– Jézusom, a HAJAD IS MILYEN? – kiáltottam bele a kamerába érzéketlenül, mindenféle köszönést mellőzve. Warren elkerekedett szemekkel nézett rám, mint aki mélyen meg volt sértve, s a szétálló hajával ez az arc még nevetségesebb látványt nyújtott. – Úgy nézel ki, mint egy felbőszült kakas!

– Összepisilem magam! – hangzott fel egy ismerős nevetés valahonnan a bátyám háta mögül, majd hirtelen a fiú szobatársának, Brettnek az arcát pillantottam meg, aki éppen az ágyából tápászkodott fel, még mindig hahotázva, majd talpra szökkent és a kamerához lépett. Ritka jóképű fiú volt, széles mosollyal, valami hihetetlen gyönyörű, kék szemekkel és olyan izmos karral, hogy nehéz volt nem totál odáig lenni érte. És még csak nem is a külseje volt a legjobb benne, az csak a hab volt a tortán. – Szia, Wens, hát én úgy imádlak! Hogy beoltott már! – Az utolsó mondata a bátyámnak szólt, akit jól meg is rángatott a vállánál fogva, mire Warren az orrát húzta kellemetlenül.

– Dugulj el, Brett! – mondta ingerülten. – Szép, mondhatom! Épp jó testvérhez híven időt szakítok arra, hogy felhívjalak, te meg egyből a külsőmre teszel megjegyzéseket, pedig te magad sem vagy Világszép Hercegkisasszony, eltűntethetted volna azokat a pandaszemeket mondjuk, mielőtt felhívtál volna! – vágott vissza azonnal, de lássuk be, az én beszólásom sokkal jobb volt.

– Mi ez a pisis visszaszólás? Bár tulajdonképpen ez degradáló szegény kisgyerekekre nézve, mert még az ő beszólásaik is kreatívabbak ennél! – nyújtottam felé a nyelvemet, mire a bátyám csak ingerülten a kezébe temette az arcát, Brett viszont már annyira nevetett, hogy kicsordultak a könnyei, aztán elnézést is kellett kérnie és elsietett a mosdóba, hogy ott nevesse ki magát, de még a zárt ajtó mögött is hallani véltem, kissé fojtottan, ahogy eszeveszettül röhögött. Kedveltem Brettet, egyrészt mert mindig bűntársban leltem benne, amikor Warrent kellett cikizni – persze a jóízlés határain belül –, másrészt viszont mert baromi jókedvű, pozitív és nyitott személyiség volt, aki jó hatással volt az én egyébként pesszimista beállítottságú, introvertált bátyámra. Már szolidan két és fél éve osztoztak egy szobán, de minden perc aranyat ért, valahányszor videóchateltünk Warrennel és Brett is jelen volt. Na jó, ha Brett nem volt ott, akkor is minden perc aranyat ért, amikor Warrennel beszélhettem, de ezt neki, hangosan sose vallottam volna be...

– Tönkreteszed az idegeim! Te is és az a nagyra nőtt ovis is! – bökött a fejével a mosdó irányába, ahol Brett még mindig próbált megnyugodni, egyelőre úgy hangzott, eredménytelenül. – Sok szeretettel küldöm nektek a kedvenc karácsonyi dalomat, a Yule Shoot Your Eye Out-ot! – utalt a Fall Out Boy kultikus anti-karácsonyi dalára, dacosan.

– Kétlem, hogy ez lenne az igazság, szerintem te ezt titokban élvezed, legalább te lehetsz a középpontban! – érveltem, s Warren elégedett arcát látva úgy éreztem, az ego boost-om célba ért. – Na de mizu veled, végzős diák? Megvolt a bemutató?

– Holnap lesz – felelte Warren, a szemét dörzsölve. Már hónapok óta dolgozott valamiféle bemutatón a média kártékony hatásairól és az újságírás legnagyobb ballépéseiről és tudtam jól, hogy nagyon izgult miatta. Ugyanakkor nem féltettem, mert szinte osztályelső volt és a választott szakja a legnagyobb szenvedélyének számított. – Már várom, hogy túlessek rajta!

– Tarolni fogsz, ebben nem kételkedem!

Warren összeszűkítette a szemeit, majd közelebb hajolt a kamerához.

– Hirtelen extra kedves lettél, mi ez a nagy fordulat? – méregetett gyanúsan. – Vagy jó passzban vagy a hódolód miatt? – húzogatta játékosan a szemöldökét, mire sóhajtva dőltem hátra a székemben.

– Igen, talán tényleg emiatt, még véletlenül sem azért vagyok kedves, mert mintaértékű testvéred szeretnék lenni, hová gondolsz, hogy szeretetet meg törődést mutassak feléd, fúj! – jelentettem ki, tettetett borzongással, de ez végre Warrent is nevetésre késztette. 

– Tényleg jó hatással volt rád az a gyerek – rázta a fejét mosolyogva, majd megtámaszotta az állát a kezével. – Van valami új híred? Megvolt az első csók?

– Még nem, de szerintem ami késik, nem múlik! – piszkálgattam a hajam végét zavartan, bambán mosolyogva magam elé.

– Jézusom, te tiszta szerelmes vagy! – kiáltott fel Warren.

– Mi? Dehooooogy!

– Dehogynem, nem is értem, minek tagadod! – vigyorodott el szélesen. – Egyértelműen szerelmes vagy!

Egy mély levegőt vettem. Reagálni szerettem volna a "vádakra", de hallottam, ahogy Brett kilép a fürdőszobából.

– Warren, elfogyott a WC-papír! – közölte vele, mire a bátyám sóhajtva fordult felé. Olyanok voltak, mint valami kabaréduó, én biztosan befizettem volna bármilyen előadásra, csak azért, hogy nézhessem, ahogy egymást idegesítik.

– Igen, mert VALAKI elfelejtette, hogy most rajta a sor bevásárolni. Egyébként nincs tej meg mosógatószer sem, ha érdekel, de hát nyilván ez sem tűnt fel! – fortyogott Warren, de látszott rajta, hogy vissza kellet tartsa a nevetést, amitől nekem is mosoly kúszott az ajkamra.

– Jól van, mindjárt felöltözök és elmegyek, ígérem! – érkezett végül Brett válasza, majd a fiú újra megjelent a képernyőn, ahogyan épp Warren fejét lenyomva, megpróbált átnyúlni az asztalon egy jegyzetpapír és egy filc után, gondolom azért, hogy felírja, mit kell vennie.

– Aú, te fasz! – lökte el Warren morogva, mire Brett játékosan megcsipkedte az arcát, majd a kamerához fordult. – Jut eszembe, hogy van a lovagod, Wendy?

Elkerekedtek a szemeim.

– TE BESZÉLTÉL BRETTNEK JUDERÓL? – kiáltottam rá azonnal Warrenre, mire ő a fejét masszírozva nézett rám vissza, komoly képpel.

– Nyilván. Mióta vele élek egy fedél alatt, nincs magánszférám, tudod, még a gondolataimat is hallja, kivéve azt, ha be kellene vásárolnia – szúrt oda neki ismét, mire Brett felsóhajtott.

– Jól van, bocsánat! Tényleg elindulok, csak megvárom ameddig Wendy válaszol a kérdésemre, mert hát na, én itt nagyon szurkolok ám! – vigyorgott bele ismét a kamerába, mire Warren megköszörülte a torkát.

– Hát ne örülj úgy, Wendy épp most tagadta le, hogy szerelmes lenne, te érted ezt a lányt? – kérdezte, a fejét rázva, mire Brett megrökönyödve ragadta meg a laptopot.

– Hogy mi??? De hisz már csak Warren beszámolóiból is egyértelmű, hogy szerelmes vagy! Miért tagadod? – értetlenkedett. Kínosan kezdtem el masszírozni a bal vállamat. Most aztán rendesen sarokba lettem szorítva itt...

– Nem tagadom, na, de nem is akarom ezt így kimondani még, ameddig nem vagyok benne teljesen biztos – magyaráztam. – Tudom, hülyeség, de babonás vagyok, rettegek, hogyha túl hamar mondanám ki, valami rossz történne. Az univerzum kiszámíthatatlan!

– Én megértelek – bólintott Brett, s hangja valóban együttérzésről árulkodott. – Szerintem magadnak beismerni nehezebb, mint annak, aki iránt ezt érzed. Hidd el, tudom miről beszélek!

– Hát te tiszta tapasztalt vagy, mondhatom! – cukkolta Warren, majd Brett oldalába könyökölt. – Öltözz már fel, könyörgöm és tedd meg, amit a haza megkövetel tőled!

– A haza vagy te? – vágott vissza Brett ösztönösen. – Nem vagy az apám!

Warren már épp visszavágott volna, amikor kopogást lehetett hallani az ajtóm túloldalán, majd a nagyi nyitott be a szobába mosolyogva.

– Bocsánat, nem akarok sokat zavarni, csak meghallottam az unokám hangját!

– MAMA, SZIA! – kiáltott fel Warren lelkesen, majd integetni kezdett. – Elfelejtetted hozzátenni, hogy a KEDVENC unokád!

– Még mit nem, álmodik a nyomor! – szisszentem fel sértődötten. – A mama személyesen elmondta nekem, hogy ÉN vagyok a kedvenc unokája!

– MAMA!!! – kiáltott fel Warren hitetlenül, mire Brettet újra elfogta a nevetés és ki kellett sétálnia a képből. Biztos voltam benne, hogy a bátyám nem lehetett morcos ott New Havenben, ha egy olyan emberrel élt együtt, aki ennyire jóízűen tudott nevetni mindenen. Ezer és millió hálával tartoztam Brettnek amiatt, hogy Warren ilyen kellemes körülmények között élhetett.

– Jaj mit beszélsz szamárságokat, Wendy, én nem mondtam ilyet, tudod jól, hogy egyformán szeretlek titeket, én nem teszek különbséget! – válaszolt a nagyi sértődötten, majd elrendezte az orrán a szemüvegét és közelebb hajolt a monitorhoz. – Ki van ott veled, a Murphy fiú? – érdeklődött, mire Brett feje újra megjelent a képernyőn és szélesen mosolyogva köszönt be a nagyinak.

– Csókolom! Hogy tetszik lenni? – kérdezte, aranyosan integetve felé.

– Köszönöm szépen drágám, egészségben, szerencsére! Te hogy vagy, aranyoska? Nem idegesít az unokám, tudsz tőle tanulni?

– MAMA, EZ MÁR A MÁSODIK HÁTBASZÚRÁSOD EGY PERC ALATT, A SZÍVEM SAJDUL BELÉ! – sírt fel Warren fájdalomittasan, amitől Brett ismét vihogásban tört ki.

– Én is jól vagyok, köszönöm! És ne aggódjon, inkább én vagyok az, akitől Warren nem tud tanulni, de azért igyekszem nem sokat zavarni. Nagyon szorgalmas, becsület szavamat adom! – tette a kezét a szívére, mintha a cserkészbecsületét adná erre, mire Warren csak mosolyogva rázta a fejét. – Nekem viszont lassan mennem kell bevásárolni, úgyhogy elköszönök, csók a családnak!

– Szervusz! – köszönt el a nagyi, majd amint hallani lehetett, hogy Brett elhagyja a koliszobát, Warrenre nézett. – Olyan kedves fiú, örülök, hogy ilyen jóravaló barátaid vannak! Végtelenül büszke vagyok rád, egy percig el ne hidd, hogy nem tudom azt, milyen keményen megdolgozol minden sikerért! – mosolygott rá, majd rám nézett és egy puszit nyomott a halántékomra. – Mindkettőtökre nagyon büszke vagyok! Az én ügyes unokáim!

Megmelengette a szívemet a nagyi bókja, jól esett hallani, hogy büszke volt ránk. Láttam Warrenen is, hogy ő is elérzékenyült, de gyorsan meg is köszörülte a torkát.

– Na és mama, milyen Jude? Úgy hallottam, te ismertetted össze őt Wendyvel, egy zseni vagy, komolyan! – tapsolt neki.

– WARREN! – rivalltam rá amiért képtelen volt leszakadni a témáról.

– Jaj, ő is egy olyan jóravaló fiú mint Brett barátod! Nagyon aranyos, ahogy Wendynek udvarol, nagyon szurkolok nekik, ezt nem is titkolom! – közölte, mire égni kezdett a fejem a szégyentől. Utáltam, ha előttem beszélték ki a romantikus életemet. – Na és nálad mi a helyzet? Semmilyen csinos hölgy nincs a láthatáron? – érdeklődött, s tiszta jó érzés volt, hogy végre a háttérbe szorulhattam és Warren lett az, akit nyaggatott.

– Jaj, mama... ha lenne, már tudnád, tudod milyenek a lányok errefelé, már meséltem! – rázta a fejét a fiú sóhajtva. Hát igen, a New Haven-i lányok egy külön faj voltak, erről már én is sokat hallottam. Warren nem igazán találta meg velük a közös hangot, de a beszámolói alapján ez nem különösen lepett meg, szerintem előbb lettek volna jóban Kristennel, mint Warrennel...

– Henrik úr? – jutott eszembe hirtelen az új lakótársunk, hiszen egész nap még a hangját is alig hallottam. Egyébként végtelenül szelíd egy ember volt, nem sokat beszélt a vacsoraasztalnál sem a tegnap, de gyanítottam, hogy időre volt szüksége ahhoz, hogy feloldódjon. Tudtam, hogy a nagyi helyén kezeli ezt a helyzetet és tudja, hogy milyen ütemben kell haladnia az eseményeknek ahhoz, hogy szegény ember megpróbálja elmesélni mi is történt vele. Nem sürgette őt, hiszen nem is volt miért.

– Lábadozik. A reggel megborotválkozott és azt mondta, holnap megengedi majd, hogy megnyírjam, de egyelőre pihenni szeretett volna. Nem erőltetek semmit, szeretném, ha a lehető legotthonosabban érezné magát itt. Annyira elszomorít így látni őt – biggyesztette le az ajkát. – De hát ilyen mocskos az élet!

– Ki az a Henrik úr? – figyelt fel a beszélgetésre Warren, én pedig gyorsan beavattam abba, amiről lemaradt. A fiú elképedve hallgatta végig a történetet, majd aranyosan elmosolyodott. – De jófej vagy nagyi! Ez a Henrik valami titkos szerelmed volt tinikorodban? Most már ne haragudj, hogy így rákérdezek, de kíváncsi vagyok!

– Jaj már, Warren... – sóhajtotta a nagyi zavartan, de ezt a zavart nem igazán tudta előlem elrejteni. Pontosan egy olyan pillanatra vártam mint amilyen ez is volt, hogy végre én is visszacikizhessem őt valamivel.

– HALLOD A MAMA ELPIRULT, SZERINTEM BELETRAFÁLTÁL! – kiáltottam fel, de a nagyi csak egy "Jaj, ne hánytorgassuk már fel a múltat" címszó alatt gyorsan a szőnyeg alá söpörte a dolgot és témát váltott.

– Mikor jössz ide, drága gyermek? – érdeklődött, mire Warren felsóhajtott.

– Egy hét múlva, ha minden igaz – érkezett a bátyám. – Szerettem is volna kérdezni tőled valamit, ha már itt tartunk. Mennyire lenne gond neked, ha Brett is velem tartana? – Láttam rajta, hogy aggodalom ült ki a homlokára, amitől kissé engem is elkapott a gyomorideg. – Jelenleg nem a legjobb a helyzet náluk odahaza, a szülei szóba sem akarnak állni vele, ő meg azt mondta inkább a koliban marad karácsonyozni, mint hogy feszültséggel teljenek az ünnepek, de hát milyen már ez, hogy itt kuksoljon, egyedül? Nem ezt érdemli! 

Warren sokszor mesélte, hogy Brett szülei borzasztó ingerült és labilis emberek voltak, akik gyakran tettek rossz hatást a fiú mentális és lelki egészségére. Ez főképp annak volt betudható, hogy a fiútól mindig a lehető legtöbbet várták el, már-már a lehetetlen tökéletességet, az élete minden területén, de voltak egyéb rigolyáik is, amiért kicsit sem voltak számomra szimpatikusak. Warren szerint amióta Brett nem az orvosit választotta a Harvardon továbbtanulási céljaként, hanem inkább a Yale mérnöki szakát, azóta a szülei brutálisan ellene fordultak. Picit sem értettem, hogy ez mire volt jó nekik, amikor mérnökként is szuper karrierlehetőségei voltak a srácnak.

– Már hogyne jöhetne, tündéri az a fiú, én nagyon szeretem! – válaszolta a nagyi, amitől nekem is egy nagy kő esett le a szívemről. Warren már hetek óta próbálta felhozni ezt a témát valahányszor a nagyival beszélt, de sose tudta, hogyan, pedig mondtam neki, hogy a nagyi egész biztosan nem fog nemet mondani, főleg Brettnek, akit azóta kedvelt, mióta az visszaigazolta őt Snapchaten és mindig válaszol a snapjeire. Igen, tudom, kaotikus a nagyi, de ha belegondol az ember, Brett is mennyire rendes már, hogy egyetlen alkalmat sem múlaszt el, hogy válaszoljon a nagyinak...

Minél többet gondoltam erre, annál inkább azt éreztem, hogy Brett személyisége mennyire hasonlít a Judéra és hogy ez a két ember valójában mennyire jól kijönnének egymással. A fejembe is vettem azon perc, hogy ha Brett elfogadja a meghívást – márpedig el fogja fogadni –, akkor mindenképp bemutatom majd őket egymásnak.

– Nyugodtan mondd azt neki, hogy én hívtam meg, ha ez segít. A legnagyobb szeretettel várom! – tette hozzá a nagyi.

A beszélgetést lassan berekesztettük. A nagyi elment megnézni a Szulejmán új epizódját, én pedig miután bedobtam gyorsan Warrennek, hogy amúgy szeretem meg hiányzik, meg minden nyálas szöveget, amit a testvérek néha kénytelenek elmondani egymásnak, leültem olvasni az egyik félbe hagyott könyvemet. Időközben nagy hó esett odakint, így még élvezetesebb volt elveszni a történetben egy bögre kakaó mellett, de amikor egy hógolyótalálat érte az ablakomat, majdnem ledöntöttem a kakaót az ablakpárkányról és vele együtt saját magamat is. Ijedten néztem ki, ahol legnagyobb meglepetésemre Jude pislogott vissza rám, mosolyogva. A szívem hevesen kezdett el kalapálni, mert ilyenek csak a romantikus filmekben történhettek, most mégis itt voltam, a hús-vér valóságban és mindez VELEM történt meg. A bűvölet viszont nem tartott sokáig, Jude ugyanis éppen csak integetett egyet, majd el is szaladt, vissza az autójába, mintha itt sem lett volna. Először nem értettem mi történik és szerettem volna írni neki egy sms-t is, mert teljes kérdőjeláradatba taszított ezzel, de amikor a nagyi felsétált a szobámba és közölte velem, hogy most dobtak be egy nekem szóló levelet az ajtón, minden értelmet nyert. Gyorsan fel is bontottam a levelet, s elmosolyodtam, amikor azt láttam, hogy az a közös képeinket tartalmazta Jude-al még az első randinkról, amiket a minap az öregotthonban mutatott, illetve egy cetli is társult mellé, ami talán még többet ért a szívemnek, mint maga a fotók. A cetli a következő üzenetet tartalmazta:

Kedves Wendy!

Arra gondoltam, hogy legyenek nálad ezek a fotók (na jó, bevallom, az egyik portrédat megtartottam, gondosan őrzöm a fiókban, mintha a háborúban harcoló szerelmem lennél vagy valami. Na jó, ez hülye poén volt). Paulnak hiányzol. Nekem még nála is jobban. Alig várom, hogy holnap lássalak! Millió puszi, ha ez nem hangzik túl nyálasan, ha meg igen, bocsásd meg ezt a "hősszerelmes" dumát! 

– Jude Xavier Moore, alias McCartney tábornok, alias a legnagyobb hódolód... nem creepy módón, igérem! :')

Basszus, Warrennek igaza volt. 

Tényleg reménytelenül beleszerettem Judeba...