– Bármelyik pillanatban itt lehetnek! – szorítottam meg Jude kezét izgatottan. Egész éjjel nem aludtam, annyira vártam már Warren és Brett érkezését, akik repülővel jöttek New Havenből Denverig. Mivel Jude volt olyan kedves és felajánlotta a tegnapi napon, hogy velem tart és vezet ő helyettem, hogy több időm legyen a bátyámmal beszélgetni az úton, dupla volt az örömöm, mert így a legfontosabb emberek társaságában élhettem meg ezeket a pillanatokat. – Nézd, ők azok! – kiáltottam fel lelkesen, amint a közeledő tömeg közepén kiszúrtam előbb Brettet, aki olyan magas volt, hogy az összes többi fej eltörpült mellette, aztán szorosan az oldalánál ott volt végre Warren is, zillált hajstílussal, aki egyből észre is vett és eszeveszettül integetni kezdett felénk, miközben széles vigyor ült ki az arcára.

– Menj, menj, rohanj! – bátorított Jude nevetve, én pedig egy puszit nyomtam az arcára és már rohantam is a bátyám felé, aki épp akkor adta át gurulós bőröndje fogantyúját Brettnek és kísérelte meg ugyanazt, amit én is. Bárki, aki kívülről nézte a jelenetet, totál idiótának nézhetett bennünket vagy épp totál aranyosnak találhatta, hogy így siettünk egymáshoz.

Valahol félúton találkoztunk, s olyan lendülettel ugrottam Warren nyakába, hogy kis híján elestünk. A bátyám hangosan felvihogott, amit az én hangom is követett, s úgy megszorongatott, hogy szinte érezni véltem minden csontomat egymásnak préselődni. Azt hittem, Jude után már nem lehetek boldogabb, de újra megölelni Warrent rendesen feltette a pontot a boldogságom tetejére.

– Szia, Brett Murphy vagyok! – Miközben Warrennel önfeledten ölelkeztünk, a két kísérőnk is odaért mellénk, s hallani lehetett, ahogy bemutatkoznak egymásnak.

– Helló, Jude Moore! Ember, imádom a pólód! – Bár nem tudtam megfigyelni mi volt Brett pólóján, gyanítottam, hogy valami banda logoja feszíthetett rajta, amit Jude is szeretett.

– Nem mondod, hogy Red Hot Chilli Peppers rajongó vagy? – kérdezte Brett lelkesen.

– Mi az hogy, tősgyőkeres, megszállott rajongó! – világosította fel Jude, mire Brett felnevetett és hallani lehetett, ahogy lepacsiznak egymással. Előre megmondtam, hogy ez a kettő remekül kijön majd egymással...

Lassan mi is elengedtük egymást Warrennel, s amikor az az arcomra nézett, azonnal tiltakozni kezdett.

– Jaj ne, Wendy, nehogy bőgj, mert akkor én is fogok és annyi a hírnevemnek! – poénkodott.

– De hát hiányoztál, hülyegyerek! – mondtam elérzékenyülve, mire a bátyám újra magához ölelt és egy puszit nyomott a halántékomra.

– Te is hiányoztál, hisztis! – válaszolta, majd összeborzolta a hajamat. – Na de most engedd, hadd mutatkozzak be a palidnak! – tört utat magának Judehoz, a kezét nyújtva felé. – Warren Roberts, hali!

– Szia, Jude Moore! – fogott vele kezet a fiú. – Már rengeteget hallottam rólad!

– Én is rólad! – felelte a bátyám nevetve. – Láttalak már fotókon, meg minden, de élőben még annál is inkább Wendy esete vagy, hihetetlen! – szűkítette össze a szemét elemzően, mire fájdalmasan felszisszentem.

– Warren! – szóltam rá a bátyámra, majd a fejemet ráztam és gyorsan megkerültem őt, hogy végre odajuthassak Bretthez is. – Helló, Shipper kapitány! – szalutáltam neki, mire ő egyből széttárta a karjait, hogy szorosan átöleljen.

– Helló, Hercegnő! – nevetett fel, s valóban megajándékozott azzal a csontropogtató öleléssel, amit korábban beígért. – Hogy vagy?

– Soha jobban! – feleltem, Jude felé pillantva, mire Brett is őrá nézett és szélesen elmosolyodott.

– Meg tudom érteni, az első impresszióm alapján egy remek srác! – bólogatott helyeslően.

– Na, indulhatunk? Elég volt az érzelgésből! – fordult felénk Warren, sürgetőn, mire Brett csak a nyelvét nyújtotta felé.

– Lehetetlen egy ember a bátyád! – sóhajtotta, miközben elindultunk ki, a reptérről, Jude kocsijához. – Egész úton lökte a rizsát arról, hogy mennyit fog szívatni téged, ha végre itt leszünk és hogy ő tuti nem lesz érzelgős, erre amint meglátott, majdnem elbőgte magát!

– Ó, fogd be, Brett! – szólt rá a bátyám ingerülten. – Valamivel ébren kellett, hogy tartsalak, különben az egész repülő hallgatthatta volna a búgó horkolásodat! – vetette oda neki, amire Brett válasza csak egy laza beintés volt, amit a bátyám rögtön viszonzott is neki. Én és Jude remekül szórakoztunk ezen. Néha olyan hihetetlen volt, hogy Warren és Brett huszonöt évesek voltak, a viselkedésük alapján simán letagadhattak volna húsz évet belőle.

A kocsiban remek volt a hangulat. Jude feltette a Red Hot Chilli Peppers lejátszási listáját Brett kedvéért, együtt üvöltötték az Under the Bridge dalszövegét, s Warrennel mi is becsatlakoztunk néha a refrénnél. Aztán beavattuk őket a jótékonysági parti ötletébe is, amit ők is remek ötletnek találtak és mondták is, hogy szívesen besegítenek, amint kialudták magukat. Ugyan körülbelül négy és fél órás volt csak a repülőút, Brett kifejtette, hogy az előző este bulizni voltak és az alkohol még nem teljesen szívódott fel a szervezetükből. Jude azt javasolta nekik, hogy nyugodtan aludjanak egyet, mert kocsival még három óra az út Saint Vincent Valley-ig, mire Brett és Warren is elfogadták az ajánlatot, s percekkel később már mindketten húzták a lóbőrt a hátsó üléseken, előbbi az ablak üvegének dőlve, utóbbi pedig a másik srác vállának. Egy élmény volt nézni, hogy úgy elaludtak, mint a gyerekek.

– Hát, én nagy rajongójuk vagyok! – jelentette ki Jude, amikor elértük a következő városhatárt jelző táblát. – Emlékeztem rá, hogy a bátyád gyerekként is nagy arc volt, de ennyi év után még viccesebb volt ezzel szembesülni!

– Hát igen, Warren már csak ilyen hóbortos – jegyeztem meg bólogatva, s a visszapillantó tükrön át még egy pillantást vetettem rá, ahogyan nyitott szájjal aludt Brett vállának dőlve.

– Szerintem Brettel remekül kiegészítik egymást, a borsó meg a héja – tette hozzá vigyorogva, mire egy pillanatra elemezni kezdtem az arcát, ő pedig sokat sejtető pillantással nézett rám, vigyorát egy kedves mosolyra cserélve, amitől én is megnyugodtam, visszamosolyogva rá.

– Ugyanígy gondolom – feleltem, majd az utat kezdtem el kémlelni magam előtt. – El sem tudod képzelni, mennyire örülök annak, hogy végre itt vannak!

– Pedig el tudom, van szemem, végig itt álltam melletted, láttam, hogy mennyire örülsz nekik! – cukkolt, amitől nevethetnékem támadt, de igyekeztem nem hangoskodni, hogy ne ébresszem fel a srácokat.

– Sosem fogom megunni a humorodat! – jegyeztem meg, szórakozottan rázva a fejemet, mire a fiú újra szélesen elmosolyodott.

– Remélem is, még sok-sok évig szeretnélek boldogítani vele! – jelentette ki, amibe mélyen belepirultam.

*

– Rendben leszel? – kérdezte Brett, aggodalmasan nézve Warrenre. Én is csak feszülten ingattam a pillantásomat kettejük között, de a bátyám csak bólintott.

– Persze, már lepörgettem ezt a fejemben! – próbált meg egy mosolyt erőltetni az arcára, de látszott rajta, hogy jobban félt, mint azt be szerette volna ismerni.

– Végig melletted leszek, bármi történjék! – szorította meg Brett a kezét, majd felállt és az ajtóhoz sétált. – Összehívom a családot a nappaliba!

– Köszönöm! – biccentett a bátyám, egy utolsó mosolyt küldve Brett irányába, aki maga is lágyan elmosolyodott, s pillanatokkal később el is hagyta a szobát. Óvatosan foglaltam el a helyet az ágyon Warren mellett, s a hátát kezdtem el simogatni.

– Én is itt vagyok, bármi történjék! De még mindig állítom, hogy nincs mitől tartanod, láttad, mennyire örültek! – utaltam a nagyira és anyuékra, akik a legnagyobb szeretettel és lelkesedéssel fogadták Warrent és Brettet órákkal korábban. A nagyi annyi ételt tömött beléjük, hogy utána egy órán át csak fetrengtek az ágyon, mert meg sem voltak képesek mozdulni a jóllakottságtól.

Warren elmosolyodott, majd heves bólintásba kezdett.

– Tudom, de attól még félelmetes az egész!

– Tudom – ismertem el, majd még egyszer átöleltem őt. – Olyan büszke vagyok rád!

Warren szipogott egy picit a vállamnak dőlve, aztán összeszedte magát és pillanatokkal később már lent is voltunk a nappaliban, ahol anyuék épp azt ecsetelték Brettnek, hogy a nagyi és Warren képtelenek voltak veszíteni és a legnagyobb UNO-ellenfelek voltak ezen a világon. Ők a kanapén ültek, én és Warren pedig a földön foglaltunk helyet Brett mellett a dohányzóasztal körül, egy kört alakítva így a szobában. Henrik úr már aludni tért, állítása szerint kissé szédült, de a lelkünkre kötötte, hogy ne aggódjunk, valószínűleg csak túl sokáig nézte a TV-t délelőtt. Így hát hatan maradtunk a nappaliban, ahol a nagyi kedvenc játékát, az UNO-t játszottuk, s természetesen a legtöbb kört vagy ő vagy Warren nyerték, nekünk, többieknek szinte esélyünk sem volt, anya volt még az, akinek néha sikerült borsót törnie az orruk alá. Remek volt a hangulat, nevetéstől úszott az egész ház, egyedül csak Warren arcán lehetett látni az aggodalmat, ha az ember figyelmesen nézte őt, illetve Bretten, aki ötpercenként csekkolta a bátyám állapotát. Warren alapjáraton remek színész volt, a nagyiéknak egész biztosan nem tűnt fel semmi sem, de én jól ismertem őt, nekem akkor sem tudott volna hazudni, ha akart volna.

– Na jó, nekem belefáradt ebbe az agyam! – masszíroztam meg a halántékomat. Lehet, hogy Brendonék között én voltam az UNO-bajnok, de a nagyiékkal már nem volt ennyire vicces a játék. – Valaki kér még forralt bort?

Mindenki igennel válaszolt, mire kisiettem a konyhába és mindenki poharát újratöltöttem a gőzölgő itallal. Amint visszatértem a tálcával, bátorítón pillantottam Warrenre, aki láthatóan nyelt egyet, Brettre nézett, majd egy mély levegőt vett. Akkor szólalt meg, amikor mindenki már legalább egy kortyot ivott a borból. Megköszörülte a torkát, hogy biztosan rá figyeljen mindenki. Amint ez megtörtént, remegve belekezdett a mondandójába.

– Öhm... anya, apa, nagyi... egy vallomással tartozom nektek! – jelentette ki, élénken kerülve a pillantásokat, inkább a padlóra tekintve, kezében a forralt boros pohárral babrálva. – Wendy már tud róla, de úgy érzem, eljött az idő, hogy ti is tudjatok erről. Nagyon szeretném, ha tudnátok erről!

Warren egy újabb mély levegőt vett, gyorsan végigfuttatta a tekintetét a nappalin, majd amint észrevette a riadt arcokat, gyorsan folytatta is a beszédét.

– Brett nem csupán azért van ma itt, mert nem szeretném, ha egyedül töltené a karácsonyt a kollégiumban. Nyilván, ez is egy szempont, egy rettenetesen fontos szempont, de van itt más is, amiről még nem beszéltem nektek – mondta, s érezni lehetett, ahogy a torka kiszáradt, ivott is egy keveset a borból, mielőtt folytatta volna. – Én... – pillantott Brettre, majd habozás nélkül közelebb húzódott hozzá, szorosan a fiú vállához vetődve a saját vállával, majd a srác kezét összekulcsolta a sajátjával. Brett édesen elmosolyodott, s ahogyan egymásra néztek, abból még a vak is láthatta, mi volt az igazság. – Én és Brett már két teljes éve alkotunk egy párt – mondta ki egy szuszra azt, amit már két teljes éve tartottam én is titokban velük együtt, mert a bátyámmal nem voltak egymás előtt titkaink.

Tizennégy éves korom óta tudtam már, hogy a saját neméhez vonzódik, én voltam az első, akinek coming outolt, s állítasa szerint számára soha nem is volt kérdés, hogy velem ossza ezt meg elsőként. Boldoggá tett a tudat, hogy végre a család teljes felhozatala előtt sem kellett tovább titkolóznia. Megérdemelte, hogy a valódi önmaga legyen mindig, mindenhol, kezdve a jól ismert, otthoni környezettel.

– Meleg vagyok! És Brett... Brett az egész világot jelenti számomra! – pillantott rá újra a szerelmére, aki továbbra is bíztató mosollyal és szerelemtől égő tekintettel nézett vissza rá. Úgy szorongatták egymás kezét, mintha az életük múlott volna rajta, s ez bizonyos értelemben így is volt; egy incidenst sajnos már túl kellett vészelniük korábban, ahol a coming out nem sikerült rózsásan.

Először csend honolt a szobában, csak a YouTube-lejátszási lista halk moraját lehetett hallani a televízióban, ahol éppen a Twenty One Pilots - Christmas saves the year című dala szólt, mintha csak az égiek akarták volna.

– Szeretünk, kincsem! – szólalt meg végül anya, mosolyogva ingatva a tekintetét a két srác között. – Mindig is hálás voltam neked, Brett, hogy ennyire boldoggá teszed a fiamat, de tudva, hogy sokkal több áll mögötte, mint csak barátság, még annál is hálásabbá tesz, el sem tudok képzelni ideálisabb társat mellé!

– Ez így van, szóról szóra, ahogy anya mondja! – bólogatott apa is, szintén boldogságtól sugárzó arccal. – Olyan büszkék vagyunk rád, Warren és annyira jól esik, hogy így megbízol bennünk te is meg Brett is! Csodálatos dolog, hogy már két éve ott vagytok egymásnak, mindketten megérdemlitek a felhőtlen boldogságot!

Ezeket a szavakat hallva nyilván mindkét fiú elérzékenyült, s nekem is könnyek gyűltek a szememben, mert annyira megérdemeltek egy ilyen fogadtatást. Brett már szipogott a visszatartott könnyektől, ujjaival a szemét dörzsölgette, miközben Warren arcán már lezúdult néhány könnycsepp, s magához húzta a fiút, hogy egy hosszú csókot nyomjon a halántékára és egy pillanatra magához ölelhesse őt.

Persze a nagyi sem maradt reakció nélkül, az övé volt talán a legédesebb is, ugyanis ő felállt a kanapéról, odabattyogott a srácokhoz, majd egy-egy puszit nyomott mindkettejük feje búbjára és szorosan átölelte őket. Brett tiszta szívből nevetett ezen, látszott rajta, hogy alig bírta visszafogni a megkönnyebbülését, Warren pedig csak még inkább elérzékenyült, tudva, hogy a nagyinak közel sem okozott szívrohamot ez a bejelentés, mint ahogyan azt ő hitte, hogy fog.

– Jaj, drága gyermekek, hát hogy ne örülnénk a boldogságotoknak? Én titokban mindig is szurkoltam, hogy Brett valamilyen úton-módon a családunk részévé váljon, nem mintha nem tekintettük volna eddig is annak... – jegyezte meg nevetgélve, majd egy újabb puszit nyomott Warren fejére. – Nagyon féltél tőlünk, hogy ezt csak most merted elmondani, ugye? – simogatta meg az unokája arcát, mire Brett megköszörülte a torkát.

– Az igazság az, hogy Warren már korábban is készen állt arra, hogy ezt elmondja, de miattam várt vele ennyit – vallotta be, s arcát elárasztották a szomorú érzelmek. – Én... mi... – próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, de nehezére esett beszélni. – Nos... egy évvel ezelőtt, amikor hálaadás környékén Warren nálunk járt, úgy döntöttem, hogy kiállok végre a szüleim elé és bevallom, hogy biszexuális vagyok és végtelenül szerelmes Warrenbe. Nem úgy sült el a dolog mint terveztem, bár utólag visszagondolva nem is igazán tudom, hogy mit vártam...

Brett lehajtotta a fejét, majd láttam, ahogy megszorította Warren kezét, hogy inkább ő folytassa, aki azonnal át is vette a szót.

– Nem volt kellemes, kicsit nagyobb dráma lett belőle mint amire Brettel számítottunk. Mr. Murphy konkrétan kikelt magából, üvöltözni kezdett és csapkodni, hogy belőle ne űzzünk viccet, hogy ő nem egy... homokost nevelt a fiából, hogy biztosan én mostam át az agyát hülyeségekkel, hogy Brett egy tisztességes, keresztény fiú aki majd megnősül és gyerekei lesznek, hogy bármit is művelünk a kollégiumban, azonnal felejtsük el és hogy... hogy azonnal távozzak, mert nem vagyok szívesen látott személy többé otthon náluk. Azt is mondta, hogy Brett kérelmezzen másik szobatársat, mert nem elég, hogy nem azon a szakon tanul amit ő javasolt neki, még a figyelmét is elveszem ilyen szentségtelen dolgokkal és hogy undorodnom kellene magamtól. Én annyira nem vettem szívre a dolgot, mert a legrosszabbra készültem fel, Brett viszont nagyon dühös lett.

– Soha életemben nem üvöltöttem vissza apámra, még akkor sem, amikor azon folyt a vita, hogy miért mérnök leszek és miért nem orvos. De amikor Warrent a szájára vette én... egyszerűen képtelen voltam nem az összes mocskot a fejére átkozni, ami ezen a földön létezett. Az volt az első és utolsó, hogy megtettem, mert az ominózus este óta egyszer sem beszéltem vele – vette vissza a szót Brett. – Anyám csak megállíthatatlanul bőgött, egy szót sem szólt, apám folyamatosan ordítozott, anyámat használva eszközként, hogy ő mennyire szeretne unokákat és én megfosztanám őt ettől ha egy... olyan személlyel jönnék össze, mint Warren.

– Bébi, nyugodtan kimondhatod! Konkrétan a degenerált buzi kifejezést használta rám – tette hozzá a bátyám, s ha eddig nem lett volna eléggé hányingerem Brett apjától, aki a valódi degenerált volt ebben a történetben, most már egészen biztosan beleszúrtam volna egy kést az ember hátába, csak így, simán, mindenféle bűntudat nélkül. Ugyan az esetről nagy vonalakban tudtam, ez az információ számomra is új volt, s meg tudtam érteni Warren miért nem akart korábban beszélni róla. Döbbenetes volt, ahogy egy félig idegen ember a szemébe köpte ezeket a szavakat. Az viszont egyenesen letaglózott, hogy nem is a tulajdon fiát helyezte a szituáció középpontjába, hanem a saját érzéseit vetítette ki rajtuk.

– Brett, bocsi, de apukád egy utolsó aljas szemét! – borzongtam meg. – Az egy dolog, hogy ilyen nevekkel illette Warrent, de ahogy veled viselkedett az méltatlan és undorító, ennél sokkal jobbat érdemelsz! Mindketten jobbat érdemeltek! – fakadtam ki, mert egész egyszerűen igazságtalan volt ez az egész. De Brett csak mosolyogva a fejét rázta, mintha nem is fájna neki a dolog.

– Én elengedtem a szüleimet azon az estén, főjenek a beszűkült agyvizükben! Akkor sem engedném el Warrent, ha Jézus Krisztus könyörögne nekem térden csúszva – suttogta, átölelve a bátyám vállát.

– És nem is kell! Mi mindig szívesen látunk itt közöttünk, Brett! Lehet, hogy a vérszerinti családod nem úgy támogat, ahogyan azt szeretted volna, de család nélkül nem maradsz, mi mind nagyon szeretünk! – ölelte meg a nagyi ismét, s Brettből most már rendesen előbukott a zokogás. Csodálatos és végtelenül megható pillanat volt, szem nem maradt szárazon senki részéről sem. Mázsás súly esett le mindannyiunk mellkasáról, főleg a Warrenéről, én pedig nem győztem a boldogságommal emiatt.

Ilyen csodálatos karácsonyi ajándékot, mint ez a fajta szeretet és összetartás, nem is kívánhattam volna.