsillantak a szemeim amikor a Cukorszilva Tündér táncához értünk. Ez volt a legkedvencebb részem a darabban, mind a zene, mind pedig maga a mozdulatok tekintetében. Mindig visszatért egy szelet a gyerekkori karácsonyaimból, valahányszor ezt a részletet hallottam a Diótörőből, hiszen a papa és a mama voltak azok, akik nagyon sokszor hoztak el bennünket Warrennel az előadásra, ez régen mondhatni karácsonyi hagyomány is volt négyünknek, mert anya és apa mindig csak karácsony estéjén érkeztek meg a városba akkoriban. Ha valaki álmomból vert volna fel, egész biztosan a mai napig képes lettem volna felsorolni mi miután következett, s még a hangokat is eldaloltam volna a saját stílusomban. Minden pillanat ugyanolyan élvezhető volt számomra újra, felnőttebb fejjel, mint annakidején.

A darab viszonylag gyorsan le is járt, de Jude végig fogta a kezemet alatta, ami még különlegesebbé tette az élményt. Ő is élvezte, hogy ennyire lelkessé és boldoggá tett az előadás, s én nem győztem ezerszer megköszönni neki, amiért magával hozott rá. Az előtér meg is telt emberekkel, s alig lehetett kettő centit arrébb lépni, hogy a kabátokhoz jussunk.

– Mesélt neked Warren rólunk? – lépett mellém Josh, amikor Jude és Angelo felajánlották, hogy várjuk meg őket egy félreeső sarokban, amíg ők elmennek a kabátokat átvenni. Meglepett, hogy feltette a kérdést, de aprót bólintottam.

– Igen, mesélt. Nagyon tisztel téged, csupa jót mondott rólad – válaszoltam mosolyogva. – Sajnálom, hogy a távolság miatt sosem próbáltátok meg...

Josh szomorúan elmosolyodott.

– Igen, világi ostobaságnak érzem azóta is a döntést, vagy legalábbis sokáig annak éreztem, de amikor azt láttam, mekkora a szerelem a bátyád és a barátja között, igazából már nem is bánom – vallotta be.

– Azért Angelo sem semmi srác – böktem oldalba játékosan, mire Josh felnevetett.

– Még nagyon friss a kapcsolat, de teljesen igazad van! – értett egyet velem, hevesen bólogatva. – Vele nem akarom ugyanezt a hibát elkövetni. Nem számít a távolság. Ha kell, a vesémet eladom azért a repülőjegyért, hogy New Yorkba mehessek hozzá!

Mindketten jót derültünk ezen a kijelentésen, s Jude meg Angelo nem is értették ezt a felhőtlen jókedvet amikor visszatértek, de mivel nem avattuk be őket a beszélgetésünk részleteibe, elengedték a dolgot. Aztán egy hirtelen vezérelt ötlettől fogva felvetettem Judenak, hogy mi lenne, ha kivételesen nem csak a ház előtt tenne ki, hanem egy picit benézne hozzánk még mielőtt hazamenne, ő pedig rögtön beleegyezett, még úgy is, hogy már lassan fél tizet ütött az óra.

– Mehetünk? – kérdezte a fiú, édesen mosolyogva rám, amitől teljesen elolvadtam.

– Mehetünk! – bólintottam, majd egymásba karolva el is hagytuk a színházat.

*

  –Annyira szép előadás volt! – foglaltam helyet a kanapén, Warren pedig rögtön kapott az alkalmon, hogy a nagy, hülye fejével az ölembe feküdjön. – Kár, hogy nem jöttetek!

– Itthon is jól szórakoztunk – köhintett a bátyám szórakozottan, mire Brett megforgatta a szemeit.

– Azt meghiszem, el tudom képzelni – jegyeztem meg, finoman megpöckölve a homlokát. – A nagyi biztosan egyedül csinált mindent ameddig ti szórakoztatok!

– Kikérem magamnak, én igenis segítettem neki kiformázni a mézeskalácsokat! Már csak a miniatűr mézeskalácsházat kellene összeeszkabálni valahogyan. Azt hittem, van elég tehetségem hozzá egyedül is, és bár méretre vágtam mindent, valahogy az esztétikai elrendezése nem jött össze úgy, ahogyan szerettem volna – magyarázta Brett, mire Jude azonnal felemelte a kezét.

– Én szívesen segítek, a húgommal minden évben csinálunk ilyet otthon, szerintem orvosolni tudom ezt a helyzetet! – ajánlotta fel, ami egy tök jófej gesztus volt a részéről, hiszen már későre járt, neki is érdekében lett volna hazamenni.

– Szuper, akkor nézzünk rá, ketten valahogy csak megoldjuk! – lelkesült fel Brett, majd intett a fejével Judenak, hogy menjenek a konyhába, de alig tettek pár lépést, Warren nevetve utánuk szólt.

– Igen, Brettnek van hozzá tehetsége, no meg... kézügyessége! – köszörülte meg a torkát, s már nekem is elegem lett a perverz vicceiből.

– Szeretnéd, hogy lecsapjam, Brett? – tettem fel a kérdést a fiúnak, aki csak határozottan bólintott.

– Kérlek szépen!

Nem voltam rest adni egy baráti buksisimit a bátyám fejére, aki csak fájdalmasan felszisszent, pedig igazán nem lehetett megérezni azt a suhintást amit kapott. Amint a két fiú elhagyta a terepet, a bátyám vigyorogva nézett fel rám.

– Mi a helyzet a srácoddal?

– Mi lenne? – kérdeztem nevetve. – Egy élmény volt ez az este, Jude valahogy mindig kitapogatja, hogy mi az, amit szeretek!

– Szó szerint? – húzogatta a bátyám a szemöldökét, mire egy újabb suhintást mértem a homlokára.

– Fogd már vissza magad! – szóltam rá, teljesen elpirulva. – Mi van ma este veled? Különben meg még egyáltalán nem tartunk abban a fázisban, de ezt te is gondolhattad volna! – világosítottam fel, mire megcsipkedte az arcomat.

– Bocsánat, kicsit kanos vagyok még, Brettel tényleg túl jól szórakoztunk idehaza, utána gyakran tolom az ilyen poénokat! – mondta, majd halványan elmosolyodott. – Csak egy vicc volt, nyilván nem fogtok ilyen gyorsan összefeküdni, ez nem rád vallana, de szerintem még Judera sem. Figyelmes gyerek, érdekli őt, hogy milyen vagy, látszik rajta, hogy törekszik minél jobban megismerni téged. Nagyon értékelem a srácot!

– Köszönöm, hogy apa helyett osztod itt az atyai meglátásaidat! – pöcköltem meg a halántékát, de azért jól estek a szavai.

– Hé, jobban ismerlek, mint anyáék, ami azt jelenti, hogy igazából az én meglátásaim érnek a legtöbbet, ha a párkapcsolataidról van szó. Az a mérvadó, amit én mondok!

– Ó, igen? Ezt nem is tudtam! Akkor ez vice versa is működik? – nevetgéltem, mire ő határozottan bólintott.

– Nyilván. Te is azt mondtad Brettre, hogy boyfriend material, már jóval azelőtt, hogy bevallottuk volna egymásnak az érzéseinket. Nekem az adta a löketet arra, hogy néha flörtölgessek vele. Azt hittem, nem lesz neki nyilvánvaló, mert óvatosan próbáltam csinálni, mivel akkor még azt hittem, hogy hetero és nem akartam átlépni a határokat, de utólag kiderült, hogy Brett ezekből a flörtökből építkezett, amíg végül megtette felém az első lépést. Szóval igen, a testvéri szavak néha aranyat érnek! – jelentette ki, amitől ismét nevethetnékem támadt.

– Touché – válaszoltam, majd nevetni kezdtem, amikor Jude és Brett röhögését lehetett hallani a konyha felől. Biztos voltam benne, hogy valami hasonló vicces beszélgetést produkálhattak ők is, mint amit én és Warren. És ha már Warren, a faggatása még mindig nem ért véget.

– Úgy érzed, ő az igazi? – tette fel a kérdést váratlanul, amire először nem tudtam mit felelhetnék, de utána halványan elmosolyodtam.

– Ismersz, nem szeretnék elhamarkodott kijelentéseket tenni – kezdtem bele –, de remélem, hogy igen! Nem hiszem, hogy csak a rózsaszín köd vakítana el...

– Én sem hiszek ebben, szerintem Jude-al igazán méltók vagytok egymáshoz – bólogatott egyetértőn, s talán ez volt a legszebb dolog, amit valaki valaha mondhatott volna a kapcsolatunkra. Méltók voltunk egymáshoz. – De attól még holnap szétalázunk benneteket a szánkóversenyen! – tette hozzá Warren, magához hűen, aminek hatására kinyújtottam a nyelvemet felé.

– Csak szeretnéd! – kontráztam vissza. 

Jude vetette fel az ötletet, hogy menjünk el másnap az egyik közeli dombtetőre, s élvezzük ki a karácsony előtti utolsó napot egy jó kis szánkóversennyel. Ez nyilván a fiúknak is tetszetős ötlet volt, akik mindketten imádtak versenyezni. Már alig vártam, hogy csúfondárosan kikapjanak tőlem és Judetól, aki állítása szerint ebben a sportban sosem veszített. Bíztam benne.

– Ééééés meg is vagyunk! A ház ép és sértetlen! – hozta be egy tálcán a valóban esztétikusra és gyönyörűen kifestettre sikeredett mézeskalácsházat Brett, nyomában a nevető Jude-al. Erre már Warren is felkelt végre és rögtön megcélozta a tálcát, de Brett lerakta azt az asztalra és az útját állta, mondván, hogy eszébe ne jusson hozzá nyúlni, ameddig ki nem tette azt Instagram sztoriba.

– Gyerekek – sóhajtottam szórakozottan, amint Jude lehuppant mellém és átölelte a vállamat. – Nagyon ügyes vagy! Komolyan mondom, nincs olyan, amit ne tudnál megcsinálni!

– Pedig van! – köszörülte meg a torkát. – Nem tudok síelni, fát vágni, kajakozni, tüzet gyújtani, a fociban borzasztóan ügyetlen vagyok és ne tévedj el velem soha egy labirintusban, mert nem fogok kitalálni belőle, ott halunk meg mindketten! – sorolta nevetve.

– Hmm, még szerencse, hogy én egész jól boldogulok labirintusokban – válaszoltam, majd közelebb hajoltam hozzá. – Meg még van valami, amiben úgy hiszem, elég jól boldogulok! 

– Ó, valóban? És mi lenne az? – mosolygott rám játékosan, mire felkuncogtam és egy meglehetősen aranyos csókkal szűntettem meg az űrt közöttünk.

Olyan jó volt nyugalmat érezni a szívemben. És olyan jó volt, hogy ezt a nyugalmat Jude jelenléte okozta bennem.