A kórház folyosóján ültünk, magunk elé meredve. Még mindig alig tudtuk felfogni, hogy mi történt. Jude szeme könnyes volt, a nagyi megállíthatatlanul zokogott, én pedig csak hangtalanul szorongattam a kezét, próbálva lelket önteni belé. Egyikünk sem gondolta volna, hogy a jóhangulatú jótékonysági parti egyfajta tragédiába torkollik majd, de igaza volt Brettnek, amikor azt mondta, hogy az élet kiszámíthatatlan volt; biztos voltam benne, hogy ehhez hasonló esetekre gondolhatott.

Henrik úr rosszul lett valamikor éjfél után. Először azt hittük, hogy csak az izgatottság vagy a meleg miatt szédülhetett, de hamarosan mentőt kellett hívnunk hozzá, amikor a szemünk előtt esett össze ájultan. Ugyan a mentő hamar kiért hozzá és az orvosok már stabilizálták az állapotát, nem tudtuk, túléli-e majd a dolgot. Azt mondták, kritikus állapotban volt, hogy a tüdeje kis híján összeomlott és az is benne volt a pakliban, hogy kómában lesz egy ideig. Borzalmas volt ennyire tehetetlennek lenni egy ilyen feszült és rettenetes helyzetben. Teljesen átértékelte az ember az életét az ehhez hasonló pillanatokban...

– A májával is van elég baja – suttogta a nagyi, összeszorult torokkal. – Sok ideig volt alkoholista. De nem ezt érdemli, nem most, amikor végre egyenesbe jöhetett volna az élete!

A jótékonysági parti több, mint sikeres volt. Sikerült annyi pénzt összegyűjteni, amivel most az operáció költségeit is fedezhettük, de rettegtünk attól, hogy minden hiábavaló volt. Nem érhetett így véget Henrik úr története...

– Nagyi, ne sírj, még semmi sincs veszve! – próbáltam egyszerre nyugtatni őt is, magamat és Jude-t is, de nehéz volt bármi pozitívat mondani. Úgy éreztem, minden remény kiveszett belőlem, ijedt voltam és zavart, mint aznap este is, amikor a papa miatt ültünk ugyanitt, ugyanebben a kórházban. Nem akartam mégegyszer ugyanazt a tragédiát, ugyanazt a veszteséget átélni, mint akkor. 

– Elmesélt nekem mindent a minap – szipogott a nagyi, a szemét törölgetve egy zsebkendővel. – Minden rendben volt az életében, egészen addig a pillanatig, ameddig egy diáklány szexuális zaklatással nem vádolta meg őt, amikor már egyetemi tanár volt Californiában. Henrik a légynek sem tudna ártani, higgyétek el nekem, tudom, hogy alaptalan volt a vád! A lány valami jómódú családból származott, de nem tanult, meg akarta vásárolni a vizsgáját, ami Henrik moráljába nem fért bele, így ezzel az aljas csellel próbálkozott helyette az a lány. Megpróbálta tönkrevágni Henrik karrierjét. Végül bebizonyosodott, hogy hazudott, a pert Henrik nyerte, de ennek ellenére a vádakat sosem tudta teljesen lemosni magáról. Az egyetemen nem taníthatott újra, ami miatt inni kezdett és nemsokára alkoholista lett. A feleségét elveszítette, amikor hamisan megvádolta, hogy egy barátjával összeszűrte a levet a háta mögött, a gyerekeivel nem beszél már, mert azok a viselkedése miatt minden szálat elvágtak ami hozzá fűzte őket... Az albérletét már nem volt miből fizetnie egy idő után, munkanélküli lett, az utcákon élt Californiában, amikor egyszer csak elege lett ebből a nyomorult életből és eldöntötte, hogy újra megpróbál talpra állni. Összespórolt annyi pénzt pár hónapja, hogy vissza tudott jönni Saint Vincent Valleybe egy régi barátjához, ő viszont néhány hete sajnos elhunyt, a házát pedig elárverezték, így Henrik újra utcára került. Akkor találtatok rá ti. Hát ez az ő története!

Könnyes szemekkel, némán meredtem továbbra is magam elé. Szörnyű volt, ahogy egyetlen ember vádjai miatt így romba dőlt valaki más élete. Henrik úrnak szerető családja volt, jó munkája, ideális életkörülményei... és mégis, pillanatok alatt szertefoszlott minden körülötte.

– Tartanom kellett volna vele a kapcsolatot – suttogta a nagyi tovább. – A nagyapátok miatt nem tettem, mindig is vetélytársat látott benne, pedig sosem volt semmi közöttünk. Henrik csak a szomszédom volt, vele nőttem fel. Olyan volt, mintha a bátyám lett volna, mindig megvédett, mindig mellettem állt... Gyerekkoromban tetszett, persze – nevette el magát egy pillanatra –, de gyorsan elmúlt, mert tudtam, hogy a szemében én mindig csak egyfajta kishúg leszek. Még az esküvőjére sem mentem el, pedig meghívott. Én el sem hívtam őt az enyémre...

– De a papa nem tudta, hogy ennyit jelentett neked? – tettem fel a kérdést megdöbbenve.

– Tudta, de nem igazán értette. Nem értette ezt a köteléket, Harold szentül meg volt győződve róla, hogy nem létezik férfi-női barátság, testvériség... Pedig Henrikkel mindig csak ennyi volt csupán. Sajnos ezt sosem tudtam vele megértetni igazán. Talán határozottabnak kellett volna lennem...

– Annyira sajnálom, Zarah néni – ölelte át Jude is a nagyi vállát szomorúan. – De ez nem az ön hibája! Talán Henrik úrnak is beszélnie kellett volna vele. Ez nem önön múlott.

A nagyi a fejét kezdte el rázni.

– Henrik szeretett volna beszélni vele, de megkértem, hogy ne tegye. A szüleim szigorúak voltak, féltem attól, hogy valami nagyobb vita alakult volna ki, vagy akár egy verekedés is, ami a fülükbe jutna és örökre eltiltottak volna mindkét fiútól, amit nem tudtam volna kiheverni. Harold volt életem szerelme. Henriknek nem volt más választása így, elfogadta a feltételeimet és eltávolódott tőlem. Én okoztam ezt. Ez volt a keresztem egész életemben. Talán máshogy alakult volna minden, ha nem engedem el Henriket – zárta össze a szemét.

Hevesen rázni kezdtem a fejem.

– Ne butáskodj, nem felelhettél az ő életéért is...

A nagyi rám nézett, majd egy mély levegőt vett. 

– Adósa vagyok. Most már talán csak voltam, hiszen valamilyen formában sikerült visszaadnom neki azt, amit értem tett annakidején; ő felelősséget vállalt az én életemért egyszer – egy újabb mély levegő után egy megdöbbentő vallomás érkezett a nagyi részéről. – Nekem... volt egy megrázó incidensem tizenhat éves koromban. Nehéz beszélnem erről, még az édesapádnak sem meséltem el soha, de már nagy vagy, érteni fogod, Wendy. Érteni fogjátok – tette hozzá az utolsó mondatot, Judehoz is szólva. – Tizenhat éves koromban nemi erőszak áldozata voltam. Rettegtem a szüleimtől, a törvénytől, a szégyentől... Az egyetlen ember, akiben megbíztam annyira, hogy elmondjam neki mi történt velem, az Henrik volt. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, kérdés nélkül segített mindenben. Abortuszra mentem, ő fizetett helyettem, mert sem pénzem, sem tapasztalatom nem volt a helyzet kezelésében. Biztosan elítéltek a tettem miatt, de akkor ezt a megoldást láttam a legjobbnak. Rettegtem, ráadásul még nem álltam készen egy babára lelkileg és nem akartam egy olyan magzatot megszülni, aki erőszakból fogant. Sosem fogom elfelejteni Henriknek, amit értem tett akkoriban, szó nélkül, kérdés nélkül, ítélkezés nélkül. A mai napig hordozza a titkomat. Ezért van az, hogy azt kívánom, bárcsak tartottuk volna a kapcsolatot annakidején, mert ő volt az egyetlen, őszinte barátom Fiona és Andy mellett – fújta ki az orrát szomorúan, majd megfogta az én kezemet és a Jude kezét is, mivel éppen kettőnk között ült. – Ne haragudjatok rám, hogy még keserűbbé tettem ezt a helyzetet, de jól esik végre, ennyi évtized után ezt a terhet levenni a vállamról. Sajnálom, ha csalódást okoztam!

– Mama, dehogy! – sóhajtottam kétségbeesetten, s a vállára hajtottam a fejem. – Mindent megértek! Annyira szeretlek! És annyira sajnálom, hogy ezeket a titkokat kellett hordoznod évekig!

A nagyi könnyektől elfojtottan produkált valami szomorú nevetésfélét, majd egy puszit nyomott a halántékomra.

– Az élet rövid és kiszámíthatatlan, gyerekek. Mindig tartsátok közel magatokhoz azokat, akiket szerettek! Nem érdemes éveket elvesztegetni és utána bánni a dolgokat. Az idő gyorsan elszáll, az emlékek elfelejtődnek, elhalványulnak, megfakulnak... addig kapaszkodjatok egymásba, ameddig csak tudtok. A szeretetnél és az összetartásnál nincs is fontosabb! – szorította meg mindkettőnk kezét egyszerre, mire én is és Jude is egymásra néztünk. Könnyes szemekkel, halványan elmosolyodtam, s bár a fiú is ugyanolyan lelkiállapotban volt mint én, ő is ugyanígy cselekedett. 

A pillantásom a kórház bejáratához tévedt, aminek üvegajtaján át látni lehetett, ahogyan kint havazik. Az ajtón éppen egy szőke, bajszos férfi rontott be, aki kísértetiesen hasonlított valakire, de nem jöttem rá egyből, hogy kire. Ijedten nézett szét az előtérben, majd sietett oda a recepcióshoz megkérdezni valamit, aztán bizonytalanul elindult az irányunkba, amitől elfogott egyfajta megmagyarázhatatlan, jóleső szorongás. Amint mellénk ért, láthatóvá váltak a kabátján a hópelyhek, amik még nem olvadtak el a melegtől.

– Elnézést... Zarah Roberts?

A nagyi felnézett, amikor a férfi megszólította, majd elkerekedett szemekkel állt fel a székéről.

– Csak nem Stephen Buchanan? – tette fel a kérdést, mire a férfi sűrűn kezdett el bólogatni. Én csak tanácstalanul néztem Judera, mert nem értettem, mi a fene történik, de ő is ugyanolyan értetlenül állt a helyzet előtt, mint jómagam.

– Siettem ahogy csak tudtam, remélem, még nem késő!

Judenak hamarabb esett le a kapcsolódás, mint nekem, s helyettem meg a nagyi helyett ő válaszolt inkább.

– Stabil az állapota, de még műtét alatt áll – tolmácsolta, amit a férfi lassan bólintva fogadott, majd újra a nagyira irányította a tekintetét.

– Köszönöm, hogy felhívott! Az apám sokat mesélt magáról gyerekkorunkban, mindig nagy becsben tartotta. Tudtam, hogy itt kell lennem, amint értesített, nem sokat vacilláltam, mert nem véletlen, hogy magával sodorta őt össze a sors. Még mindig haragszom rá és fáj az, amit a családunkkal tett, de nem ezt érdemli. Valamikor nagyon jó ember volt, a legjobb – motyogta a férfi, majd arcát a kezeibe temette. A nagyi nem szólt semmit, csak csendesen átölelte őt, mintha ezer éve ismerték volna egymást, holott akkor találkoztak életükben először.

Később kiderült, hogy a nagyi Henrik úr mindkét fiát el tudta érni telefonon, de míg a nagyobbik, Ryan azt mondta neki, hogy nagyon sajnálja a történteket, de nem képes az apjának megbocsájtani ennek ellenére sem, addig Stephen azt nyilatkozta, meggondolja a dolgot. Biztos voltam benne, hogy voltak olyan lelki sebeik és traumáik a családjuk szétszakadása miatt, amit nehéz volt befoltozniuk, ami ennyi év elteltével sem volt megemészthető, de örültem, hogy legalább Stephen úgy érezte, Henrik úr érdemelt egy újabb esélyt az élettől. Már csak azért imádkoztam, hogy az élet valóban kegyes legyen Henrik úrhoz és ne most ragadja el őt, amikor még lenne lehetősége visszatérni a helyes útra.

Néhány óra elteltével, amikor már a harmadik kávén voltunk túl mindannyian és Jude-al egymást ölelve igyekeztük nyugtatni a másikat, egy nővér végre kisétált a műtőből és felénk közeledett. Mindannyian reménykedve pillantottunk rá, kerestük a szomorúság jeleit az arcán, bármit, ami arról árulkodott volna, hogy mindennek vége, de ehelyett döbbenten kellett azt tapasztalnunk, hogy a nővér mosolygott.

– Henrik Buchanan miatt vannak itt?

– Igen. A fia vagyok, Stephen! – állt fel azonnal a férfi, akinek aggodalmas barázdák lepték el a homlokát. – Ugye jól van az apám?

– Azt kell mondanom, uram, hogy csodával határos módon az édesapja felébredt és sokkal jobb állapotban van, mint azt vártuk! Ugyan fizikailag még gyenge és le kell futtatnunk pár tesztet nála, ami miatt néhány hétig még bent kell tartanunk, de a nehezén túl vagyunk, van esély legalább a részleges gyógyulásra, de talán többre is. Nyilván nem szeretnék hamis reményeket kelteni, de pozitív vagyok abban, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz vele a továbbiakban. Szeretnének bemenni hozzá?

– Mindenképp! – bólogatott a nagyi, s amikor látta, hogy Stephen bizonytalanul méregette a folyosó kórtermeinek ajtajait, határozottan megfogta a férfi kezét és rámosolygott. Ezzel el is érte a várt hatást, Stephen ugyanis hagyta, hogy a nagyi vezesse, s pillanatokkal később már mindannyian ott álltunk Henrik úr kórterme előtt, készen arra, hogy belépjünk, bár ami engem és Jude-t illette, éppen csak egy pillantást akartunk vetni az öregúrra, teret hagyva a nagyinak és Stephennek, mert egyrészt ennyi ember egyszerre talán nem lett volna rá jó hatással, másrészt viszont tudtuk, hogy amúgy sem lenne ránk ott szükség, hiszen a férfi nem számított a fiára, s biztosan képtelen lesz majd másra koncentrálni, ha meglátja őt. 

Ez így is történt. A nagyi finoman bekopogott, majd amint belépett a terembe, oldalán Stephen Buchanennel, Henrik úr eltátotta a száját. Úgy meredt a fiára, mintha szellemet látott volna, s látni lehetett az arcán, hogy teljes sokként érte az, hogy újra találkozhatott vele. Megható volt a jelenet.

– Henrik... szervusz! Annyira örülök, hogy rendben vagy! Nézd csak, itt a fiad! Eljött hozzád – mosolyodott el a nagyi, majd elengedte Stephent, aki lassú léptekkel sétált oda a kórházi ágyhoz, majd fogta meg Henrik úr kezét óvatosan, reszketve, a teljes elérzékenyülés jeleit mutatva.

– Itt vagyok, apám! Én vagyok az, Stephen! Megismersz még? – kérdezte, annak ellenére, hogy ő maga is sejthette már a választ.

Henrik úr végül megszólalt, bár nem sokat tudott mondani, de talán nem is kellettek ide igazán a szavak.

– Stephen? Stephen, fiam!

Én és Jude nem zavartuk őket a viszontlátás örömének első pillanatait követően, inkább gyorsan visszavonulót fújtunk, s így később a nagyitól tudtuk meg, hogy amint Henrik úr elég erős lesz ahhoz, hogy elhagyhassa a kórházat, a fia hajlandó lesz felkarolni és olyan életet biztosítani neki a hátralevő éveiben, ahol a családja körében lehet, akkor is, ha állítólag sem a hajdani felesége, sem a nagyobbik fia nem volt hajlandó ezek után sem kapcsolatba lépni vele. Stephen úgy érezte, ő képes megbocsájtani, s nem neheztelt azért, amiért mások nem tudták ugyanezt megtenni. Készen állt arra, hogy megadja a második esélyt az édesapjának.

– Örülök, hogy pozitív véget ért Henrik úr története. Legalábbis nagyon remélem, hogy újra talpra tud majd állni és valamilyen szinten pótolni az elvesztegetett éveket a fiával – mosolyogtam a nagyira, amikor már otthon voltunk a konyhában, s túl voltunk a család többi tagjának beavatásán Henrik úr állapotát illetően. Jude is hazament kipihenni magát, mert egy ilyen megrázó éjszaka után nem is igazán tudott mást tenni az ember, mint feldolgozni a hatásokat, amik őt érték. 

– Én is. De hiányozni fog, színesebbé tette a napjaimat – vallotta be, miközben mélyet kortyolt a teájából. – Ezúttal viszont nem bíztam a véletlenre a dolgot, a lelkére kötöttem, hogy hetente beszélnünk kell. Stephen azt mondta, vesz majd neki egy telefont és tudunk beszélni azon a videóbigyón majd, amin a bátyáddal szoktatok kommunikálni! Ameddig pedig helyre nem jön, elmegyek a kórházba hozzá, amikor csak tudok.

Elnevettem magam. Az a tény is örömmel töltött el, hogy a nagyi visszakaphatta a barátját, akit éveken át nem láthatott. Különlegesnek tartottam, hogy ennyi idő elteltével is ugyanott tudták folytatni ezt a kapcsolatot, ahol abbamaradt.

– Úgy legyen! 

Már csak három nap volt hátra karácsonyig, én pedig alig győztem feldolgozni, mennyi csoda történt ebben a decemberi hónapban. Kétségkívül Henrik úr története volt a legmeghatóbb és a legszívetmelengetőbb. 

De azért azt reméltem, nem csak ennek lesz majd boldog befejezése.