Épp a konyha irányába tartottam, megkérdezni a srácokat, hogy készen állnak-e az indulásra. Warren és Brett még az este felajánlották, hogy eljönnek velem és Jude-al a fenyő beszerzésére, mert picivel nagyobb fára volt szükségünk a városházába, mint amekkorával a Szent Vincébe mentünk. Már az ajtón készültem befordulni, amikor hangokat hallottam meg kiszűrődni a konyhából. Idejében állítottam le magam és álltam meg a fal mellett, nehogy megzavarjam őket. Nem állt szándékomban hallgatózni, de azon a ponton elkerülhetetlen volt.

– Olyan jó érzés azt tapasztalni, hogy így befogadnak – Ez Brett hangja volt, s hallani lehetett rajta, hogy mosolygott. 

– Nekem is jól esik, bár mindig is nagyon támogatóak voltak mindenben – felelte Warren, s valószínűleg megölelhette Brettet, mivel ruhák surlódását lehetett hallani odabentről. – Mondtam, hogy nem maradsz család nélkül – motyogta. Pillanatnyi csend állt be közöttük, mielőtt Brett újra megszólalt volna.

– Ne tegyünk meggondolatlan kijelentéseket, Warren. Ezt nem tudhatod!

Még én is érezni véltem a feszültséget a levegőben, amit ez a mondata okozott. Nem is igazán tudtam hová tenni a kijelentést.

– Ne gyere megint ezzel, könyörgöm! – suttogta a bátyám, s alig lehetett kivenni a hangját a visszafojtott sírástól. – Teljesen biztos vagyok benned, Brett! Biztos vagyok kettőnkben! – Rövid ideig tartó csend állt be közéjük. – Ezerszer megmondtam, hogy vagy te, vagy senki más. De ha te már nem így érzel...

– Édes Istenem, Warren! – sóhajtott fel Brett, s hallani lehetett a hangján a hitetlenséget. – Hogy a fenébe ne éreznék így? Hogy ne lennék biztos? – értetlenkedett. – Mindennél jobban szeretlek!

– Akkor miért mondod mostanság folyton ezt? Mindig ezzel jössz, hogy ne hamarkodjam el, hogy ne jelentgessek így ki dolgokat!

– Mert rettegek attól, hogy elveszítelek minden előzetes nélkül, egyetlen pillanat leforgása alatt! – fakadt ki Brett. – Mostanság mindent elveszítek ami fontos nekem, te is tapasztalhattad: az európai ösztöndíjat, a nemzetközi kosárlabdadöntőt, anyát... Nem attól félek, hogy elhagysz valaki más miatt, tudom, hogy mindennél jobban szeretsz, Warren, ugyanúgy, ahogyan én szeretlek! – magyarázta. – Csupán attól félek, hogy az élet valamilyen úton-módon megfoszt majd bennünket egymástól! Sosem lehet tudni, mi következik! Soha! – újabb csend követte ezt a monológot, majd kissé nyugodtabb hangon folytatódott a beszélgetés. – Abban, hogy mit érzek, ne kételkedj, egyetlen percig sem! Ha mégis kételkednél, mindent nap bebizonyítom, mennyire szeretlek, ha kell, égő parazsat tömök a számba érted! – Warren felnevetett erre a kijelentésre, de szipogott is közben jócskán. Brett hamarosan folytatta a mondandóját – Össze fogunk házasodni, ezt már sokszor elmondtam, de így is lesz! Az egyetlen, ami közénk állhat, az csak a halál. Ameddig lélegzem, a tiéd vagyok, Warren Martin Roberts, senki másé! – suttogta, amitől összeszorult a mellkasom. Ilyen szép szerelmi vallomást talán sosem hallottam még. Warren is sok ideig csendben volt, valószínűleg Brett mellkasához bújva sírhatott a szavak hallatán. Ilyen vallomástól ki a fene nem érzékenyült volna el?

– Te vagy a végzetem, Brett Murphy! – válaszolta a bátyám, s hallottam, ahogyan megcsókolták egymást. Mosolyogva néztem magam elé, még mindig a falnak dőlve. Mióta ismertem Jude-t, tudtam, hogy nekem is lehetőségem lesz átélni valami hasonlót, mint ami a bátyám és a barátja között volt; egy őszinte, tiszta, minden kétséget kizáró szerelmet. 

Nagy levegőt vettem, majd úgy döntöttem, most már meg lehet zavarni őket.

– Indulhatunk, fiúk? Megvagytok? – toppantam be a konyhába lendületesen, mintha csak akkor érkeztem volna meg, mire a két srác azonnal szétrebbent. Látszott rajtuk, hogy meg voltak szeppenve, de ahogy ölelték egymást, az mindent elárult. Sikerült viszonylag hamar összekapniuk magukat és percekkel később már Jude autójában ültünk, útban Denver felé.

*

A terem mesésen festett, Berry és Kristen igazán kitettek magukért. Arany és fekete színben pompázott a helyiség, a közepére pedig a fiúk már fel is állították a hatalmas fenyőt, amit a farmról szereztünk be, így neki is láthattunk a feldíszítésének. Az asztalok és a székek is fel lettek állítva, bőven volt hely a táncparkettnek is, s már a DJ pult is ott árválkodott az egyik sarokban. Mindenki maximálisan kitett magáért, az egyszer biztos volt. Büszkeség fogott el, ha arra gondoltam, hogy mindez Jude műve volt.

– Ez az a lány, aki bekavart nektek? – lépett mellém egy adott ponton Brett, Kristen irányába bökve az állával. Én csak aprót bólintottam, mire a fiú halványan elmosolyodott.

– Aham, na hát a csaj tuti nem hetero!

Elkerekedett szemekkel néztem vissza rá.

– Ezt miből veszed?

– Biszexuális vagyok, Wendy – felelte, haláli nyugodtsággal. – Kiszagolom a sorstársaimat! – Elmosolyodtam a kijelentésén, de azért még mindig konfúzan néztem rá, aminek hatására felsóhajtott. – Jól van, nem vagyok totál biztos az elméletemben, de a pillantásokat amiket a másik lány felé küld, nem nagyon lehet összetéveszteni semmivel, ami baráti lenne. Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg a bátyádat!

Értetlenül néztem körül, hogy Brett mégis milyen másik lányra gondolhatott, amikor leesett, hogy Kristen Berryvel nevetgélt éppen. Így, hogy Brett felhívta rá a figyelmemet, valahogy tényleg másnak tűnt Kristen tekintete és a gesztusai is, amikor Berryhez beszélt; óvatos volt és a mozdulataiból figyelem és finomság áradt. Ami a másik lányt illette, róla nem igazán tudtam eldönteni hogyan érez ezzel kapcsolatban, de hát ha lesz valami közöttük, az valószínűleg úgyis kiderül majd. Az mindenesetre világos volt, hogy a terem közös csinosítgatása alatt egy hullámhosszra kerülhettek, mert szinte minden mondat után amit egymáshoz szóltak, nevetésben törtek ki.

– Warren Roberts! – kiáltotta egy hang valahonnan a bejárattól, mire a bátyám értetlenül fordult hátra, s ami azt illeti, én és Brett is.

– Josh Wu? – kerekedtek el Warren szemei, majd nevetve fogadta a feléje közeledő srácot. – Mi a helyzet? Ezer éve már!

– Reméltem, hogy találkozunk majd errefelé! – vallotta be, majd diszkréten rám kacsintott, még mielőtt odaért volna hozzánk. – Velem minden rendben, na és veled? Hallottam, hogy felvettek a Yalere, gratulálok, igazán megérdemled! – fogott vele kezet azonnal.

– Köszönöm szépen! Nos igen, velem is minden rendben. Hadd mutassam be neked a barátomat, Brettet! – nézett a mellettem álló srácra, aki csak meglepetten pislogni kezdett, mert valószínűleg ez lehetett az első alkalom amikor Warren nem úgy mutatta be őt, hogy "a szobatársam". 

Josh halványan elmosolyodott, majd kezet rázott Brettel.

– Szia, Josh vagyok! Szerencsés fickó vagy, Brett, de szerintem ezzel te magad is tisztában vagy! – jegyezte meg nevetgélve, majd a DJ pult felé nézett és a homlokára csapott. – Jézusom, a rossz pultot hozták be! Kiakadok! Direkt szóltam nekik, hogy az arany színű legyen, mert az passzol ide, erre az ezüstöt tolták be – rázta a fejét hitetlenül, majd felszisszent. – Jó volt veletek találkozni srácok, de orvosolnom kell ezt a problémát haladéktalanul. Remélem a partin még összefutunk!

– Téged is jó volt látni, Josh! És hát tuti összefutunk még! – válaszolta a bátyám nevetve, majd egy utolsó kézfogás után visszatért díszíteni a fát Brettel. Gyanítottam, hogy valamikor lehetett valamiféle kavarás Warren és Josh között korábban, de nem akartam mindenki előtt faggatni a bátyámat, úgyhogy inkább elraktároztam későbbre magamban ezt a kérdést.

– Hála az égnek! – lépett mellém Jude, átölelve a derekamat, tekintetével Warrent és Brettet szemlélve. – Annyira reméltem, hogy az elméletem helyes volt kettejükről! Übercukik!

– Akkor jól értelmeztem az utalásodat a kocsiban – kuncogtam. – És hát igen, rátapintottál a lényegre! Joshról viszont nem is sejtettem...

– Nem veri nagy dobra, de mint látod, nem is titkolja. Teljesen természetesen kezeli a szexualitását, úgy, ahogyan mindenki másnak is kellene, aki nem képes elfogadni, hogy nem csak a hetero a normatív...

– Juj, de erős volt ez a szójáték! – jegyeztem meg szórakozottan, majd mélyet bólintottam. – Egyet tudok érteni! Örülök neki, hogy a valódi önmaga tud lenni! Warren tegnap coming out-olt a családnak, szóval már neki és Brettnek is könnyebb. Megérdemlik!

– Az biztos – puszilt halántékon, amitől jóleső borzongás futott végig a gerincemen.

*

Sosem fogom elfelejteni azt, ahogyan Jude nézett rám a jótékonysági parti estéjén, amikor először találkoztunk a teremben. A hajamat ismét a nagyi csinálta meg, stílusosan, ahogy illett, a ruhám egy egyszerű, fekete darab volt, spagetti pántos, s a sminkem is gondosan ki volt találva, semmi túlzás, csak egy kis szempillaspirál, szemceruza és az elhagyhatatlan, vörös rúzs. Mindez mégis annyira elkápráztatta Jude-t, hogy alig bírta levenni rólam a szemét, s ami azt illeti, én is őróla. Egyszerű fekete öltöny volt rajta is, fehér inggel és egy szintén fekete csokornyakkendővel, amitől úgy festett, mint egy igazi gentleman, bár az igazat megvallva ő enélkül a szerelés nélkül is mindig az volt. De ahogy néztük egymást és egy pillanatra megszűnni látszott minden külső hatás körülöttünk, az egy örök emlék maradt a szívemben. Csodálatosan intim és mindent átható pillanat volt.

– Gyönyörű vagy! – bókolt azonnal, majd kezet csókolt nekem, mint egy igazi hercegnőnek, amibe belepirultam.

– Te sem panaszkodhatsz, igazán jóképű vagy! – bókoltam vissza, majd egy apró puszit nyomtam az arcára, mert így éreztem helyénvalónak. – Henrik úr nem győz eléggé hálás lenni neked ezért a jótékonysági partiért! Egy órán keresztül csak pityergett odahaza, annyira meghatódott. Mióta beléptünk, újra eltörött nála a mécses, mert rengeteg ismerős ment oda hozzá, főleg régi diákok és kollégák. Olyan jól esik látni ezt a szeretetet, ami körülöleli...

– Ugyan, ne nekem legyen hálás, nem egyedül vittem ezt véghez! Josh és a polgármester nélkül aligha tudtam volna bármihez is kezdeni és ti is mindenben a segítségemre voltatok, kérdés nélkül támogattatok. Ez nem egy ember munkája volt, nem illik learatnom a babérokat – magyarázta a fejét rázva, amin én csak somolyogni tudtam.

– De a te profi szervezésed nélkül sosem sikerülhetett volna! És nézd mennyien eljöttek! – mutattam körbe a teremben, ahol valóban a városka apraja-nagyja jelen volt. A távolban, az asztalok irányából Augusta integetett felénk vidáman, aki mellett ott feszített Brendon is, Kristen és Berry egy sarokba húzódva cseverésztek, Josh a DJ pultnál beszélgetett az Angelo nevű sráccal, Warren és Brett pedig anyuékkal nevetgéltek a karácsonyfa egyik tövében. Még Jude és Berry kollégája, Luke is jelen volt, aki egy lánnyal a karján sétálgatott a teremben. Mindenki ott volt, aki számított, de főleg Henrik úr, aki le sem tudta volna tagadni, mennyire meghatotta az esemény, amit miatta hoztak létre. – Igazán büszke lehetsz magadra! 

Jude válaszolt is volna, de ekkor egy férfi zavart meg bennünket váratlanul. Zömök volt, szemüveges és majdnem olyan hosszú bajsza volt, mint Salvador Dalínak annakidején. Az öltönye zsebéből, alig észrevehetően, egy notesz és egy toll lógott ki; sütött róla, hogy egy újságíróval volt dolgunk. Warren óta mindegyiket ki tudtam szagolni.

– Szép estét, a nevem Jeremiah Norton, Jude Moore-hoz van szerencsém? – intézte a szavait egyenesen a barátomhoz, aki csak aprót bólintott, majd a pasas kezet is rázott vele.

– Szép estét! Igen, én lennék az. Segíthetek valamiben? – érdeklődött a fiú.

– Igen! Egy interjút szeretnék készíteni önnel, vagy hát ha megengeded, hogy tegezzelek... veled! Úgy hallottam, a te szervezésedben készült ez a jótékonysági esemény, s annyira ritka ilyen fiatalokat ilyen célokért kiállni látni, szívesen megkérdeznélek néhány dologról, ha ez neked is megfelel.

– Engem? – lepődött meg Jude, sűrűn pislogva. – Épp most mondtam a barátnőmnek is, hogy ez nem csupán az én érdemem, ez egy egész közösség munkája!

– Igaza van – vettem át a szót gyorsan, hogy kicsit kisegítsem a helyzetet. – Egy esemény megrendezése nem egy emberen múlik, voltunk páran, akik besegítettünk. De azért szerénykedik is! A szervezés nagy része az ő munkájának az eredménye, biztos vagyok benne, hogy boldogan válaszol majd azokra a kérdésekre! – mosolyogva fordultam Jude felé. – Remek leszel! Ne szerénykedj valami olyasmi miatt, aminek ekkora jelentősége van! Könnyebbé tetted egy ember életét, Jude! 

– De hát Wendy...

– Menj, menj, futás! – bátorítottam, megszorítva a kezét, majd egy puszit nyomtam az arcára. – Én itt várok rád!

Jude megadóan felsóhajtott, majd miután elmotyogott egy köszönömöt, kissé arrébb vonult az újságíróval, hogy nyugodtabb körülmények között válaszolhasson a kérdésekre. 

Én magam sem maradtam sokáig egyedül, mert hamarosan Warren csatlakozott hozzám, egy tál mézeskaláccsal a kezében, amivel engem is megkínált. El is vettem egyet és majszolni kezdtem, miközben a DJ pultra tévedt a tekintetem, ahol Josh éppen félreérthetetlen módon nyomott egy szájrapuszit Angelo ajkaira. Biztos voltam benne, hogy ő volt az, akivel két nappal korábban randizhatott, amikor a megbeszélés után elhagyta Jude lakását. 

– Kérdezhetek valami indiszkrétet? – fordultam Warren felé hirtelen, aki aprót bólintott, bár kissé félve nézett vissza rám. – Mi a helyzet Josh-al? Gyanítom, hogy nem véletlenül nevezte szerencsésnek Brettet néhány órával ezelőtt...

A bátyám halványan elmosolyodott, majd megköszörülte a torkát. Tetszett, hogy nem sokat habozott, hogy még mindig meg volt közöttünk az az őszinte kötelék, ahol megosztottunk egymással mindent.

– Josh volt nekem az első – vallotta be Warren, nagyot kortyolva az italából, ami a másik kezében lapult. – Első meleg csók, első alkalom – tette hozzá. – Néhány éve összefutottam egy lánnyal a városháza környékén, aki kutyát sétáltatott éppen, Cindy volt a neve. A kutyusa random odarohant hozzám és a lány megengedte, hogy játsszak vele, majd szó szót hozott és elhívott egy partira, én meg úgy döntöttem, egyszer az életben spontán leszek és elmegyek. Meg is tettem. Ott ismertem meg Josht, rögtön egy hullámhoszra kerültünk és hát... igen, bevállaltam vele. Utólag ostobaságnak tűnhet, hiszen vadidegen volt, de azt hiszem, mégis jól döntöttem, hogy akkor vele léptem meg mindezt. Figyelmes volt és rendkívül aranyos, mindenben segített, minden kérdésemre válaszolt és mindent elmagyarázott úgy, ahogyan korábban senki sem, mert nem is mertem senkit ilyesmiről kérdezni soha előtte. Kedveltem őt, nagyon is!

Halványan elmosolyodtam, mert Josh valóban egy kedvelhető ember volt, de tudtam, hogy Warren nem csak úgy egyszerű értelemben kedvelhette anno.

– Akkor hogy-hogy nem vele maradtál? – érdeklődtem.

– A távolság miatt – felelte Warren ösztönösen. – Közös döntés volt, így láttuk a legjobbnak, szándékosan be sem jelöltük sehol egymást, telefonszámot sem cseréltünk...  De sok ideig élt még a gondolataimban, nem tagadom!

Karba tettem a kezeimet, mert egy kis feszültség keletkezett a szívemben a távolság szó hallatán. Nem tudtam nem rávetíteni a saját szerelmi életemre...

– Megbántad? Hogy nem kerestétek egymást? – suttogtam a kérdést felé.

Warren a fejét rázta.

– Nem bántam meg. Ha Joshal maradok, talán sosem ismerem meg Brettet – mosolyodott el halványan, s a táncparkettre nézett, ahol Brett éppen akkor csatlakozott Kristenhez és Berryhez, hogy velük együtt bulizzon, amit a lányok kicsattanó vihogással fogadtak. – Én már nem tudom milyen volt az életem Brett előtt, Wendy. És teljesen biztos vagyok benne, hogy tudni sem akarom, milyen a jövő nélküle! Annyira szeretem őt...

– Tudom – öleltem át a vállát együttérzőn, majd magam elé meredtem. – Én is annyira félek, Warren! – vallottam be. – Szerinted működni fogunk Jude-al? – tettem fel a kérdést, ami a szívemet nyomta. – Nem az érzések miatt kérdezem, én szentül hiszek abban, hogy nem véletlenül sodort össze bennünket a sors, hanem emiatt a távolság miatt rettegek, amit te is említettél. Még két hét és vissza kell mennem New Yorkba – húztam el a számat csalódottan. – Nem akarok elmenni innen, Jude gyökerestől felforgatta az életemet, a lehető legjobb értelemben!

Warren a fejét rázta, majd bátorító mosolyt küldött felém.

– Ne törődj most ezzel! – felelte. – És főleg ne vedd alapul azt, ami közöttem és Josh között történt. Én őt aznap ismertem meg, mondhatni csak egy kaland volt. Egy pozitív kaland. Te és Jude más kategória vagytok és biztos vagyok benne, hogy ha távkapcsolat is lesz ebből, meg fogjátok tudni oldani. De hátha összejön neki is az NYU...

– Nagyon remélem! – sóhajtottam fel, a karkötőimmel babrálva. – Köszi, Warren!

– Ugyan! Ezért vannak a testvérek! – legyintett, majd megcsípkedte az arcomat. – Meg azért, hogy néha szarrá alázzanak!

– Nem is vártam mást! – nyújtottam felé a nyelvemet, amikor hirtelen a partizenét egy ismerős dallam váltotta fel. 

Rögtön felkaptam a fejem, mert alig mertem hinni a fülemnek. Aztán amikor megláttam Jude-t a távolban, ahogyan engem figyelt, teljesen elérzékenyültem. Épp a Volt egy régi december szólt az Anasztáziából, én pedig amint elnézést kértem a bátyámtól, aki készségesen utamra is engedett, hogy megéljem a sokadik filmbeillő, romantikus pillanatomat a szerelmem társaságában, már siettem is Judehoz, akiről tudtam, hogy csakis ő intézhette el ezt a dalt nekem. Nekünk.

Először egymáshoz sem szóltunk, kezem csak a kezébe fonódott ösztönösen, ő pedig mosolyogva a táncparkettre vezetett, ahol mindketten lassan felkészültünk az érzelmes, összebújós táncra. Így is csordultig voltam mindenféle szerelmes érzéssel, de amikor elkezdtünk a zene ütemére lassúzni, sírni tudtam volna a boldogságtól. Úgy éreztem magam, mint Lily James Hamupipőkéje, amikor a herceggel táncolt a bálban, abban a gyönyörű, hatalmas kék ruhában, igaz, én nem voltam annyira kirittyentve, de ez nem is számított. Csak az számított, ahogy egymás szemébe néztünk Jude-al, mert olyan érzések kerítettek hatalmába, amiket csak az érthetett, aki volt már életében szerelmes. Az egész lényem odáig volt érte. Mindenért, ami ő volt, mindenért, ami őt jellemezte... Olyan szerelmes voltam belé, amiről korábban csak álmodozni voltam képes. Megtörtük egymás átkát. Reméltem, hogy végérvényesen.

– Hihetetlen vagy! – bukott ki belőlem tánc közben, mélyen a szemébe nézve. – Amikor azt hinném, ennél már nem lehetsz tökéletesebb, előrukkolsz ezzel...

– Nem vagyok tökéletes! – tiltakozott, a fejét rázva, magához híven. 

– Nekem az vagy! – vágtam rá, s nem kellett kétszer elgondolkodnom rajta, amin ő csak szégyenlősen elmosolyodott. – Milyen volt az interjú?

– Egész laza, rendes volt a pasas – biccentett aprót. – Vajon hogy kerül ide?

– Ki tudja, talán ismeri Henrik urat – vontam vállat. – De benne leszel egy netes újságban, hallod-e! – lelkendeztem helyette is, amin ő csak felnevetett.

– Na ja, mindjárt igazi celeb leszek! – jegyezte meg, miközben megforgatott. – Bár nem lenne rossz akár csak tizenöt percig is híres lenni, egy kis zsebpénzt elfogadnék, hogy el tudjam kezdeni az életemet New Yorkban! – mosolya halványabb lett, amitől összeszorult a szívem. – Nem bírok nem azon agyalni, hogy nemsokára vissza kell menned, Wendy!

Nem akartam, hogy szomorkodásba fulladjon ez a pillanat, s tiltakozásképp rögtön a fejemet ráztam.

– Még van két hetem, Jude! Addig annyi mindent csinálhatunk még közösen!

A fiú szorsan magához húzott, s kissé remegve átölelt. 

– Tudom. De mi lesz velünk később? Mi lesz, ha sosem jutok ki New Yorkba hozzád? – motyogta, a hajamat simogatva.

Picit eltoltam magam tőle, de csupán azért, hogy a két kezem közé foghassam az arcát. Olyan szomorúnak látszott, de annyira gyönyörű volt a szememben, mint még soha. Nem akartam, hogy ezen agyaljon. Nem akartam, hogy emiatt szenvedjen. Még volt időnk. Annyi időnk volt még... 

– Ne gondolj arra, hogy mi lesz később – suttogtam, majd egy érzelmes csókkal leptem meg, egy pillanatra a homlokára tapadva a saját homlokommal utána. – Csak élvezd ki a pillanatot! A többit majd a maga idejében megoldjuk! Ígérem! New York nem választhat el bennünket! 

Jude elmosolyodott, majd újra szorosan átölelt. Tudtam, hogy várt ránk még ezernyi megpróbáltatás, de nem kételkedtem egyetlen percig sem abban, hogy meg fogunk tudni oldani mindent, amit elénk vet az élet. Együtt.